Teleki Pál gróf, miniszterelnök 1941 áprilisában öngyilkos lett. Búcsúlevelében, melyet Horthy kormányzónak címzett, „a legpocsékabb nemzet” is szerepel. Nem valamelyik ellenségünkre, nem szomszédnépekre, hanem Teleki saját népére: ránk, magyarokra. Ez a levél mint forrás évtizedek óta szerepel a történelem tankönyvekben. Még soha senkivel sem találkoztam, aki felháborodott volna rajta. Elgondolkozik az ember, mi lett volna, ha egy baloldali, liberális, polgári radikális, netán egy, hm, nem keresztény írja le ugyanezt. Hogy mi lett volna, sejthetjük abból, amit Linder Béla mondott: „Nem akarok több katonát látni!”. Egy vesztes világháború után pár héttel, egy teljesen jelentéktelen személy (kilenc napig hadügyminiszter) szavai. Egy hadügyminiszter szájából kicsit komikus mondat. De az utóélete százszor több ennél: a Trianon bűnbakjának megtett demokratikus kormány átfogó minősítésére szolgál. Ilyen összefüggésben került be még egy gimnáziumi tankönyvbe is.
További érdekesség, hogy Teleki milyen okból nevezi legpocsékabb nemzetnek a sajátját. Hogy tudniillik örök barátsági szerződést kötöttünk Jugoszláviával, majd pár hónap múlva megtámadtuk. Mindkét döntést egy szűk politikai elit hozta. Vagyis a gróf azonosítja a nemzetet ezzel az elittel. Ez a megközelítés a rendszerváltás óta is elő-előjön mint a jobboldal gőgjének példája, a nemzetből kirekesztés esete. Vagy tizenöt évvel ezelőtt az akkori miniszterelnök, Gyurcsány tett egy viccesnek hitt megjegyzést az öregecskedő feleségekről. Fél évtizeddel később Orbán a sok kislányt meghágó fehérvári huszárokról énekelt baráti társaságban. Pár hete pedig a házelnök humorizált maró gúnnyal azokról, kiknek a személyi száma kettővel kezdődik. Csak Gyurcsány esetében tiltakozott a Fidesz nőtagozata. A kettős mérce klasszikus esete!
A koronavírus járvány kapcsán az Unió lehetővé tette eurómilliárdok átcsoportosítását az összeg eredeti céljától független, a válsággal kapcsolatos ügyekre. Az áruló és bomlasztó szerepét oly gyakran játszó magyar kormány nem győzte nevetségessé tenni, lenullázni a lehetőséget. Ugyanakkor az évszázad gazdaságélénkítő programja: a kormány válságterve. Hitelt nem vett fel, a bankópréshez (szerencsére) nem folyamodott. Vagyis: átcsoportosította költségvetési erőforrásait. Az egyik esetben az átcsoportosítás lehetősége nulla, a másik esetben az átcsoportosítás maga a szuper megoldás, mindannyiunk megmentője. Ez is a kettős mérce klasszikus esete.
A kormányzati propaganda gyakran veti bírálói szemére: kettős mércét alkalmaznak. Néha igazuk is van. Ez a kormány a valódi demokraták szemében már olyan rossz hírnevet szerzett, hogy valóban akad felületes vagy hamis bírálat is. Épp annyiszor használnak kettős mércét a magyar kormány ellen, mint ahányszor ugyanezt alkalmazza ellenfeleivel szemben. Továbbá, ha valami demokrácia-ellenes lépést tesznek, rendszerint találnak egy példát másutt vagy máskor ugyanerre, és akkor már minden meg van magyarázva: az Unióban kettős mércével mérnek! (Írásunk lényege szempontjából az már csak részletkérdés, hogy - tegyük fel - hat különböző ország vagy kormány vétett egy-egy olyan hibát vagy bűnt, amiből „mi” mind a hatot.)
A magunk részéről úgy gondoljuk, a kettős mérce az emberi természetben rejlő gyarlóság. Bizony, kettős mércével mérünk! Csak a nagyon kevés számú, valóban független, valóban tárgyilagos ember képes a kettős mérce teljes kiiktatására. Akadnak ilyen személyek, habár én sajnos nem tartozom közéjük.