Négy szigorú kőarc tekint le a völgybe Dél-Dakota államban, a Sziklás-hegység keleti peremén. Az egykori híres amerikai elnököket ábrázoló monumentális szoborcsoport az Egyesült Államok egyik legnépszerűbb történelmi emlékhelye, évente több mint kétmillióan keresik fel – annak ellenére, hogy mindentől távol van. A szabadság, a demokrácia, a remény jelképeként tisztelik. Ám az őslakosokat népük szenvedésére és pusztulására emlékezteti. Egyikük, Nick Tilsen a múlt héten azt mondta az AP hírügynökségnek: „A fehér felsőbbrendűség szimbóluma és a strukturális rasszizmusé, ami él és virul a társadalomban ma is. Igazságtalanság ellopni a bennszülöttek földjét, és belevésni fehér hódítók arcát, akik népirtást követtek el.”
Vérengzés a szent hegyen
A „fekete hegyek” a lakoták, a rokon sziú törzsekből álló szövetség ősi szent helye volt a kontinens szívében. A XIX. században, amikor az érkező telepesek elfoglalták a megművelhető földeket, ide, a zord sziklák közé húzódtak vissza a bennszülöttek. A kormány 1868-ban elismerte, hogy a terület rezervátumként az őslakosoké. Nem ez volt az első eset, nem is az utolsó, hogy a fehér ember megszegte adott szavát. Elég volt hozzá a híresztelés, hogy a hegyekben aranyat találtak, és szerencsevadászok serege indult útnak. A becsapott indiánok elkeseredetten védekeztek a fegyveres túlerővel szemben – amíg bírtak.
Az ellenségeskedésbe beavatkozott a hadsereg, és ez szörnyű vérontásba torkollt 1890. december 29-én, a Wounded Knee („sebesült térd”) patak partján. A hetedik lovassági ezred háromszáz indiánt mészárolt le, köztük nőket, gyerekeket. A történtek jól dokumentáltak, ellentétben ugyanis az elkövetkező évszázad népirtásaival, a tettesek nem titkolták. Ellenkezőleg, a katonák büszkén fényképezkedtek a tömegsírba hányt holttestekkel. Utóbb húszan közülük magas kitüntetést, Becsület érdemérmet (Medal of Honor) kaptak „vitézségükért”. A Kongresszus a századik évfordulón, 1990-ben mélységes sajnálkozását fejezte ki ezért.
A csúcsot, ahol az emlékmű létesült a XX. század közepén, egy Charles Rushmore nevű üzletemberről nevezték el, akinek a környék bányáiban voltak érdekeltségei. Kisebb vagyont, 5000 dollárt ajánlott fel a nemes célra, hogy hatalmas emberarcokat faragjanak négy, kúpszerű gránitsziklába 1700 méteres tengerszint feletti magasságon. Az ötlet egy dél-dakotai történész, Doane Robinson fejéből pattant ki. Igaz, ő másfajta látványossággal dobta volna fel a vidéket, legendás vadnyugati hősöket akart megörökíteni, Buffalo Billt, Őrült Ló törzsfőnököt és másokat. Ám a megbízott tervező életrevaló javaslattal állt elő: inkább elnököket mintázzanak meg, arra könnyebb pénzt szerezni.
Vájárok a magasban
A szobrász, Gutzon Borglum személye ma is szálka az emlékmű ellenzőinek szemében. A poligám mormon családból származó, Párizsban végzett művész hitt a fehér felsőbbrendűségben. Néhol véresszájú fajgyűlölőként írják le, bár inkább opportunista lehetett. El akarta érni, hogy tőle rendeljék meg Lee tábornoknak, a déli konföderáció polgárháborús hősének Georgiába tervezett szobrát, vélhetően ezért barátozott egy időben a Ku-Klux-Klánnal. Nincs rá bizonyíték, hogy tagja lett volna a hírhedt szervezetnek, „mindenesetre mélyen bevonódott a Klán politikájába”, írta róla John Taliaferro történész Great White Fathers (Nagy fehér atyák) című könyvében.
A Lee-projekt nem jött össze, Borglum minden energiáját a dakotai tervekre összpontosította. Négy nagy elnök – Washington, Jefferson, Lincoln és Teddy Roosevelt – szobrát készítette el, először maketten. Számítása bevált, az állam szenátora kijárta a támogatást, így 1927-ben megkezdődhettek a grandiózus munkálatok. 400 szakember dolgozott, köztük bányamérnökök, robbantási szakértők, ipari alpinisták, vájárok, rakodómunkások meg persze beosztott szobrászok. Másfél évtized alatt csaknem félmillió tonna gránitkövet robbantottak le. A hátsó alakhoz, Roosevelthez 37 méter mélyre hatoltak a hegybe. Lassanként formálódtak a fejek, mindegyik 60 láb (18 méter) magas.
Az utolsó simításokat kézi erővel, vésővel és kalapáccsal végezték a szédítő magasban. Emberpróbáló munka lehetett, Lincoln szakállánál el is akadtak egy időre. Borglum 1941-ben meghalt; mint gyakran olvassuk, hogy művét fia fejezte be (akinek vicces módon éppen Lincoln volt a keresztneve). Pedig pontosabb úgy, hogy a fia hagyta abba, ugyanis az építkezés félbemaradt. A világháborús kiadások miatt elapadtak a pénzcsapok, szétszéledtek a munkások. Az eredeti makettel összevetve jól látható, mennyi minden hiányzik: Washington felsőteste, Lincoln karja és még számos – a lépték miatt aprónak éppen nem nevezhető – részlet.
Hitchcock díszlete
Szó sincs róla, hogy a befejezetlen emlékmű egy csapásra híressé vált volna. Ehhez újabb két évtized múltán Alfred Hitchcock segítsége kellett. A rendező Észak-Északnyugat című thrillerének (1959) drámai csúcsjelenete ugyanis a Rushmore-hegyen játszódik, oda menekül üldözői elől Cary Grant és szőke partnere, Eva Marie Saint (aki éppen most ünnepli 96. születésnapját). A film ébresztette rá az amerikai moziba járókat az alkotás létére, a közönségsiker csinált kedvet a tömeges turizmushoz a Nemzeti Emlékhellyé nyilvánított szobroknál. A sors fintora, hogy a szóban forgó snitteket nem a valódi helyszínen forgatták: Hitchcock díszletet építtetett egy hollywoodi stúdióban.
Újabb és újabb ötletek születtek az alkotás kiegészítésére. A Kongresszus tárgyalt arról, hogy ötödiknek egy női fejet is örökítsenek meg: Susan Anthonyét, aki a századfordulón neves polgárjogi aktivista, a női egyenjogúság élharcosa volt. Az idős Borglum fúrta ezt az elképzelést, nem is lett belőle semmi. Újabban Ronald Reagan rajongói próbálták elérni, hogy a színészből lett elnököt is faragják elődei mellé, hiába. A kilencvenes évekre elkészült viszont a híres lakota főnök, Őrült Ló sziklába vájt arcmása, de kissé távolabb, az elnököktől 25 kilométerre. Utódja, Henry Álló Medve szavai szerint így akarták „megmutatni a sápadtarcúaknak, hogy a rézbőrűeknek is vannak hőseik”.
A Rushmore-hegyi emlékmű George Floyd halála óta a rasszizmusellenes szobordöntők célpontja. Vannak, akik felrobbantanák az egészet, mások beérnék azzal, hogy az első két figurát, a rabszolgatartó Washingtonét és Jeffersonét tüntessék el. Dél-Dakota állam republikánus kormányzója, Kristi Noem hallani sem akar ilyesmiről. Trump elnök bejelentése, hogy választási kampányában tűzijátékkal egybekötött látogatást tesz a helyszínen, csak olaj volt a tűzre. Ugyanakkor bennszülött csoportok józanabb javaslattal is előálltak: azt kérték, hogy az emlékhely idegenforgalmi bevételeiből támogassák az indiánokat, ha már a szigorú kőarcok az őseiktől elrabolt szent hegyről tekintenek le Amerikára.
