Mantra

Eleget tapasztaltunk már ahhoz, hogy unjuk kommentálni a „szokatlan nyíltsággal” szóló uniós vezetők Magyarországgal és az EU-normákkal foglalkozó nyilatkozatait. Értjük, hogy nem könnyű Brüsszel dolga a magyar kormánnyal, ha az EU-pénzek megvonásával nem akarja a magyar nemzet egészét sújtani. Amikor nem szeretné de jure Moszkva karjaiba lökni. Amikor geopolitikai megfontolásból nem akar (mer?) kikezdeni a kényelmetlenül nyűgös és hektikus Kelet-Európával. Amikor egy olyan hatalommal kell viaskodnia, amelyet a magyar választók tíz éve kormányon tartanak, s amelynek demokratikus látszatát az ellenzék parlamenti részvételével lélegezteti. Amikor a nyugati tőke – élén a némettel – érdeke a gazdasági status quo fenntartása, a keleti mezsgyék „társadalmi békéjének” megőrzése.

De akkor is unalmas. Most a belga liberális Didier Reynders igazságügyi biztos papolt az Európai Parlament állampolgári bizottságában arról, miként is kell érteni azt az európai bizottsági javaslatot, amely 2021 után az uniós forrásokat a jogállam tiszteletéhez kötné. Hányszor hallottuk már ezt... És mire mentünk vele? Mire ment vele Európa? Orbán Viktornak volna igaza, és Brüsszel tényleg nem több egy félnótás, ócska szatócsboltnál? Amely bodega ismét világpolitikai tényezőt akarna faragni az Unióból egy szisztematikus Pekinggel, egy minden hájjal megkent Moszkvával, egy politikai bolond Washingtonnal szemben. Vakbátorságú boltosokkal, akik attól sem rettennek meg, hogy saját szavazóik taposnak a nyakukra és az EU gigájára, amiért az ő közpénzükből tartják életben a magyar plakátállamot, amely tíz éve a parlamentarizmus sakktáblájáról lelépve mímeli a demokráciát. Miközben hülyét csinál belőle. Hagyján, hogy ezt mi, itt, a helyi ugaron nehezen értjük, még ha látjuk is; de hogy a Nyugat nem érti, az felfoghatatlan.

Pedig öngyilkos politikai gyávaság nem kimondani: Magyarországnak, amíg ez a kormány van hatalmon, uralkodjon bár a nép felének akaratából, semmi keresnivalója a közösségben. A többi meddő fecsegés.