A szavazó

Publikálás dátuma
2020.06.27. 15:50

Fotó: Zagyi Tibor / Népszava
"Elengedték a kezét. Ennyi év után. Nem ezt érdemelte."
Z. csütörtökön elkezdett aggódni. Már csak három nap. Igen vagy nem? Egyszerűen nem értette. Több mint egy hónappal ezelőtt kihirdették, a várost is kiplakátozták, de azóta sem hallott semmit, csak azt, hogy el kell menni. Na jó, könnyű azt mondani. Nem csak el kell menni, hanem ha az ember ott van, akkor be is kell menni. És akkor ott van az a cédula, amin ikszelni kell. Igen vagy nem. De igen vagy nem? Mi lesz, ha... Ki se merte mondani. Aztán elhessegette a nyugtalanító gondolatot, addigra biztos kiderül. Felöltözött és szokásos sétájára indult. A tavaszi napsütésben a friss illatokat megkönnyebbülten szívta magába, szinte fel sem tűntek már a rikító vörös hirdetések: „Ne maradjon otthon! Ön dönt!”. Nem fog otthon maradni. Különben is holnap jön a szokásos pénteki reggeli interjú Vele, ott Ő majd bizonyosan be fogja jelenteni. Péntek reggel azért kicsit előbb ébredt, és jóval kezdés előtt bekapcsolta a rádiót. A hírek után szinte nem is figyelt az időjárás-jelentésre, alig várta, hogy végre kapcsolják a tájékoztatót. Figyelmesen végighallgatta, Ő minden témáról beszélt, említette a heti sikereket, eredményeket is, de csak nem akart szólni a szavazásról. Aztán a legvégén mégis kiemelte, mennyire fontos lesz ez a vasárnap, ismét kérte, mindenki menjen el és szavazzon, igen vagy nem. Aztán vége. Ennyi. Ennyi? Nem hagyta nyugodni a dolog, nem bírt a lakásban tovább maradni, kiment az utcára, és céltalanul kódorogni kezdett. Megpróbálta kiszellőztetni az agyát, de nem sikerült. Most már szinte provokatív módon vigyorogtak rá a hirdetések: „Ne maradjon otthon! Ön dönt!” Nem! Ez félreértés, itt valami hiba van. Éjjel alig tudott aludni. A szombati újságban biztos benne lesz. Hajnali négykor odaült az ablak elé, az újságost leste. Tudta, hogy csak hat óra körül szokott érkezni, de már most türelmetlenkedett. Hol késlekedik ez az alak? Látatlanul is átkozni kezdte, biztos szándékosan játszik az ő idegeivel, vagy biztos összejátszik azokkal, hogy őt megzavarják. A két óra csigalassúsággal telt el, míg a hajnali pírban megpillantotta a halkan suhanó biciklit. Ez nem lehet más, mondta magában, és papucsban, köpenyben lerohant a lépcsőházban. Az újságos még a névtáblákat böngészte, amikor rámordult. Hol a Nemzetszavám? A szerencsétlen kihordó nem szokta meg, hogy ilyenkor egyáltalán emberekkel találkozzon, legalábbis kutya nélkülivel, így majdnem elejtette az újságokat, de aztán engedelmesen odanyújtotta Z. felé a kért lapot. Ő kikapta a kezéből és a lépcsőfokokat kettesével szedve visszarohant a lakásba. A címlapon semmi. Kezdett remegni a keze. A másodikon semmi. Kezdett izzadni. Aztán harmadik, negyedik oldal, már a kultúra rovatot is átböngészte, a sporthíreknél nyögött, majd az időjárásnál hangosan felüvöltött. Semmi! Ez gyanús. Na, a hátlapon öles hirdetés, a kormányé! Ez az. És mégsem. Megint semmi csak a szokásos „Ön dönt”. Z. kezdte úgy érezni, cserben hagyták. De ezt immár nem nyeli le. Ezt most számon kéri, vele nem lehet játszani. Dühösen elindult a kerületi pártközpont felé. Most beolvas nekik. Az épület előtt többen sürgölődtek, székeket, asztalokat, hangszórókat hordtak be, kint meg egy nagy kivetítőt próbáltak felállítani.
„Mi folyik itt?” – kérdezte önkéntelenül.
„Előkészület a holnapi eredményváróra” – vetette oda neki egy rózsaszín anorákos aktivista. Aztán meglátta kerületi elnököt.
„Szervusz” – mondta kissé zavartan.
„Bocs, nem érek rá, sok a dolog.”
„A holnapi miatt, igaz?
„Igaz.”
„És..." – kezdte Z. dadogva – "te tudod, ugye? Mármint te már biztosan tudod, nem?”
„Mit? Á, csak nem az eredményre gondolsz? Dehogy.” – csóválta fejét az elnök.
„Nem, én csak, hát hogy mi is a dir..." – éppen kimondta volna, hogy „direktíva”, de aztán észbe kapott. Ezt a kifejezést jó harminc éve nem használta, de most mégiscsak majdnem kicsúszott.
„Hogy, hogy, mire is, vagyis hogy igen vagy nem?” – szakadt ki belőle megkönnyebbülten.
„Megmondták, te döntesz! Mennem kell.” – jött a válasz. Z. leforrázva állt, nem tudta, a kétségbeesés vagy inkább csalódottság lett-e úrrá rajta. Elengedték a kezét. Ennyi év után. Nem ezt érdemelte.
Lehajtott fejjel indult hazafelé. Nem bírt az indulataival. Betért az első kocsmába. Zárórakor a csapos enyhe taszigálással próbálta távozásra ösztökélni az erősen tántorgó Z.-t, aki ekkorra már tucatnyi érzelmi fokozaton és majdnem ugyanannyi felesen is túl volt. Hazatérve megnyitotta a zuhanyt, a fejét alá tette. Aztán csomagolni kezdett.
Vasárnap délelőtt a hírekben bemondták, hogy a szavazás elindult és rendben zajlik. Valamint azt is, hogy egy határsértőt értek tetten a keleti szakaszon. Szemtanúk szerint az illető szemlátomást zavart elmeállapotban egy kombinált fogóval próbálta átvágni a kerítést. Az innenső oldalról… 2020
Témák
szavazás

A legújabb vers

Publikálás dátuma
2020.06.27. 14:24

Fotó: Kádas Tibor / Fortepan
Kórház. Hiszen ott végzi mindenki. Vagy a legtöbb – volt – ember. Én is majd egyszer – gondolta a fiatal újságírónő, és megborzongott. Bár hűvös volt itt az éterszagú folyosón, egyszerre verejtékezni kezdett. Gusztusos piros kabátját levette, és a hóna alá csapta, de olyan ügyetlenül, hogy az lepottyant a csempe nagy kockáira. Hárman ültek a folyosón, az ablak alatti székeken, s a felhők között átderengő gyér napsütésre fordították arcukat. Két szemüveges férfi meg egy kopasz. Mindhárman pizsamában. A nő tétován megállt, visszafordult, majd újra az előző irányt választotta. A szemüvegtelen kopasz ránézett: - Nem tudok segíteni? - De…, talán… Keresek valakit, hátha ismerik. Zelk… Zelk Zoltán. Azok hárman egymásra néztek. Nem mondott semmit nekik ez a név. - Olyan, olyan… - Nem tudta elmondani, hogy néz ki. Végül azt mondta, amit régebben gondolt róla, amikor a költő még ép volt. - Mint egy cigányprímás… Olyasmi. De nem az. - Itt nincs semmilyen muzsikus – rázta a fejét az egyik szemüveges. Nyilván a legostobább. A nő legyintett, indult volna tovább, de a kopasz megállította. - Nem az a költőféle? - De igen – bólintott lelkesen a csinos kis újságírónő. – Őt keresem. – És magyarázkodva hozzátette. – Interjút szeretnék vele… - Na hiszen! – vinnyogott a magasabb szemüveges. – Itt a kórházi ágyon? - Nem lehetett pontosan tudni, mire gondolt, de hogy az interjú szót sose hallotta, az biztos volt. A kopasz a jobb kezének mutatóujját rendeltetésszerűen használta: - Ott, jobbra. A kétágyasban. - Köszönöm! Az, hogy csak kétágyasban fekszik a költő, kissé megnyugtatta. Akkor legalább nem figyelhetik olyan sokan, kevésbé jöhet zavarba. De így is eléggé zavarban volt, hiszen rajongója volt Zelk verseinek. Még iskolás korában megfogta a kötelező gyerekvers. A fazék víznótát fütyül. Ez már akkor is tetszett neki. És az is, hogy "Meg is hal egy kis bogár, mégse szomorú". Emlékezett, ettől ő lett annyira szomorú, hogy amikor az osztályban el kellett szavalnia a megtanult verset, mindig elsírta magát. Az ajtó egy picit nyitva volt, nyilván, hogy kapjon egy kis levegőt a szellőzetlen betegszoba. Aztán belépett. Az ajtó takarásában háttal hevert valaki, a fal felé fordulva. A költő az ablak előtti ágyon feküdt. Mellette infúziós állvány, a folyadék a bal karjába csöpögött. - Jó napot – krákogott a lány, és tétovázott, hogyan szólítsa meg a költőt. – Jó napot, Mester. Zelk arra fordította a fejét. - Mester? Ugyan már! Maga az az újságíró, akit jeleztek nekem? - Igen… én vagyok. Blanka. – A teljes nevét mondta, de a családnevét úgy elmotyogta, hogy talán még maga se ismerte föl. - Akkor jöjjön, üljön le ide – mutatott a kerek hokedlire Zelk. – Mindjárt lefolyik ez a szar… Szar? Így beszél egy poéta? Blanka kicsit elpirult. Levett kabátját a mosdócsap melletti fogasra akasztotta. Aztán engedelmesen leült, ahogy a költő parancsolta, és elővette noteszét, tollát. - Hogy van? Zelk mintha elmosolyodott volna. Most látszott, mennyire más, mint fényképeken, filmen. Összezsugorodott? - Már csak az tart életben, az a vers, mit holnap kell megírnom, talán olyan lesz mint az első, ami kallódó cuccaimmal örökre elveszett. De szép! – gondolta a lány. Csak nem vers ez is? A költő kitalálta a gondolatait. - Ezt nemrég írtam. Fejben. Az én versem mindig fejben születik. Csak akkor írom le, ha kész. Folytassam? - Igen – lelkesedett föl Blanka. – Leírom. - Jó… Lement az infúzió… Nővér! Piroska! Az újságírólánynak helyet kellett adnia, hogy a gömbölyded kis nővérke kiszedje a tűt a költő karjából. Aztán visszaült, figyelt. - Formás segge van ennek a Piroskának – mondta Zelk, ettől a lány megint zavarba jött. Neki a költő éteri lény volt, nem is értette ezt a köznapi beszédet.
- Nem emlékszem egyetlen szavára sem, csak arra, hogy fehér volt, fehér volt, mint a januári szél. Ide most tegyen gondolatjelet, és akkor új strófa, na, szakasz… szóval sorköz. – A lány most vette észre, hogy ez a vers folytatása, hát gyorsan leírta, és várta a többit. Jött is.
- S arra, hogy szomorú volt, szomorú mint a hajnal, mikor munkára költi a szegényeket… - Jaj, ez nagyon szép - suttogta Blanka. - Ugye? Töltene nekem egy kis vizet? - Persze. Az éjjeliszekrényen kis kancsóban citromos víz volt. A költő felült, mohón itta. - Mindig kiszárad a szám az infúziótól. Meg egyébként is. Levegőtlen itt az egész. - Ugye, maga fiatalon nagyon szegény volt, Mester? - Hagyja már ezt a mesterezést, nagyon utálom. Igen, szegény voltam. És zsidó. Egy szegény kis zsidó. A Zelkovits gyerek Érmihályfalváról... Aztán megint szegény lettem. - Hogyhogy? - A börtön után. Irén meghalt, el se temethettem. A lakást pedig elvették. - Ó, a Balázs utcában az a kis lakás… - Szépséged ismeri a versemet? - Majdnem kívülről tudom. nagyon-nagyon szeretem, Mes… A költő megakasztotta: - Szólítson inkább Zoltánnak. - Köszönöm, Zoltán. Akkor a Sirályról. Hogy keletkezett? - Igazán érdekli? Elmondtam egy párszor, de igazán senki nem hitte. Mentem az utcán. Ahogy írtam is, sehova. Mert nem volt hova mennem. Mondom, a börtön után… És elhatároztam, hogy írok egy szürrealista verset. Csak úgy… A kezdő sorom, illetve a kezdő szakasz már megvolt. Ahhoz akartam írni. - Vak szemgödör. Halott sirály. Kiholt a tenger: medre már vak szemgödör. Halott sirály lelke vijjogva visszaszáll. - Köszönöm – és a költő szemében könny csillogott. – Igen, ennyi volt, és ebből már ösztönösen jött a többi. Csak le kellett írni. - Csak – nézte az idős beteget az újságírólány. - Kérdez még, szépségem? - Persze – kapott észbe a vendége, és megbillentette a golyóstollát. - Amikor ment az utcán se ide-se oda, hol lakott? - Nagy nehezen hozzájutottam egy kis lakáshoz Budán, a Batthyány tér közelében. Na, az érdekes dolog volt. A Cini, a Karinthy Cini. Szeretem, pedig nagyon gonosz tud lenni, ha viccről van szó. Képzelje, föladott egy apróhirdetést az én nehezen kikuncsorgott telefonom számával, hogy szoba nőnek kiadó. És jöttek a hívások. Szerencsétlenek, magányosak. Olyan is, aki albérleti szobáért magát is felkínálta volna. Illetve kínálta is. De megbosszultam ám! Én is föladtam egy aprót… Kutyát veszek… Ciniék címével. Ménesi út. A következő héten Cininek több tucatnyian telefonáltak, hogy megmutatnák az eladó kutyájukat. Meg vitték is… Napokig rengeteg kutya ugatott a Ciniék ablaka alatt. Zelk kicsit fölnevetett, alig hallhatóan, de elfáradt. Becsukta a szemét. - Bocsásson meg, kislány. Csak egy kicsit pihenek. Maradjon itt! A lány, egy hetilap pályakezdő munkatársa, megilletődötten ült a kis székféleségen, és kinézett az utcára. A kopár fákon varjak pihegtek, de felhangzott egy cinke gyöngéd füttye is, aztán elnyomta a távolabbi villamos zöreje. Blanka, aki inkább Biankaként jegyezte írásait, mert úgy előkelőbbnek érezte, most elfordult az ajtó mellett fekvő beteg felé. Riadtan látta, amint az kitakarózott, hogy bilincs köti össze a két kezét. Most értette meg, hogy miért ült kint a folyosón egy smasszerruhás pasas. - Na, mi van? – fordította oda a fejét a beteg. – Nem látott még elítéltet? Szerintem ugyan rab vagyok, de a költő haverom – a másik ágy felé bökött az állával – ilyen finoman mondja. Hogy elítélt. - Haverja? - Ja, hát összehaverkodtunk. Ő is sittes. Higgye meg, kishölgy vagy asszony, mindenkinek megvan ott a téglája. Mindegy, hogy úriember vagy utcai vagány, mindenki lehet börtöntöltelék. Bűnöző! Ugye, Zoli bácsi? Zelk felriadt. - Igen – nézett a másikra, majd csodálkozva a lányra. De úgy, mintha még nem látta volna és nem értené, hogy is kerül ide. - Hugyoznom kell – mondta az elítélt, és kikiabált: - Altábornagy úr, hugyoznom kell… Jöjjön már, mert bepisálok… Az őrködő tizedes megjelent az ajtóban. - Jól van, hallgasson már el! Amikor kettesben maradtak, a költő bocsánatkérően mondta: - Rendes fiú ez… Jól megvagyunk. Kár, hogy holnap már visszaviszik… Aztán váratlanul témát váltott. – A Sirály… Képzelje, volt két sor, amit nem engedtek megjelenni. Nem láthattam holt arcodat, kifosztották a gyászomat. Mert kifosztották. Nem lehettem ott a feleségem temetésén. Csak így jelenhetett meg először: nem láthattam holt arcodat, nem láthattam holt arcodat. Ugye, érzi a különbséget? - Érzem – bólintott a lány, és picit elfordult, ne lássa a beteg költő, hogy könnyezik. De összeszedte magát. – Maga is úgy érzi, hogy költőnek született? - Dehogyis… Gyereknek születtem. - Jó… Hogy lett költő? - Ez buta kérdés, szépségem… Mondjam azt, hogy egyszerűen jött? - Mondja – sóhajtott Blanka-Bianca. - De elmesélem, ha maga elmondja, hogy lett ilyen szép! - Mondjam, hogy egyszerűen jött? – mosolyodott el a lány. A beteg költő sápadt arcára kis pír költözött. Mintha jobban lenne, konstatálta. Egy szép hölgy jelenléte többet ér húsz infúziónál. Kicsit fölemelkedett. - Megigazítaná a párnám? A lány készségesen segített, bár ügyetlennek érezte magát. A költő fölé hajolt, aki feltűnő szenvedélyességgel itta be a finom parfüm illatát. A női illatot. - Ha most egészséges lennék, magamra húznám. – És megcsillant fáradt szeme, mikor látta, hogy a lány elpirul. – Bianka, ugye? Volt egy ilyen nevű ló a galoppon. Sok pénzt tettem rá. Ő meg tett rám. Bianka nem sértődött meg, amiért egy lóhoz hasonlították, sőt… - Sok pénzt vesztett a lovin? Tudom, hogy szenvedélyes lóversenyes. - Vesztettem. De többet nyertem… Kaptam állandó belépőt a Lóverseny Vállalattól. Eladtam, visszamentem hozzájuk, azt mondtam, elvesztettem a bérletet. Kaptam másikat. Persze eladtam megint. – A költő úgy nevetett a csínyjén, mintha egészséges lenne.
- Egyszer majd én is kimegyek a lóversenypályára. Fülembe súgja Krúdy úr: Az ötös lovat játssza. Na, ebben a versemben megírtam a szerencsémet. A szép álmot. Ha nyertem néha, nem volt jó. A vesztés után, üres zsebbel mindig vers született. Mert nemcsak a rím szülte a verset, hanem a pech is. Érti ezt? - Azt hiszem. - Szóval megkaptam az élettől minden jót. Szükséglakást, börtönt és másfél Kossuth-díjat. - Másfelet? - Igen – kuncogott Zelk. – Mert az egyiket megosztva kaptam Kuczka Péterrel. Vagy Kónyával? Most hirtelen… Lehunyta a szemét. – Elfárasztott, Bianka. - Jöjjek máskor? Holnap? - Jó, nem bánom. - Mond még nekem azért egy verset? - Egy kétsorost, rendben? Seggem alatt ágytál, faszomban katéter, Csoda-e, ha nem ízlik sem élet, sem étel? Maga szerint ez vers? - Szerintem igen – vont vállat Blanka, és megsimogatta a költő hideg arcát. – Akkor még visszajövök. Még nem fejeztük be. - Magáról fogok álmodni – felelte Zelk, és fektében kezet csókolt a lánynak. – Remélem, valami kéjeset, hogy vers legyen belőle.
Szerző
Témák
Zelk Zoltán

Négy betű: HBB

Publikálás dátuma
2020.06.27. 12:12

Fotó: Urbán Tamás / Fortepan
Nem kis dobás volt negyven éve, hogy a Hobo Blues Band Rolling Stones Blues című dala négy hónapon át a második, majd két egymást követő hónapban az első helyen állt az Ifjúsági Magazin slágerlistáján. A „Hobónak” ugyanis 1980-ban jelent meg az első kis- (majd nagy-) lemeze, igaz, az 1978 őszén alakult brigád már 1979-ben, korong nélkül bevette Budapestet. A zenekar, amelyet énekesével azonosítottak, jóllehet Földes László John Lee Hooker Hobo Blues című száma nyomán nevezte el együttesét – ráadásul a zeneszerző Póka Egon ugyanolyan alapköve volt a bandának, akár maga Hobo –, a nyitó- és a záróbulit is megtarthatta a Budai Ifjúsági Parkban, mert vonzott, mint a mágnes. Korántsem szép szavakkal. „Az országút csavargóinak, az éjszaka fenegyerekeinek zenélünk, a gazemberek bandája vagyunk!” – üvöltözte a színpadról Hobo, és bomlott utána a hallgatóság, miközben a Jövő Mérnöke című lapban így minősítették a „nem vagyok munkás, nem vagyok paraszt”-ra fogékony ifjúságot: „Nagyon szomorú, hogy ennek a társaságnak már hosszú ideje egyetlen tömeges szórakozási lehetősége az ilyen ízléstelen koncert.” Az Omegának mindenesetre megfelelt a zene és a szöveg, mert Kóborék előzenekarnak választották a Blues Bandet 1979 nyarán. A sorozat két pesti előadása a zuglói falakat rengette meg: a Kisstadionban tartott szombat-vasárnapi dupla programon összesen vagy harmincezer ember tombolt. Az együttest felfedezte a slágerlistás Ifjúsági Magazin is, amely már az év februárjában és márciusában – az Express Utazási Irodával közösen – „országos beatturnét” rendezett a P. Mobil, a Mini és a Hobo Blues Band részvételével. A turnénak harminc állomása volt Nógrádmegyertől Dunapatajig, de a rock olyan további fellegváraiban is fellépett a PM-M-HBB trió, mint Galgahévíz, Jászfényszaru, Medgyesegyháza, Kisbér. (Az utóbbi a fizetségre hajazott.) Póka szerint a hetvenes évek végén azért tarolhattak, mert volt egy lyuk, amelyet sikerült betölteniük. „Sokan idegenkedtek a Kati és a Kerek Perec vagy a Neoton világától, s a mi muzsikánkban-szövegeinkben találták meg azt, amit hallani akartak.” (Földes ezt így fogalmazta meg negyven évvel ezelőtt: „A fiatalok a mai popzenét éppúgy elutasítják, mint mi annak idején a hagyományos tánczenét.”) A zenekar basszgitáros lelke hozzáteszi: „Amikor megnyitottuk a klubunkat a Csörsz utcai MOM-kultúrházban, először csupán ötvenen lézengtek a teremben. Aztán százan jöttek, majd hamarosan nem lehetett bejutni. Stimmelt a repertoár. Hobo eleinte csak Rolling Stonest akart. Mondtam, játsszunk Hendrixet és Creamet is.” Az persze egyáltalán nem véletlen, hogy az első és egyetlen kislemez A oldala a Stonest idézi meg: „Fiadnak az Isten nehéz sorsot küld, de ha eljön az idő, gördül mint a kő...” S mindjárt az együttes saját számainak is olyan súlyuk lett, akár a Hey Joe magyarításának. Nyolcvanegyben már filmhőssé is vált a zenekar, jóllehet Földes nem győzte hangsúlyozni, hogy mindennek született, csak rocksztárnak nem. Ha akarta, ha nem, a műfaj legnagyobb hazai bohócai közé emelkedett a szó legnemesebb értelmében, bár talán kevesebb örömöt szerzett a hatóságoknak, mint akkor, amikor még a Rum-pum-pum elnevezésű bohócegyüttes tagjaként nevettette meg a gyerekeket. (Ezért keltett feltűnést, hogy a HBB másfél évtizedes jubileumán a Budapesti Rendőrezred Fúvószenekara is fellépett.) A szövegei pedig amennyire kemények, dögösek és áthallásosak, nemegyszer annyira irodalmiak voltak. Elgondolkodtattak, akár a következő nyilatkozata: „Életem legnagyobb csalódása a rendszerváltás. Ha csak a saját műfajomat nézem, kiderült, hogy – a Beatricét és a Hobo Blues Bandet leszámítva – betiltott lemeze senkinek nem került elő.” Lehet, hogy változatlanul érvényes a „nem vagyok szolga, nem vagyok szabad”, s nem csak az együttes máig ható ereje miatt. Az viszont már csak a múlt vidám emléke, hogy a műsorvezető, aki korábban az Eddát konferálta fel rendszeresen, a régi rutinnal hevítette a közönséget egy Hobo-koncertet megelőzően: „Négy betűt szeretnék hallani! Há-Bé-Bé!”
Szerző