Trianon;baloldal;Demokratikus Koalíció;

2020-06-29 08:04:00

Trianon és az igazolatlan óra

Hibát követett el a Demokratikus Koalíció, amikor is képviselői távol maradtak a parlament Trianon-megemlékezéséről. Bár a Fidesz lehetett volna nagyvonalúbb, és megadhatta volna a szót az emlékülésen az ellenzék képviselőinek is, ez a távolmaradás azt üzeni kifelé, hogy a DK-t nem érdekli Trianon. Lehetővé teszi a kormányoldalnak, hogy erre a távolmaradásra hivatkozva a DK-t magyarellenes pártnak titulálja, szövetségeseit pedig erre hivatkozva hiteltelenítse. 

A hiba súlyosságát aláhúzza az is, hogy ez a távolmaradás a békeszerződés századik évfordulóján következett be, amikor a magyarországi politikai napirendnek hangsúlyos pontja a Trianonról szóló diskurzus. Ezzel a párt átengedte a terepet politikai ellenfelének – azaz Orbán Viktornak –, aki viszont egyáltalán nem maradt tétlen: a kormánypárt identitáspolitikájának nagyon is hangsúlyos része Trianon. Jól mutatja ezt a kormányfő június 6-i beszéde, amely bár erősen vitatható megnyilvánulásokat is tartalmazott – mint pl. „láthatta az egész világ, hogy a magyar nemzeten nem fog se a golyó, se a kardvas”, vagy hogy „az ezeréves történelmi Magyarországot a budapesti összeesküvések hátba döfték” –, mégis tagadhatatlanul tartalmazott mozgósító elemeket. 

A Fidesz immáron évek óta - és ebben a beszédben Orbán Viktor is - pozitív érzéssé, az összetartozás élményévé igyekszik átformálni Trianon számunkra tragikus emlékét, ami ebben a narratívában úgy szól, hogy jó dolog a magyar nemzeti közösség részének lenni. A DK magatartása ezzel szemben erősen negatív üzenet, hiszen – még ha nem is ez volt a szándék – olyan látszatot kelt, hogy a párt nem vállal közösséget a Trianon-megemlékezéssel, és ezzel a magyarság számára oly sorsdöntő történelmi esemény következményei is hidegen hagyják. 

Kár tagadni persze, hogy az Európai Egyesült Államok eszméje a DK-t az ellenzék élére repítette a 2019-es európai parlamenti választáson, de a Fidesztől a párt még így is eléggé lemaradt. Másképp megfogalmazva: az Európai Egyesült Államok ideája nem eléggé versenyképes a magyar nemzeti eszmével – pontosabban a Fidesz általi értelmezésével –, mert míg az előbbi messzinek tűnik és nincs közeli realitása, Trianon következményei a mai napig itt vannak velünk.

Mindez magyarázza, hogy a többi ellenzéki parlamenti párt jobbnak látta jelen lenni a parlamenti ülésen, és kísérletet tett arra is, hogy a Trianonhoz való viszonyát megfogalmazza. Ez leglátványosabban Karácsony Gergely főpolgármesternek sikerült, akinek a június 4-ére időzített, egy perces budapesti leállási kezdeményezése még egy kicsit a Fideszt is zavarba hozta, ugyanis nem számítottak ilyen ellenzéki gesztusra. Ez még nem jelent önálló víziót, de annak megértését igen, hogy a baloldali-liberális érzelmű polgár is tekintheti igazságtalannak Trianont, és ez a gesztus még nem jelenti más népek soviniszta jellegű lebecsülését. Az MSZP is tett kísérletet valamiféle mondanivaló megfogalmazására – eszerint Trianon sérelme az európai együttműködésben oldható fel –, ám ez érzelmileg nem bír olyan mozgósító erővel, mint a Fidesz narratívája, amely a magyar történelem pl. azon időszakára hivatkozik, amikor a középkori magyar állam Mátyás király halálig befolyásos középhatalomnak számított.

A magyar múlt tehát a mai napig hat a magyarországi politikára, és ennek bizony erőteljes része a nemzeti kérdés is, amelyet Trianon ügye különösen alátámaszt. De ha a közép-kelet-európai vagy akár a nyugat-balkáni térségre tekintünk, akkor tagadhatná-e bárki megalapozottan, hogy az egymással keveredő népek, nemzetiségek világában a nemzeti kérdés még a mostani, globalizált világunkban is kiemelt fontossággal bír? És nem csak a mi térségünkre igaz ez: elég csak a skóciai vagy a katalán elszakadási törekvésekre vagy az észak-ír problematikára gondolni. 

Európa bizony nem az Amerikai Egyesült Államok, ahol az embereket többé-kevésbé összekötő erő elsősorban nem az etnikai hozzátartozás, hanem az alkotmány értékeinek a tisztelete. Utóbbira jó példa, hogy amikor a rendőr perceken át George Floyd nyakán térdepelt, akkor az egyik tiltakozó járókelő a szólásszabadság alkotmányos jogára hivatkozott. Európának nincs olyan erejű és annyira hatékony identitásképző dokumentuma, mint az amerikai alkotmány, ezért a politizálás nemzeti szintje a későbbiekben is megkerülhetetlen marad. 

Mégis, ahogy a neoliberalizmus gyökeret vert Nyugat-Európában az 1970-es, 80-as években, és ahogy a szociáldemokrata pártokban a piacosítást erőteljesen szorgalmazó blairi-schröderi „harmadik út” vált meghatározóvá az 1990-es években, az európai baloldal is egyre inkább a globális szinten – azaz az euroatlanti integráció támogatásában – határozta meg magát, és ebbe beletartozott a nemzetközi nagyvállalatok érdekeinek támogatása is. A nemzeti kereteket tehát egyre inkább feledni igyekeztek az európai baloldali pártok. 

Pedig volt idő – csak erre már szinte senki nem emlékszik –, amikor a brit Munkáspárt ellenezte az Egyesült Királyságnak az Európai Gazdasági Közösséghez (a későbbi EU-hoz) való csatlakozását. „Nem azért szegődtem el a szocialista politikához ebben az országban, hogy megfosszam a brit népet a parlamentre és a kormányra átruházott hatalmától” – mondta Peter David Shore befolyásos munkáspárti politikus 1972-ben. Az akkori munkáspárti politikusok aggálya az volt, hogy szupranacionális keretekben, ha csökkentik az adott nemzetállam szuverenitását az európai integráció kedvéért, kevésbé lehet érvényesíteni az adott államon belüli alkalmazottak, munkások szociális jogait – mert így a nemzeti kormány keze jobban meg van kötve a saját lakossága jólétének előmozdítása tekintetében. Az európai integráció erősödésének kétségtelen előnyei – így az uniós országok közötti kereskedelem akadályainak lebontása – fiskálisan korlátozzák a nemzeti kormányok mozgásterét, hiszen mind több politika ment át részben vagy egészben uniós hatáskörbe, a költségvetési deficittúllépést – egészen a mostani koronavírus-járványig – az Európai Unió központi szervei szankciókkal fenyegették.

Megfontolandó Thomas Fazi 2017-es írása, amelyben levezeti, hogy míg a neoliberalizmus a nemzeti szuverenitás kiüresítésével járt együtt, és amíg a gazdaságpolitika irányítása a multinacionális vállalatok érdekeit szolgálta, addig lakosság jövedelme a különböző megszorítások és a 2008-as válság következtében visszaesett. Fazi elhibázottnak véli a baloldal elmúlt harminc évben gyakorolt azon politikai szemléletét, amely a globalizmus és a neoliberalizmus hatására idejétmúltnak vélte a nemzetállamokat. Ha a status quo alternatívája a reakciós nacionalizmus és a progresszív globalizmus, akkor a baloldal elvesztette a csatát – véli Fazi, és egy progresszív, emancipáló nemzeti szuverenitásra tesz ajánlatot a jobboldali és a neoliberális alternatívával szemben. Ez a nemzeti vízió a populáris szuverenitáson, a gazdaság feletti demokratikus ellenőrzésen, a teljes foglalkoztatottságon, a gazdagok erőforrásainak a szegényekhez való átirányításán alapszik, és emellett vissza kell adni a nemzeti kormányoknak a monetáris és fiskális eszközöket annak érdekében, hogy növelni tudják polgáraik jólétét.  

A fentiek alapján számomra egyértelmű, hogy a nemzeti kérdés megkerülhetetlen Európában, így Magyarországon is. A nemzetállam és a baloldali értékek összebékíthetőek, amennyiben a szociális jogok, a szolidaritás erősítését egy magyar baloldali kormány összekapcsolja a nem más népek ellen irányuló hazafiság ébren tartásával, a nemzeti múlt sikeres időszakaira való emlékezéssel és Trianon emlékezetével is. A magyar baloldalnak (és az egész ellenzéknek) érzelmileg is átélhető nemzeti koncepciót kell kidolgoznia és képviselnie, különben – ahogy a NER eddigi tíz évében láthattuk – hátrányban marad a magyar jobboldal nemzetképével szemben. Az biztos, hogy a baloldali nemzeti alternatíva nem a trianoni megemlékezéstől való távolmaradással kezdődik.

Nagy Attila Tibor

politikai elemző,

Méltányosság Politikaelemző Központ