A The Economist képszerkesztői igazi vizuális művészek. A hetilap címlapján nemrég az uniós zászló 12 aranyszínű csillaga ragyogott. Egyik-másik láthatóan halványabban égett, sőt akadt olyan is, amelyiknek a fénye már kialudt. Bár ezek a csillagok nem a tagállamokat jelképezik, a jelenlegi megosztottság szinte mindenben megmutatkozik. Talán nem a legfontosabb járványügyi példa, de 2020 nyarán több európai futball-nagyhatalom bajnoki meccseit még mindig zárt kapuk mögött játsszák. Nálunk viszont a szurkolók a stadionokba akár zsúfolt autóbuszokban, rendőri felvezetéssel is érkezhetnek. A mérkőzések alatt – egymástól alig néhány centiméternyire – rengeteg aeroszolt juttatnak a levegőbe, miközben a pattogó labda lekezelésére biztatják kedvenceiket.
Bármennyire is úgy tűnt, hogy a világ megpróbáltatásai véget értek, ezt sem az egészségügy, sem a gazdaság adatai nem támasztják alá. Egy felelőtlen elnök által „megnyitott” Egyesült Államokban újra emelkedik a fertőzöttek száma, s a gazdasági válság neheze kontinensünkön is csak ezután következik. Az Európai Központi Bank első embere, Christine Lagarde szerint az Európai Unióban drámai visszaesés tapasztalható. Az eurózóna gazdasága 2020 második negyedévében – növekedés helyett – 13 százalékkal zsugorodott, a munkanélküliség pedig idén akár 10 százaléknál is magasabb lehet. Ez valóban sokkoló hír, miután az EU statisztikai hivatala közvetlenül a járvány előtt még egyáltalán nem kongatta a vészharangot. A munkanélküliségi ráta 2020 januárjában „csak” 7,4 százalék volt és ezzel elérte a 2008 óta először tapasztalt mélypontot. Sajnos az átlagok mindig félrevezetőek: a 13 százalék a néhány százalékpontos német csökkenés mellett, akár 20 százalék feletti olasz vagy spanyol visszaesést is jelenthet.
Az Európai Tanács (EiT) először a júniusi videokonferencián tárgyalta az új hétéves költségvetési tervet. A csomagnak a 750 milliárd eurós ún. helyreállítási alap (recovery fund) is része volt. Miután a javaslat szerint az ehhez szükséges hiteleket az Európai Bizottságnak kell felvennie, a koronavírussal leginkább sújtott „déliek” reménykedni kezdtek. Ehhez képest az állam- és kormányfők mostani tanácskozása néhány semmitmondó frázissal ért véget. Talán július közepén mégis megszületik a támogató döntés. Ha mégsem, akkor már csak a gazdasági kényszerekben, pontosabban a piaci szereplőkben bízhatunk. Egy külön helyreállítási alap ugyanis – az Európai Tanácstól függetlenül – a rászoruló déliek kezdeményezésére is létrejöhet. Ez az új értékpapír a mai bizonytalan világban akár a pénzügyi befektetők kedvence is lehet.
Európai Tanács – megint semmi
Az állam- és kormányfők láthatóan még mindig nem érzékelik a veszély nagyságát. Egy videókonferenciától természetesen senki nem várt csodákat. Charles Michel, az EiT elnöke meghívólevelében maga sem akart túlzott várakozásokat kelteni. Azt azért hangsúlyozta, hogy a jelenlegi válsághoz hasonlóra még nem volt példa az Európai Unió történetében, ezért a kihívásokkal összemérhető, „rendkívüli válaszokra” van szükség. Külön kiemelte, hogy a válaszintézkedéseket a Bizottság által a pénzügyi piacokról felvett hitelekből kell finanszírozni, ehhez viszont az Unió saját forrásainak felső határát is meg kell emelni. Azt már nem tette hozzá, hogy ez – a lényeget tekintve – a 2015 óta többször is elutasított eurókötvény elfogadása lenne. Az elnök azt is elismerte, hogy a jelenlegi helyzetben az uniós költségvetés szerkezete nem fenntartható. A tagállami befizetések mellett lényegesen több „saját bevételre” lenne szükség. A bizottsági javaslatban szereplő új források azt a célt szolgálják, hogy a befizetések jelenleginél nagyobb részét jogszabályok rögzítsék: az uniós bevételek ne csak a tagállami vezetők személyes alkudozásaitól függjenek.
Charles Michel sajtótájékoztatója a semmiről szólt. Azt mondta, hogy egyes kérdésekben közeledtek az álláspontok, ami jó dolog. Emellett a problémákat sem szabad alábecsülnünk és a viták a véleménykülönbségek ellenére is folytathatók. Egy jobb sorsra érdemes EiT-elnök persze csak arról tájékoztathat, ami történt. Nem az ő feladata elmondani, hogy a „fukar négyek” (Ausztria, Dánia, Hollandia, Svédország) elutasító álláspontja az eurókötvénnyel kapcsolatban igen gyenge lábakon áll. A tehetős tagállamok ugyanis néhány hónap alatt nagyjából 2000 milliárd eurót költöttek saját gazdaságuk megmentésére. Ennek mintegy fele (996 milliárd) a német újraindítás támogatási összege, ami persze más, például autóipari beszállító országoknak is stratégiai érdeke. A baj csak az, hogy az ilyen állami támogatások tovább mélyítik az amúgy is meglévő szakadékot Észak és Dél között. Spanyolország például saját erőből eddig csupán 27 milliárd euró mozgósítására volt képes, így feltétlenül rászorulna az uniós segítségre.
Kötvény-változatok
Az Európai Unió jövője a jelenlegi helyzetben jórészt azon múlik, hogy sikerül-e áttörést elérnie a pénzügyekben. Angela Merkel és Emmanuel Macron már megtette az első fontos lépést: eredeti javaslatukat az 500 milliárd eurós helyreállítási alapról később, a költségvetési tervben már 750 milliárdra emelték. Bár politikai okokból senki nem az eurókötvény bevezetéséről beszél, a bizottsági hitelfelvétel lényegében a tagállamok közös felelősségvállalását jelenti.
Ennek ellenére sem zárható ki, hogy a konstrukció végül is nem kap kellő politikai támogatást az Európai Tanács megosztottsága miatt. Erre az esetre készülve már az is felmerült, hogy csak a rászoruló déliek vállaljanak államadósságuk törlesztéséért közös felelősséget. A Financial Times által megszellőztetett elképzelés szerint a „kilencek” által kibocsátott kötvény az Unió alapszerződésével is összhangba hozható. Miután az ötlet elvi támogatói között a franciák és a spanyolok is szerepelnek, ez az értékpapír vélhetően könnyebben eladható lenne a pénzpiacon, mintha azzal például az olaszoknak egyedül kellene házalniuk. A javaslattevők szerint a járvány miatt jelentősen visszaesett a lakossági fogyasztás, ezért egyelőre az infláció elszabadulásától sem kell tartani.
A jelenlegi helyzetben talán Soros György javaslatával is érdemes lenne komolyabban foglalkozni. Az örökjáradék-kötvényről ugyanis csak a populisták terjesztik azt a hazugságot, hogy az „adósrabszolgaságba” taszítaná a nemzetet. E régóta ismert kötvény-forma lényege, hogy a kibocsátó nem ígéri a tőke visszafizetését az értékpapírt megvásárló hitelezőknek. Cserébe viszont vállalja egy meghatározott összegű kamat megfizetését „az idők végezetéig”. Az ötlet minden látszólagos abszurditása ellenére is észszerűnek látszik. Soros példája szerint egy 1000 milliárd eurós kötvénykibocsátás – 0,5 százalékos éves kamat mellett – évi 5 milliárd eurójába kerülne az Uniónak. Az örökjáradék-kötvény a jelenlegi zéró százalékos kamatkörnyezetben sokak számára vonzó és biztos befektetésnek tűnhet. Így a válságkezeléshez szükséges óriáshitel is könnyebben összejöhetne.
Ráadásul a tényleges kamatteher az uniós költségvetés alig néhány százaléka, ami egyébként is az évek során teljesen „elinflálódna”.
Kinek az érdeke?
Az eurókötvény nem adomány, nem jótétemény a „szegény rokonok” megsegítésére. A jelenlegi súlyos helyzetben inkább a közös valuta megmentésének eszköze lenne. Az euró a németek számára azért is fontos, mert az a kiváló gazdasági teljesítményük ellenére sem erősödik, ez pedig hatalmas exporttöbbletet biztosít a többiekkel szemben. A görögök, az olaszok viszont jórészt a turizmusból élnek. Számukra az euró már most is túlságosan erős, de a közös valutát önállóan nem értékelhetik le. Saját pénzzel ezt megtehetnék, s a járvány elmúltával a gyenge drachma egy német turista számára kifejezetten olcsó lenne. Nem véletlen, hogy 2015-ben, az akkori görög válság idején a valutaövezetből való kilépés gondolata többször is felmerült. A kilépő számára persze megszűnne a közös valuta minden előnye, ráadásul a saját pénz újbóli bevezetésével a lakossági megtakarítások értéke is drasztikusan csökkenne.
Valódi európai szolidaritásról tehát csak akkor beszélhetnénk, ha az euróövezet északi és déli tagjai időnként korrekt módon „elszámolnának” egymással. A költségvetési unió egyik célja éppen az lenne, hogy az egységes valuta miatt is növekvő egyenlőtlenségeket – az európai belső piac erősítése érdekében – pénzügyi transzferekkel mérsékelni lehetne.
A kötvény tehát – bármelyik változatáról is legyen szó – nem az ördögtől való. Hitelviszonyokat megtestesítő, forgalomképes értékpapír, ami a jelenlegi gazdasági válság kezelésében sokat segíthet. Azt persze meg kell akadályozni, hogy az uniós büdzsébe így befolyó összegek – amúgy magyar módra – „elveszítsék közpénz-jellegüket”. Az eurókötvényt is az adófizetők pénzéből kell majd visszafizetni. Ezért a többletforrások tagállamok közötti elosztását legalább az Európai Ügyészséghez való csatlakozáshoz kellene kötni.
