Előfizetés

A rettegés fokai – Julie Orringer az életmentő Varian Fry titkairól

Csejtei Orsolya
Publikálás dátuma
2020.07.04. 14:00

A II. világháborúban művészek tucatjait, több mint 2000 embert – köztük Marc Chagallt, André Bretont, Arthur Koestlert vagy Alma Mahlert – mentett ki a németek által megszállt Franciaországból egy amerikai újságíró, mégis alig ismerjük a nevét. Ezen a méltánytalanságon igyekszik változtatni Julie Orringer új, Üldözöttek gyűjteménye című regénye, mely Varian Fry titkokkal teli életébe és veszélyes küldetésébe enged némi fikcióval fűszerezett betekintést. A magyar származású amerikai íróval csupa aktuális kérdésről: életmentésről, homoszexualitásról és fehérnek látszó feketékről beszélgettünk.
Honnan ismeri Varian Fry történetét?  Amikor előző regényem, a Láthatatlan híd miatt kutattam, akkor találkoztam először a nevével. Éppen a Kristályéjszaka részleteibe ástam bele magam: miután egy lengyel-zsidó származású, Franciaországban élő német fiú megölt egy ott szolgáló német diplomatát, zsidóellenes erőszakhullám söpört végig Németországon. Egyetlen éjjel több tucat zsidót megöltek, zsinagógák és zsidó üzletek százait rongálták meg, gyújtották fel. Ennek folyományaként született egy francia–német egyezmény, mely szerint a franciáknak minden francia területen tartózkodó németet át kell adniuk a náciknak. Miután beütöttem a könyvtári katalógus keresőjébe a kiadatási záradék hívószavait – „surrender on demand” (igény szerinti kiadatás), meglepetésemre egy bizonyos Varian Fry 1945-ös, azonos című memoárját dobta ki a rendszer. Mondhatnám, hogy véletlenül akadtam bele, de amint beleolvastam, tudtam, hogy nem lehet véletlen a „találkozásunk”. Megdöbbentett, hogy itt van egy ember, aki amerikai újságíróként, vagyis nem diplomataként legalább akkora hőstettet hajtott végre, mint például Oskar Schindler vagy Raoul Wallenberg, mégsem tud róla a világ. Ráadásul nemcsak embereket mentett, hanem a nácik által elfajzottnak bélyegzett XX. századi európai avantgárd művészet egyfajta továbbélését is biztosította. Mindenképpen azonnal el akartam mesélni a sztoriját, de egy ideig még türtőztetnem kellett magam, hiszen épp egy másik regényen dolgoztam. Mindenesetre nagyon foglalkoztatott, hogyan lehetséges, hogy Varian Fry lényegében máig alig kap publicitást – azzal együtt, hogy amerikaiak közül elsőként kapta meg a „Világ Igaza” kitüntetést, mellyel Izrael állam azokat a nem zsidó származású hősöket ismeri el, akik az életüket veszélyeztették, hogy megmentsék üldözött embertársaikat. Mire jutott, hogy lehetséges? Vajon közrejátszhat ebben Fry rejtett homoszexualitása, ami a regény cselekményében feltűnően nagy hangsúlyt kap?  Azt gondolom, ez a fő ok. Egyszerűen nem tudtak mit kezdeni az emberek ezzel, és mivel megkerülni sem lehetett, ezért inkább háttérben hagyták az egész sztorit és Varian Fry személyét. A háború alatt, a negyvenes években egy, a nácik elől zsidókat és ördöginek kikiáltott művészeket menekítő hősről nem derülhetett ki, hogy maga is egyfajta üldözött kisebbséghez tartozik. Egyébként nem egyértelmű ügy ez még ma sem, minden nyitottság és elfogadás ellenére sem. Egy a New York Timesban megjelenő recenzió, ami amúgy méltatja a regényt, épp a Fry homoszexualitását firtató szálba kötött bele. Azt írta a kritika, hogy leszámítva néhány homályos utalást, nincs egyértelmű bizonyíték rá, hogy a történelmi Fry, aki nős volt és gyereke is született, meleg lett volna, s hogy csupán freudi túlkapás a részemről, hogy egy másik férfi ágyáig merészkedem a személyisége alakulásának ábrázolásában. Nincs igaza a recenzornak? Bár a regény alapvetően valósághű, és felhasználja többek között Fry már említett önéletrajzát vagy Andy Marino Egy csendes amerikai: Va­rian Fry titkos háborúja című életrajzi írását, épp a titokban tartott szerelmi viszonyokat illetően alkalmaz fikciót.  Igen, valóban nem létezett konkrétan például az az Elliot Grant nevű férfi, akivel összeboronálom Fryt a regényben, de az, hogy ezzel-azzal, újságíró kollégával a való életben is viszonyt folytatott, ténykérdés. Mivel nem pusztán történelmi kordokumentumot szerettem volna írni, sőt elsősorban Varian Fry személyisége foglalkoztatott, muszáj voltam az élete információhiányos részeit kitölteni olyan „akár így is történhetett volna”-sztorikkal, amelyek jobban megismerhetővé és megérthetővé teszik az alakját. A vívódásait. A személyes vágyai, érzései és a közösségért vállalt felelőssége között dúló háború feszültségét. Egyébként az ominózus recenzió után parázs vita bontakozott ki a New York Timesban a szexuális identitása kapcsán, mintha bármit változtatna emberi nagyságán és a marseille-i életmentő ténykedése jelentőségén. Ezt fogalmazta meg a fia is egy az újságnak küldött levélben, mellyel pontot tett a mondvacsinált vita végére: „Nem értem, hogy az apám homoszexualitásának mi köze lehet morálisan ahhoz, hogy nem mellesleg életeket mentett.” Az ember azt hinné, hogy 2020-ra már régen túl vagyunk azon, legalábbis a nyugati társadalmakban, hogy bárminemű szexuális orientációt szégyenletesnek vagy legalábbis magyarázatra szorulónak tartsunk. A valóságban is létezett a regényben sokat emlegetett Hound and Horn magazin (Kopó és Kürt), melynek Fry a munkatársa? Kicsit úgy hangzik, mint a Kutyák és Lovak a Sztárom a páromból.  Abszolút! Egy barátjával, Lincoln Kirsteinnel – akihez valószínűleg a barátságnál mélyebb szálak fűzték – alapították 1927-ben. Nyolc évet élt meg, és a címe ellenére nem vadászati szaklap volt, hanem irodalmi-művészeti folyóirat. Többek között E. E. Cummings-verseket vagy olyan Gertrud Stein-írásokat közölt, amiket sehol máshol nem mertek volna lehozni. Azt írja a könyv epilógusában, ahol sok mindenkinek köszönetet mond, hogy az Üldözöttek gyűjteménye valószínűleg nem állt volna egybe, ha nem olvassa Nella Larsen Pas­sing című regényét. Miért olyan jelentős az ön számára?  Mert ez volt az a regény, ami megérttette velem, hogy milyen belső erők mozgathatnak valakit, akinek egyfelől titkolnia kell az identitását, másfelől ez a bizonyos elhallgatott rész mennyire fontos identitásképzőként van jelen mégis az életében. Nella Larsen regénye a Harlem-reneszánsz alapműve – a címe, Passing, ma már azt a társadalmi jelenséget jelöli, amikor is valaki, akin például a külső rasszjegyek alapján nem látszik egyértelműen, azért titkolja el a származását, hogy ne érje amiatt semmiféle atrocitás. Az Egyesült Államokban, még a huszadik század elején is, ha valaki részben fekete származású volt, a törvények szerint már feketének számított. Rengeteg világos bőrszínű, vegyes származású ember döntött úgy, többek között a félig dán, félig afrokaribi Nella Larsen is, hogy inkább a fehér társadalomban szeretne élni, hogy így megmenekülhessen az elnyomás elől. Sokan nemcsak hogy eltitkolták afroamerikai mivoltukat, de még a családjukkal is megszakították a kapcsolatot annak reményében, hogy fehér házastársuktól született gyerekeik már teljesen fehérként nőhetnek fel. Ma már „passing” az is, ha például egy transzszexuális nő nem kelt feltűnést a női mosdóban. Most már értem, miért van jelentősége annak, hogy Grantről a regény egy eléggé szürreális pontján, egy titkokat fellebbentő Tabu-játék kapcsán kiderül, hogy az apja fekete. A jelenlévőket ennél talán csak az döbbentette meg jobban – miközben sokszorosan legyintettek a legdurvább szexuális perver­ziók beismerésére –, amikor André Breton felesége bevallotta, hogy szereti az impresszio­nista festményeket…  Igen, ez tényleg egy jelentéktelennek tűnő, mégis nagyon fontos pontja a regénynek. Azt mutatja, hogy adott korban, adott közösségben mi miatt számíthat az ember kirekesztésre. Még olyankor is, amikor ott a külső ellenség, a nácik, akik miatt veszélyben van ártatlan ezrek élete. Még egy ilyen helyzetben is van, ami nagyobb rettegést okoz az esetleges halálnál. A „passing” velejárója a rettegés. Mikor jönnek rá a fehérek, és mikor állnak bosszút? Mikor derül ki, hogy Fry a férfiakat szereti, és milyen hatással lesz ez az életére? Akár a 75 évvel későbbi megítélésére is? +1 kérdés   Előző regényét, a Láthatatlan hidat Koltai Lajos szerette volna megfilmesíteni, csak aztán mégsem lett belőle semmi. Varian Fry történetére jelentkeztek már filmesek?  Igen, úgy néz ki, hogy tévésorozat készül belőle, melynek írója és producere az az Anna Winger, aki a Netflixen nagyon népszerű Unortodox című sorozatot is jegyzi. A járványhelyzet sajnos most lassítja a megvalósulást, de remélem, végső akadálya azért nem lesz. 

Julie Orringer

magyar származású amerikai író. Első regénye, az itthon 2011-ben megjelent Láthatatlan híd magyar nagyszüleinek holokauszt­drámáját és Amerikába emigrálásuk történetét dolgozza fel. Jelenleg egy elbeszélésgyűjteményen dolgozik, ahogy ő mondja, modern, dühös asszonyokról, és ír egy a szülővárosában, New Orleansban játszódó regényt is, elfogadásról és kirekesztésről.

A kutya, akit Schrödingernek hívtak és más abszurd történetek (Salman Rushdie: Quichotte)

horner
Publikálás dátuma
2020.07.04. 10:54

Fotó: JOEL SAGET / AFP
Sokrétű és sok mindenért szerethető mű Rushdie tizennegyedik, szürreális pikareszk-szerelmes-sci-fi-apokaliptikus-társadalmi kém- és családregénye.
Rushdie teremté a Szerzőt/Bátyot (alias Sam DuChamp kémregényírót). Báty teremté Mr. Smile-t/Quichotte-ot (a szerelemre gerjedt tévébolondot). Quichotte teremté fiát, Sanchót (fiatalkori önmagát saját jövőbeli fiaként, szűznemzéssel ráadásul). Sanchó teremté lelkiismeretét (az olasz tücsköt, Grillo Parlantét, lásd Pinokkió). Az egészet teremté, válogatá és összerendezgeté az óriások vállára álló (értsd: intertextusok megannyi válfajára támaszkodó) író – és az élet. A Muppet-show-tól eltérően, szakértő is volt… (lásd köszönetnyilvánítások). Rushdie zsinórban harmadik Amerikáról szóló regénye komoly szerepet szán a metafikciós őrületnek – ám ez a Cervantes-műre való rájátszásból kifolyólag elkerülhetetlen, hiszen ott, a második részben a lovag/a szerző reflektál a korábbi első rész kalandjaira. Ebben az Amerika országútjain városról városra száguldozó abszurd road movie-ban viszont sokkal összeszedettebb és funkcióját tekintve is igazolhatóbb módon épülnek egymásba a különböző valóság- és fikciós szintek, mint például a megelőző A Golden házban. Az indiai-brit-amerikai szerző ezúttal semmit és senkit nem bízott a véletlenre, a kritikusokat is megelőzve vall szereplőjével – részben a könyv írójával – a kézben tartott mű műfajáról és témájáról, szerkezetéről és ars poeticájáról: „Arról beszélt, hogy éppen úgy szembe akar szállni a kor destruktív, agyzsibbasztó, silány kultúrájával, ahogy Cervantes is harcba szállt saját kora silány kultúrájával. Azt mondta, írni próbál a lehetetlen, rögeszmés szerelemről, az apa-fiú kapcsolatról, a testvéri pörlekedésekről, és igen, a megbocsáthatatlan dolgokról is; az indiai bevándorlókról, a velük szemben megnyilvánuló rasszizmusról, a köztük lévő szélhámosokról; a kiberkémekről, a tudományos fantasztikumról, a fiktív és »valódi« valóságok összefonódásáról, a szerző haláláról, a világvégéről. Azt mondta, szeretne parodisztikus, szatirikus és pastiche-elemeket is belefoglalni.” (391–392. o.) „Megpróbálta elmagyarázni a pitoreszk regény hagyományát, epizódos jellegét, és hogy egy ilyen mű epizódjai miképp ölelnek fel sok stílust, magasröptűt és alantast, mesélőt és közhelyszerűt, hogyan lehet a regény egyszerre paródia és eredeti, s hogy metamorf pajkossága révén miképp mutatja be és fogadja magába az emberi élet sokféleségét.” (486. o.)
Jobban én sem jellemezhetném a regényt és ezek után fölösleges is lenne. De azt kijelenthetem: minden fenti szándék maximálisan sikerült neki, méghozzá nagyon-nagyon jól, szórakoztató humorral és esetenként valódi könnyeket kicsalva az olvasóból. Bámulatos és sokszínű kulturális, társadalmi tájékozottságot és műveltséget mozgósítva, az elmúlt 50 év félelmetesen hatalmas popkultúrájának ágait-bogait beépítve (lehengerlő, többek között, mennyire otthon van a sci-fiben és az amerikai tv-sorozatokban), s – nyilván a magyar fordító munkájának hála – a mesélőkedv áradása egy pillanatra sem törik meg slendrián mondatok által. Az Ezeregyéjszaka meséit hasznosító Két év, nyolc hónap, huszonnyolc éjszaka című regény – majdnem dzsinntelen és magas szinten csintalan – összefogottsága, csiszoltsága, tartalom és forma harmóniája tér vissza a „ki-SOT”-ban – a szerző olvashatóan elemében, „szuperpozícióban” volt. Félelmetes pontossággal és természetesnek ható összpontosítással fűzi össze a sokelbeszélős szerkezet a „regény a regényben” valóságainak és fikcióinak egymásra hatását, egymásra utaltságát, szimmetriáit és aszimmetriáit, a mű időnkénti többlettudását a „valóság”-hoz képest, melyet megelőz, s hat rá. (Lásd például a párhuzamos világba átlépő vagy nem átlépő, létező és nem létező Schrödinger nevű kutyát…) Épp így, ahogy a valóság/fiktív szintek egymásba feledkezve alakítják a szereplők és családtagjaik sorsát, az egyes szereplők is álcázzák magukat, de ez már a társadalomkritikai és kultúrantropológiai dimenziója a Quichotte-nak: a maszkviselés, amely nemcsak a karneváli Velence (vagy az éppen dúló járvány) sajátja. Inkább a valóság elleplezésére szolgál, vagy az elvesztett valóságérzet bizonytalanságának kitakarására. Ám ennél konkrétabb kritikai szellem is kísért a sorok között – Rushdie Amerika kortárs valóságának briliáns kommentátora és bírálója. Az éltes korú indiai Quichotte szerelme egy szépséges fiatal indiai (szintén barna bőrű) színésznő (Salma R.) tévéshow-műsora („Oprah 2.0”) szinte lajstromba szedi, „Errorizmus Amerikában” címmel, kiket is nyomorított meg az általunk teremtett kultúra, az ostobaság, a tudatlanság és a vakbuzgóság: oltásellenesek, klímaflúgosok, ufológusok, laposföld-hívők, trollok, holokauszttagadók – és persze az elnök. Mind, akik valamiképp az eddigi valóságunk szövetét tépkedik, s nyomorítanak meg mindenki mást ezzel. Sokrétű és sok mindenért szerethető mű Rushdie tizennegyedik, szürreális pikareszk-szerelmes-sci-fi-apokaliptikus-társadalmi kém- és családregénye, ráadásul pont odaillik a polcomon a J. L. Borges Pierre Ménard, a Don Quijote szerzője című novelláját is magába foglaló kötet és Terry Gilliam Az ember, aki megölte Don Quixote-t filmjének DVD-kiadása közé. (Ford. Greskovits Endre. Helikon, 2020. 530 o.)

Szántó T. Gábor: A nichtfordemkind tipikus esete, 1977

Szántó T. Gábor
Publikálás dátuma
2020.07.04. 10:10
Szántó T. Gábor
Tél van. Anyu reggelente, amikor az éjszakára kikapcsolt központi fűtés miatt hideg a lakás, hősugárzóval melegíti a fürdőszobát. Ha nem gyújtunk villanyt, a melegtől rezgő narancssárga-piros fény világít a sötétben. Jó érzés, hogy ide mégiscsak be lehet kuckózni. Néha, amikor időben vagyunk, behozzuk a pirítóst, ő a kávéját, én a kakaómat, és itt ülünk. Hallani odakintről a kertből, hogy nyávognak a fázó macskák. Kizárták őket a pincéből, ahova melegedni járnak. Régebben azt gondoltam, hogy a kutya a hím, a macska a nőstény. Abból, ahogy kinéznek, meg abból, ahogy viselkednek. A férfiak mindig nagyobbak és erősebbek, mint a nők, a macskák viszont hiúak, kényeskedők és kiszámíthatatlanok, akárcsak a lányok. Ez különben előítélet, már tudom, de ők is mindig szépítkeznek, ahogy a macskák nyalogatják magukat. A macskák még a feneküket is. Nem véletlenül hívják pussynak a puncit és a cicát is angolul. Ezt az angoltanárnőm mondja, aki még nincs húszéves, nagyon rövid szoknyákat visel, néha a térde fölé érő csizmát, és a szerelméről is szokott mesélni, ami nagyon izgalmas. Arról is beszél, ne álmodozzak róla, hogy köztünk lesz valami, nem mintha céloztam volna erre. Álmodozni persze szoktam róla, mert nagyon szép és kedves is, amiből azt hittem, én is tetszem neki, de amikor ezt mondja, elvörösödöm és szégyellem magam. A macskákat különben utálom, tudják mások is. Balatonon a szomszéd gyerekek csalogatnak fel a padlásra, és ahogy a létrán állok, rám dobnak egyet, ami összekarmol. Máskor meg egy ismerős, anyuék barátja, aki úgy viselkedik, mint egy gyerek, az autójuk csomagtartójában visz minket brahiból a faluba a két lányával. Izgalmas velük összebújni, finom sima a bőrük. Az idősebbik odahúzza a kezem a húga öléhez, és nevetgélve arra biztat, fogjam meg neki, de titokban egy kismacskát is magukkal hoztak szatyorban, és a kezemhez nyomják. Dörömbölök, hogy engedjenek ki, ők meg kinevetnek. Amikor az apjuk felnyitja a csomagtartó tetejét, röhög. Na, mi van, megfogtad a macskájukat? Az iskolai tanulmányok mellett apu beleírta a házimunkákat is az új zsebpénzszerződésembe, mint a cipőpucolás, a szemétlevivés, és még azt is odaírta (zárójelben), hogy morgás nélkül. Miért éppen velem végeztetik a legpiszkosabb munkát? Csak azért, mert ők utálják? Vagy azért, mert én vagyok a legkisebb, és nem tudom megvédeni magam? Persze ők mondják meg, mikor piszkos egy cipő, az enyém is, és nem én döntöm el, hogy tényleg piszkos-e. Nem is biztos, hogy a cipő miatt csinálják. Lehet, hogy ezzel is felkészítenek, hogyha majd az életemről lesz szó, könnyebben végezzek mindenféle munkát. De nem lenne jobb, ha nem gyakoroltatnák itthon a lágert, és majd csak akkor kellene ilyesmit csinálnom, ha tényleg elvisznek bennünket? Rendőr akarok lenni vagy ügyvéd, hogy ne fordulhasson elő soha, sehol igazságtalanság. Én szeretem őket, de nem szeretem, hogy igazságtalanok, mert azt is mondták, hogy egy családban mindenki mindenkit egyformán szeret, ők mégis velem végeztetik az összes megalázó munkát, csak azért, mert ők a nagyobbak. Elegem van. Átmehetnék a mamiékhoz, csak ők meg nem beszélnek egymással, nekem kell hoznom és vinnem köztük az üzeneteket. Lemehetnék az Attiláékhoz is, ahol egyszer az Attila anyukája a magas sarkú cipőjében és a hosszú szőke hajával, de különben teljesen meztelenül átment az előszobán. Látni lehetett a mellét, és a szőrt is a lába közt. A szőre fekete volt, a haja meg szőke. Az Attila mamája kurva és digózik, de ezt nem szabad mondani senkinek. Nem is volna szabad tudnom, de egyszer anyuéktól hallottam, és akkor elmagyarázták, pedig szerintem ez is a nichtfordemkind tipikus esete. Ezt anyu szokta mondani: nichtfordemkind. És hogy valaminek a tipikus esete. Az mindig kínos dolog. A kurva meg az, aki pénzért fekszik le férfiakkal. Én nem is akarom elárulni senkinek, hátha akkor még egyszer láthatom. El szoktam képzelni, és akkor ugyanúgy viszket tőle az arcom meg a hajam töve, mint ahogy akkor viszketett, amikor láttam, és mintha minden egyszerre lett volna forró és hideg. Pedig nem is látom, csak elképzelem. Izgulok és félek, ami jó is meg rossz is egyszerre.