A járvány enyhülni látszik. Vagy legalábbis szeretnék az emberek, ha enyhülne. Tény, hogy nem hullanak a halottak jobbra-balra annyira, mint a régen a pestisben vagy a spanyolnáthában, nem jön egyik hullaszállító a másik után, így aztán az emberek elbízzák magukat. Mint amikor túl közel megyünk a medvéhez, hiszen békésen málnázik. De bele is fáradtak a karanténba. Feszültek is. Napok óta hallom a hírekben, hogy a jó idő miatt sok helyütt spontán utcabálokat, parkokban bulikat rendeznek – hiszen az éttermek, kocsmák, bulizós helyek még zárva vannak –, hogy végre jól kitombolják magukat. Több helyen olyan magasra hágott a jókedv, hogy a lakók kihívták a rendőrséget. Jöttek a rendőrök, szóltak, hogy csöndesebben, meg hogy hol lett ez bejelentve, menjenek haza, erre a mulatozók szokatlan hevességgel rátámadnak a rendőrökre: köveket, üvegeket dobáltak, számos rendőr megsebesült, mert erre nem voltak felkészülve. A fiatalok lefojtott indulata, mozgásigénye, üvölthetnékje hirtelen kiszabadul és robban. Pláne a munkáskerületekben, ahol a lakosok tétlenségre voltak kárhoztatva, hiszen a melós nem dolgozhat otthonról, nincs „home factory”. A Kis Herceg is megmondta: a vulkánokat rendszeresen tisztítani kell, akkor kitörések nélkül égnek, szépen lassan. És most jó ideje nem voltak kitisztítva.
„Tavaly a nyár egy szerdai napra esett” – szól a gúnyos-öngúnyos angol mondás. Ez nem kontinentális klíma, hanem óceáni, itt ritkán van igazi meleg, de minden évben van a nyári hónapokban néhány jó meleg nap. Ma 31 fok van, tegnap is ilyen hőség volt – az itteniek fogalmai szerint. Péntek van, itt az év első nyári hétvégéje. Iskola nincs (elvileg július közepéig volna!), az időjárási előjelzések ma reggelig jó időt ígértek. A járványügyi kormányzat félt, hogy tízezrek fognak kitódulni a tengerpartokra és parkokba, és ott nem egymástól másfél méterre fognak napozni és piknikezni. Ez esetben pedig az egész jól-rosszul keresztülvitt karanténprogram összeomolhat, és csúnyán elszabadulhat a járvány. A rádió óránként bemondta: ne menjenek tömegesen a szabadba. Csakhogy ilyenkor mindenki azt gondolja: én nem tömegesen megyek, én csak a családommal, barátaimmal, kedvesemmel megyek… Nos, a járványügyisek imái meghallgatásra találtak: nyugat felől eső- és viharzóna közeledik, egész hétvégén esni fog. Bevallom, én, aki a kommunista propaganda alatt nőttem fel, azonnal arra gondoltam: álhír, így akarják megelőzni a tömeges szabadba-vonulást, úgyhogy meg kéne hallgatni a Szabad Európát, hogy mi az igazság az időjárással. (Sajnos a Szabad Európa megszűnt. Mikor indítják újra?)
Az időjárástól függetlenül elmarad a Glastonbury Fesztivál, a világ egyik legnagyobb könnyűzenei fesztiválja, amit évtizedek óta Nyugat-Angliában, egy farmon rendeznek, több mint 200.000 résztvevővel. Érthető, hogy törölték, hiszen egy ilyen esemény az összezártság miatt a fertőzés melegágya. Az itteni Classic FM rádióállomás idős műsorvezetője két Schubert-impromptu között sóhajtva mondta, hogy ma kellene kezdődnie a Glastonburynek. Nyilván odajárt fiatalon, akkor még mást hallgatott. A fesztivált ötévenként kihagyják (mezőgazdasági szóval: ugaron hagyják), hogy a föld regenerálódhasson, a környékbeliekről nem is beszélve, legutóbb 2018-ban volt ilyen ugar-év (fallow year), erre most kényszerűségből megint az van. Minálunk is nagy a bánat, mert a párom – bár nem siheder már – elkötelezett Glasto-járó. Bár most épp kinézett az ablakon: „Jön három nap eső, azért ilyenkor nem jó Glastoban.”
Engem sajnos ez az egész csak elméletileg érint, mert kéthetes ön-elszigetelésben vagyok a lakásunkban, az észak-londoni Colindale-ben. Pár napja jöttem Pestről, és meg kell mondanom: rég utaztam ilyen kényelmesen. A Wizzair-gép egyharmadig volt tele, úgyhogy minden hármas székcsoportra egy ember jutott. Akiket az ültetőprogram egymás mellé tett, azokat – hacsak nem voltak utastársak – szétültették. Még ez a csekély utasszám is úgy jött össze, hogy a légitársaság aznap minden más londoni járatát törölte: kicsit káromkodtam én is, mikor értesítettek, hogy délutánra szóló jegyemet áttették a reggel 6.15-ös gépre, úgyhogy fél négykor kellett kelnem. A repterek kongtak az ürességtől, a boltokból csak néhány volt nyitva. Lutonra érve a vonatjegyért sem kellett sorba állni – mondjam azt, hogy mindig így szeretnék utazni? Nem mondom.
A brit beutazáshoz előre ki kellett töltenem egy internetes kérdőívet (voltaképpen egy adatbázist), hogy ki vagyok, miért jövök, fiú vagyok-e vagy lány (olyan opció is volt, hogy nem kívánom pontosítani), hol fogom a kéthetes „self-isolation”-omat tölteni, milyen telefonszámon leszek elérhető stb. Ki is kellett nyomtatni. Ferihegyen a poggyászfelvevő pultos megnézte, hogy nálam van-e, de nem olvasott bele. Londonban az útlevélvizsgálatnál a határőr megnézte, az se olvasott bele, simán beengedett (bár lehet, hogy a képernyőjén megjelent, hogy én kitöltöttem). Még csak azt se mondta, hogy futás egyenesen haza, aztán maradjon otthon! A becsületemre bízták, hogy egyből hazajövök és itt elbarikádozom magam. Én betartom, mert törvénytisztelő, konzervatív lélek vagyok – legyen rend! – de kicsit túl jóhiszeműnek tűnik az eljárás.
De ne feledjük: ez az ország a jóhiszeműségre épül, vagy legalábbis épült, mert sajnos az utóbbi évtizedekben felzárkózik a világ gyanakvóbb részéhez. Amikor én fiatalon elkezdtem ide járogatni, megdöbbentett, hogy a rendőröknél nincs fegyver, és az embereknek nincs személyi igazolványa. Minek is? A rendőr (értsd a normál, járőröző vagy forgalomirányító rendőr) nem katona, nem azért van, hogy lövöldözzön. A személyazonossághoz meg nem kell papír, mindenki megmondja őszintén, hogy kicsoda. A 80-as évek elején Alex barátommal gyalogoltunk hazafelé késő éjjel az akkoriban rossz hírű Brixton negyeden keresztül. Hosszú, gyéren világított utcán kellett végigmennünk. Egyszer csak Alex megszólalt: „Ott megy egy rendőr a túloldalon. Menjünk át oda, hogy lásson.” Időt se hagyott tiltakozni, már át is húzott a rendőrös oldalra. Nekem a szívem-lelkem az ellenkezőjét súgta: ha meglátunk egy rendőrt, inkább menjünk át feltűnés nélkül az utca túloldalára, hogy ne találkozzunk vele. Hiszen Magyarországon ilyen helyzetben már csak unalmában is igazoltatott, elkérte a személyi igazolványt (ami Angliában ugyebár nem is létezett), megkérdezte, hová megyek és miért, lapozgatott benne, hogy miből élek stb. Ekkor értettem meg: itt Angliában azért van a rendőr, hogy segítse és védje az embert, nem azért, hogy vegzálja, ijesztgesse és basáskodjon fölötte.
Személyi azóta sincs, de mikor a 60-as években az emberek kezdtek tömegesen külföldre utazni, lett útlevelük, és amikor kezdtek – nagyjából ugyanakkor – tömegesen autózni, lett jogosítványuk. Ezeket szokták személyiként használni (például nyugágy-kölcsönzéskor), de fontos, hogy egyiket sem kötelező kiváltani, bárki törvényesen mondhatja, hogy nekem se útlevelem, se jogosítványom. Nekem annak idején igazi kelet-európai kérdéseim voltak, hogy például ha szállodába mész, nem kérik a személyidet? Nem, mondták, mert nincs. Akkor honnan tudják, hogy ki vagy? Hát, megmondod. És mi van, ha más nevet mondasz? Miért mondanál más nevet? Elszégyelltem magam. Lám, most is azon agyalok, hogy miért tartom be a karantént. De miért ne tartanám be?
Az itteni szóhasználat ritkábban él az elegánsabb, olasz-francia eredetű quarantine szóval (ejtése itt „kvoröntín”), egyszerűen úgy hívják: lockdown, vagyis lezárás. Szeretnek sallangmentes kifejezéseket használni. A Cambridge-i egyetem könyvtára a világ egyik legnagyobbja. Vezetőjét, aki mindig a szakma egyik nagysága, egyszerűen úgy hívják: The Librarian (a könyvtáros), nem főfő-vezérigazgató, ahogy Bécsben és attól keletre volna. Nem véletlenül jut ez eszembe, ugyanis az itteni belügyminisztériumot 1782 óta Home Office-nak hívják, a kitöltendő kérdőívem fejlécében is ez volt. Tárgyilagos elnevezés, „hazai hivatal”, mint ahogy van Foreign Office („külföldi hivatal”, azaz külügyminisztérium), és egészen 1964-ig még a régi, becsületes nevén neveződött a War Office („háború-hivatal”), ám ezt az illendőség kedvéért átnevezték Ministry of Defence-nek („védelmi minisztérium”). A kommunista sajtógépezet erről nem óhajtott tudomást venni, az illetékes minisztert továbbra is „angol hadügyminiszter”-nek nevezte, ugyanis volt egy belső pártdirektíva, hogy a baráti országok (értsd: a szovjet befolyási övezet, a „második világ”) megfelelő kormánytagjait honvédelmi miniszternek, a többi országokét hadügyminiszernek kell nevezni. Csak a rendszerváltástól lehetett új nevén nevezni a brit védelmi minisztert.
Ugye tudják, miért jut eszembe az angol belügy? Mert mostanában a home office másik jelentésére gondol
mindenki, még itt Londonban is: „lakásiroda”, „otthoni iroda”. Ezt adják meg a szótárak is első helyen: a lakás egy szobája, melyet irodának használ az ember. A váratlan bezártság miatt persze sokan a konyhaasztalt vagy más, nem e célra szolgáló helyiséget vagy felületet használnak, ami tehát szigorúan véve nem home office, de a kifejezés a szemünk láttára általánosodott az otthoni dolgozásra. Mintha az ember a fürdőkádját úgy nevezné: home swimming pool, otthoni uszoda.
(2020. június 26.)
