Előfizetés

Levelek Aputól

Újabban sok levelet kapok Aputól. Már viccelni sem érdemes rajta, lerágott csont: a Fidelitas jóvoltából tudjuk, amit eddig csak éreztünk. A miniszterelnök mindnyájunk édesapja. Az én esetemben ebben van némi életkori abszurditás, de ki vagyok én, hogy egyházatyákkal vitatkozzam! Az egyikük, Tertullianus már 1800 éve megírta, hogy „credo, quia absurdum est”, vagyis éppen azért hiszem, mert lehetetlen. Elképzelhető, hogy Tertullianus nem kifejezetten Orbánra és a Fidelitasra gondolt - elég nem szép tőle -, de attól még igaza lehet. Így aztán az sem zavart meg, hogy a miniszterelnök nemcsak az én apám, hanem a fiamé és az unokáimé is, amihez képest Noé vagy Ödipusz családszerkezete maga a hétköznapi dögunalom. Az egyházatyák filozófiájának tudományát egyébként patrisztikának hívják. Nyilvánvaló, hogy a patrisztika új korszakát éljük. Csak nem egy-egy egyházatya, hanem Nemzetatya mondja meg a tutit, így még sokkal jobb. Szerencsére neki is jó, az Origó pár napja megírta: „Magyarországon jó apának lenni, hiszen az apaság pozitív hatással van a férfiak életminőségére”. Nagyszerű hír, a miniszterelnök életminősége mindig is szívügyem volt. Először a többi nyugdíjas tesóval együtt megkaptam Aputól a Jókor c. lapot, benne a levelével, sőt portréjával. Arcán kevés púder, a törődését bizonygató szövegen kicsit több. Ezt azok a hálátlan kölkek is megkapták, akik a Nemzeti Konzultációról már leiratkoztak. Erről nem lehet. Ha valaki nagyítóval elolvassa hátul az apró betűs szöveget, abból megtudhatja, hogy az adataihoz jogszerűen jutottak hozzá, kizárólag „a nyugdíjfolyósító szerv által folyósított ellátásokkal kapcsolatos kormányzati tájékoztatás” céljából. És tényleg. Csupa olyan információt kaptam, amelyek nélkül a nyugdíjfolyósítás megbénulna. Elsősorban persze arról, hogy Apa szeret engem, mert munkámmal „évtizedeken át gyarapítottam Magyarországot”. (Nem bánnám, ha erről Apu szólna a házelnöknek - ő is családtag, nem? -, aki a „gyarapítás” helyett folyton a „hazaárulást” emlegeti. Vagy a „rárontást”. Ja, nem, az Apuka volt, amikor egy picit megharagudott rám, mert rossz fát tettem a tűzre. Úgy tűnik, már megbocsátott, mert azt írja, hogy „a jövőben is számíthatok rá”. Ettől azért kissé megriadtam.) A nyugdíjrendszer zavartalan működését szolgálandó azt is megtudtam a lapból, mi az igazi halászlé receptje. Ez tényleg összefügg az átlagnyugdíj összegével, hiszen a leírtak szerint 5 kg ponty, valamint „ónozott bunyevác rézedény” szükséges hozzá. Fogadjunk, hogy legközelebb Erzsébet utalvány helyett bunyevác rézedényt kapunk. Ónozottat. A nélkülözhetetlen nyugdíjinformációk közé tartozott, hogy Maszat kutya nagyon élvezi, amikor Szandiék (tényleg helyes) családja otthon van a karanténban. Mindnyájunk Farkas Bercije viszont „visszavágyik a világűrbe”. Utóbbit a lap olvasása után teljesen megértem. Csak pár napot kellett várnom, és már itt is volt Apu következő levele, a Nemzeti Konzultáció borítékjában. „Akkor beszélj, ha kérdezlek!” - szokták mondani a szigorú szülők, hát ő most kérdezett. Persze, totál hülye kérdéseket, de ez gyerekkorunkból ismerős. Engem is naponta nyaggattak, mi volt ma az iskolában, pedig már tegnap is megmondtam, hogy semmi. Apa bekalkulálta, hogy már kicsit szenilis lehetek, ezért emlékeztető hívószavakkal segített frissíteni a memóriámat, úgymint „Pesti út”, „Brüsszel”, „Soros”. Ha rólam van szó, Apunak semmi sem drága: jövőre a költségvetésben 11 milliárdot terveztek konzultációkra. Csak azt sajnálom, hogy az érettségiző és a diplomázó kistesiknek küldött atyai levelekből nem kaphattam. Pedig néha arról álmodom, hogy újra érettségiznem kell. Most majd mellé álmodom a levelet is, még jól is járok: egy rémálomból megvan mind a kettő. Természetesen tudom, hogy nem Orbán rendelte a Fidelitastól az Apák napi köszöntést. Nyilván bosszantja is, hiszen nem hülye. Nem ő a hülye. De ezek a szegény gyerekek abban a politikai kultúrában serdültek fel, amelynek veleje a paternalizmus. Orbán politikája is egyre inkább a személyes érzelmi kötődésre épít. A híveknek már nem a pártjához, nem is változó eszméihez kell kötődniük, hanem egyedül hozzá magához. A Simicska-, majd a Borkai-ügyből megtanulta: a pártban mindenféle megeshet, amit le kell rúgnia magáról. Néhány párttársat akár bíróság elé is állíttat, ahogy szívfájdalom nélkül kiszúr saját polgármestereivel is: a jó szülő nem kivételez. A rendkívüli felhatalmazás igaziból nem is az ellenzéket tolta háttérbe (az már ott volt), hanem a Fideszt. Berendezte az új színpadot: minden rajta múlik, ő ad és ő vesz el, csak néhány díszlettologató kell még. Apa csak egy van. Apu gyerekei olykor fájóan hálátlanok. A Fidelitas köszöntőjének kommentálói hol a Rákosi 60. születésnapjára írt nótát idézik („Rákosi a legjobb apa,/ Minden dolgozó a fia”), hol arra emlékeztetnek, hogy „Európa DNS-éről” van szó, az örökítő anyagból sok gyerekre futja. Egy különösen pimasz sarj arra tippelt, hogy Apa mindnyájunk után felveszi a családi pótlékot. Ami szemenszedett hazugság. Akkor már rég felemelték volna az összegét.     

Veszélyzónában

Péntek reggel az index.hu pillanatnyi állapotot mutató iránytűje még mindig a veszélyzónában tartózkodott. Ami azt jelzi, hogy a szerkesztőség munkatársai nem nyugodtak meg, hiába is nyugtatgatták őket. Szívesen írnám: a magyar médiaipar egyként zúdult fel, de tudom, hogy a kormánypárti sajtó alkalmazottai csak parancsra cselekednek; vagy hallgatnak, vagy örülnek, ha baj ér egy a túloldalra sorolt orgánumot. Annál is inkább, mivel évek óta nyílt titok, hogy a hatalom már régen szemet vetett a legnagyobb internetes portálra, épp úgy, mint korábban az Origóra, vagy a tévés világból a TV2-re, a nyomtatott sajtóban a Magyar Nemzetre, a vidéki lapokra, miközben eltakarította az útból a Népszabadságot. Szóval az előképek alapján nagyon is indokolt volt a riadalom, az iránytű alatti bátor szöveg, miszerint „olyan befolyás ért minket, amelynek vége a szerkesztőség megszűnése. Aggódunk, hogy egy csapásra, egy szervezeti váltással elvesznek azok az értékek is, amelyek miatt ma az Index az ország legnagyobb és legolvasottabb lapja lett.” Pár nap telt el a hír felröppenése óta. Először az index vezetői (nem a szerkesztőségé) az ügyet kirobbantó 24.hu ellenséges támadásaként interpretálták az igazgatósági ülés kiszivárgott, esetleg kiszivárogtatott híreit, majd igyekeztek megnyugtatni a nyilvánosságot és az újságírókat, hogy egyszerű átszervezésről lett volna szó, amely terv azóta el is bukott. És megszólalt az elvetélt ötlet gazdája, az egykori Index-alapító Gerényi Gábor is, a Facebookra és a Google-ra, illetve a modernitás követelményeire hivatkozva. Mondván: a rovatok idegen cégekbe történő kiszervezése nem érintette volna az érzékeny bel- és külpolitikai területet, viszont függetleníteni igyekezett volna a piacképesebb és önállóbb rovatokat az Index körüli nonstop politikai kavarástól. Csak hát - anélkül, hogy Gerényi szándékait feltétlenül meg akarnánk kérdőjelezni - az ilyen akciók, tíz éves Fidesz gyakorlattal a háttérben, aligha lehetnek megnyugtatóak. Az átszervezést eleve politikai gyanú lengi körül, ha abból kihagyják a szerkesztőséget. Az utólagos magyarázat, hogy „ebben a rendszerben a függetlenség nem csökkent, hanem nőtt volna, mivel a tartalomkészítés felelőssége és ellenőrzése teljes egészében kikerült volna a politikailag kitett központi cégből, és dolgozói vezetés alá került volna formailag és jogilag is”, az előbb említett tapasztalatok alapján aligha állja meg a helyét. Már csak azért sem, mert bár lehetséges, hogy a világcégek, a Facebook és a Google így működnek, de ezeknek nem lóg a fejük felett egy minden „idegen” hangot legyilkolni akaró kormányzat, mely kisgömböcként viselkedő hatalom felett nincs semmilyen intézményi és társadalmi kontroll. Ez a kabinet zavartalanul pusztít, és teszi rá a kezét arra, amit kiszemel magának. Ezt a kabinetet nem a más vélemény, hanem a más vélemény nyilvánossága zavarja. Ilyen szempontból tehát nem az 50-es években járunk. De nem is a XXI. században. Vagy nagyon is abban? Globálisan is indokolt az a veszélyt jelző iránytű… 

Ebek farka

Hiába próbálja politikába csomagolva saját világsikerének eladni a vírus feletti győzelmet a kormány, maga tehet róla, hogy még a sikert sem éli meg valóságosnak a polgár. Nem a "néplelke" miatt, hanem mert továbbra is alig tud valamit arról, mi történt vele az utóbbi hónapokban. Sőt, azért is üti a hatalmat, amiért nem érdemli. Pedig csak a farkuk csóválta az ebeket, ezt éreztük - nem fordítva, amint természetes.  Utólag már bizonyos: horribilis pénzért feleslegesen vettünk meg gépeket Kínától. Egy olyan világpiacon, ahol alig két hónapja még egymást ölték a vásárlók. Mert senki nem tudott semmit a vírusról. Azt sem tudta senki, hány embert kell majd hirtelen gépre rakni, de még azt sem, hogy két hónap múltán az is kérdés lesz, ez-e a gyógyítás kulcsa. A hatalom "fürkészei" ott vásároltak be, ahol tudtak, olyan felvert áron, amennyit a hiánypiac megugrott kereslete engedett. Hogy közben az állami kutya farka éhesen csóválta az ebet, és magánzsebek is dagadtak, azt tudhattuk, ismerjük az állami négylábút. Fizetjük az árát utólag, az önkormányzatok "szolidaritási" számláiról.  Az állami eb kapkodásában és titkolózásában pedig, amely a járványt kísérte, a politikai haszonszerzés nyomását fedezzük fel, ami lehetetlenné tette a racionális döntések sorozatát. Aztán itt volt-van az egészségügy kivert kutyája is, akiről senki nem gondolta volna, hogy túléli az egészet. Túlélte. Ám a világon nincs az a fejlett, jól táplált eb, amelyet ne viselt volna meg a Covid. De, talán. Talán, ha nem egy csontsoványra éheztetett, gazdátlan szervezetből préselik ki az utolsó leheletet, akkor most azon sem kellene dörmögni, hogy lélegeztetőgép nagyhatalom lettünk egy kihalt piacon. Simogathatnánk a kutyát kedvünkre, elnézve, ahogy boldogan a farkát csóválja, s nem az rángatja szegény ebet - és bennünket is.