Honnan ismeri Varian Fry történetét?
Amikor előző regényem, a Láthatatlan híd miatt kutattam, akkor találkoztam először a nevével. Éppen a Kristályéjszaka részleteibe ástam bele magam: miután egy lengyel-zsidó származású, Franciaországban élő német fiú megölt egy ott szolgáló német diplomatát, zsidóellenes erőszakhullám söpört végig Németországon. Egyetlen éjjel több tucat zsidót megöltek, zsinagógák és zsidó üzletek százait rongálták meg, gyújtották fel. Ennek folyományaként született egy francia–német egyezmény, mely szerint a franciáknak minden francia területen tartózkodó németet át kell adniuk a náciknak. Miután beütöttem a könyvtári katalógus keresőjébe a kiadatási záradék hívószavait – „surrender on demand” (igény szerinti kiadatás), meglepetésemre egy bizonyos Varian Fry 1945-ös, azonos című memoárját dobta ki a rendszer. Mondhatnám, hogy véletlenül akadtam bele, de amint beleolvastam, tudtam, hogy nem lehet véletlen a „találkozásunk”. Megdöbbentett, hogy itt van egy ember, aki amerikai újságíróként, vagyis nem diplomataként legalább akkora hőstettet hajtott végre, mint például Oskar Schindler vagy Raoul Wallenberg, mégsem tud róla a világ. Ráadásul nemcsak embereket mentett, hanem a nácik által elfajzottnak bélyegzett XX. századi európai avantgárd művészet egyfajta továbbélését is biztosította. Mindenképpen azonnal el akartam mesélni a sztoriját, de egy ideig még türtőztetnem kellett magam, hiszen épp egy másik regényen dolgoztam. Mindenesetre nagyon foglalkoztatott, hogyan lehetséges, hogy Varian Fry lényegében máig alig kap publicitást – azzal együtt, hogy amerikaiak közül elsőként kapta meg a „Világ Igaza” kitüntetést, mellyel Izrael állam azokat a nem zsidó származású hősöket ismeri el, akik az életüket veszélyeztették, hogy megmentsék üldözött embertársaikat.
Mire jutott, hogy lehetséges? Vajon közrejátszhat ebben Fry rejtett homoszexualitása, ami a regény cselekményében feltűnően nagy hangsúlyt kap?
Azt gondolom, ez a fő ok. Egyszerűen nem tudtak mit kezdeni az emberek ezzel, és mivel megkerülni sem lehetett, ezért inkább háttérben hagyták az egész sztorit és Varian Fry személyét. A háború alatt, a negyvenes években egy, a nácik elől zsidókat és ördöginek kikiáltott művészeket menekítő hősről nem derülhetett ki, hogy maga is egyfajta üldözött kisebbséghez tartozik. Egyébként nem egyértelmű ügy ez még ma sem, minden nyitottság és elfogadás ellenére sem. Egy a New York Timesban megjelenő recenzió, ami amúgy méltatja a regényt, épp a Fry homoszexualitását firtató szálba kötött bele. Azt írta a kritika, hogy leszámítva néhány homályos utalást, nincs egyértelmű bizonyíték rá, hogy a történelmi Fry, aki nős volt és gyereke is született, meleg lett volna, s hogy csupán freudi túlkapás a részemről, hogy egy másik férfi ágyáig merészkedem a személyisége alakulásának ábrázolásában.
Nincs igaza a recenzornak? Bár a regény alapvetően valósághű, és felhasználja többek között Fry már említett önéletrajzát vagy Andy Marino Egy csendes amerikai: Varian Fry titkos háborúja című életrajzi írását, épp a titokban tartott szerelmi viszonyokat illetően alkalmaz fikciót.
Igen, valóban nem létezett konkrétan például az az Elliot Grant nevű férfi, akivel összeboronálom Fryt a regényben, de az, hogy ezzel-azzal, újságíró kollégával a való életben is viszonyt folytatott, ténykérdés. Mivel nem pusztán történelmi kordokumentumot szerettem volna írni, sőt elsősorban Varian Fry személyisége foglalkoztatott, muszáj voltam az élete információhiányos részeit kitölteni olyan „akár így is történhetett volna”-sztorikkal, amelyek jobban megismerhetővé és megérthetővé teszik az alakját. A vívódásait. A személyes vágyai, érzései és a közösségért vállalt felelőssége között dúló háború feszültségét. Egyébként az ominózus recenzió után parázs vita bontakozott ki a New York Timesban a szexuális identitása kapcsán, mintha bármit változtatna emberi nagyságán és a marseille-i életmentő ténykedése jelentőségén. Ezt fogalmazta meg a fia is egy az újságnak küldött levélben, mellyel pontot tett a mondvacsinált vita végére: „Nem értem, hogy az apám homoszexualitásának mi köze lehet morálisan ahhoz, hogy nem mellesleg életeket mentett.” Az ember azt hinné, hogy 2020-ra már régen túl vagyunk azon, legalábbis a nyugati társadalmakban, hogy bárminemű szexuális orientációt szégyenletesnek vagy legalábbis magyarázatra szorulónak tartsunk.
A valóságban is létezett a regényben sokat emlegetett Hound and Horn magazin (Kopó és Kürt), melynek Fry a munkatársa? Kicsit úgy hangzik, mint a Kutyák és Lovak a Sztárom a páromból.
Abszolút! Egy barátjával, Lincoln Kirsteinnel – akihez valószínűleg a barátságnál mélyebb szálak fűzték – alapították 1927-ben. Nyolc évet élt meg, és a címe ellenére nem vadászati szaklap volt, hanem irodalmi-művészeti folyóirat. Többek között E. E. Cummings-verseket vagy olyan Gertrud Stein-írásokat közölt, amiket sehol máshol nem mertek volna lehozni.
Azt írja a könyv epilógusában, ahol sok mindenkinek köszönetet mond, hogy az Üldözöttek gyűjteménye valószínűleg nem állt volna egybe, ha nem olvassa Nella Larsen Passing című regényét. Miért olyan jelentős az ön számára?
Mert ez volt az a regény, ami megérttette velem, hogy milyen belső erők mozgathatnak valakit, akinek egyfelől titkolnia kell az identitását, másfelől ez a bizonyos elhallgatott rész mennyire fontos identitásképzőként van jelen mégis az életében. Nella Larsen regénye a Harlem-reneszánsz alapműve – a címe, Passing, ma már azt a társadalmi jelenséget jelöli, amikor is valaki, akin például a külső rasszjegyek alapján nem látszik egyértelműen, azért titkolja el a származását, hogy ne érje amiatt semmiféle atrocitás. Az Egyesült Államokban, még a huszadik század elején is, ha valaki részben fekete származású volt, a törvények szerint már feketének számított. Rengeteg világos bőrszínű, vegyes származású ember döntött úgy, többek között a félig dán, félig afrokaribi Nella Larsen is, hogy inkább a fehér társadalomban szeretne élni, hogy így megmenekülhessen az elnyomás elől. Sokan nemcsak hogy eltitkolták afroamerikai mivoltukat, de még a családjukkal is megszakították a kapcsolatot annak reményében, hogy fehér házastársuktól született gyerekeik már teljesen fehérként nőhetnek fel. Ma már „passing” az is, ha például egy transzszexuális nő nem kelt feltűnést a női mosdóban.
Most már értem, miért van jelentősége annak, hogy Grantről a regény egy eléggé szürreális pontján, egy titkokat fellebbentő Tabu-játék kapcsán kiderül, hogy az apja fekete. A jelenlévőket ennél talán csak az döbbentette meg jobban – miközben sokszorosan legyintettek a legdurvább szexuális perverziók beismerésére –, amikor André Breton felesége bevallotta, hogy szereti az impresszionista festményeket…
Igen, ez tényleg egy jelentéktelennek tűnő, mégis nagyon fontos pontja a regénynek. Azt mutatja, hogy adott korban, adott közösségben mi miatt számíthat az ember kirekesztésre. Még olyankor is, amikor ott a külső ellenség, a nácik, akik miatt veszélyben van ártatlan ezrek élete. Még egy ilyen helyzetben is van, ami nagyobb rettegést okoz az esetleges halálnál. A „passing” velejárója a rettegés. Mikor jönnek rá a fehérek, és mikor állnak bosszút? Mikor derül ki, hogy Fry a férfiakat szereti, és milyen hatással lesz ez az életére? Akár a 75 évvel későbbi megítélésére is?
+1 kérdés
Előző regényét, a Láthatatlan hidat Koltai Lajos szerette volna megfilmesíteni, csak aztán mégsem lett belőle semmi. Varian Fry történetére jelentkeztek már filmesek?
Igen, úgy néz ki, hogy tévésorozat készül belőle, melynek írója és producere az az Anna Winger, aki a Netflixen nagyon népszerű Unortodox című sorozatot is jegyzi. A járványhelyzet sajnos most lassítja a megvalósulást, de remélem, végső akadálya azért nem lesz.
