Előfizetés

Egy kémtörténet rémtörténete

Bártfai Gergely
Publikálás dátuma
2020.07.05. 14:13
A képen Noel Field és felesége, Hertha Field
Fotó: IMDB
(Noel Field halálának 50. évfordulójára)
"A kémek nem úgy dolgoznak, hogy gyanút keltsenek. Épp ellenkezőleg! De pont az bennük a gyanús, hogy nem gyanúsak.” (Virág elvtárs intelme Bacsó Péter A tanú című klasszikusából) A Magyar Távirati Iroda 1954. novemberében arról tudósított, hogy a Noel Field amerikai állampolgár elleni, amúgy meg nem nevezett vád a felülvizsgálat során „nem nyert igazolást”. Nem volt ritkaság az ilyesmi abban az időben. Sztálin halála után másfél évvel lassan megindult a koholt perek áldozatainak rehabilitálása. Már Nagy Imre volt a miniszterelnök, de még Rákosi a pártvezér. Az addig hírhedt kémfőnökként emlegetett Field, erről újabb MTI-jelentés számolt be decemberben, politikai menedékjogot kért és kapott a Magyar Népköztársaságban. Az egyszerű olvasónak sejtelme sem lehetett a meghökkentő hír hátteréről, arról a bizarr hidegháborús kémtörténetről, amelynek kalandos, tragikus, szürreális részletei csak évtizedekkel később kerültek napvilágra.

A csendes amerikai

Ki volt Noel Field (1904–70), ez a csendes amerikai? Talányos figura. Naiv világjobbító, bátor háborús embermentő, kettős ügynök, elkötelezett kommunista, kirakatperek koholt „mesterkéme”, a sztálini terror áldozata és kényszerű cinkosa, kivételezett pártnyugdíjas a kádári Magyarországon. Mindez két vészterhes évtized leforgása alatt, a múlt század derekán: hűség és árulás, önfeláldozás és őrület, hit és együgyűség drámája. Londonban született, angol anya és amerikai, kvéker apa gyermekeként. Értelmes, érzékeny, félénk fiú volt, ahogy magát jellemezte: „kissé lányos”. Éltanuló a Harvardon, szenvedélyes pacifista. Huszonévesen már a washingtoni külügyminisztérium leszerelési szakértője. Fényes diplomata-pályafutást jósoltak neki. Így kerülhetett a szovjet hírszerzés célkeresztjébe. A harmincas években, Hitler hatalomra jutása után az NKVD baloldali idealistákat környékezett meg Nyugaton, akik nem fizetségért vagy zsarolásnak engedve működtek együtt, hanem meggyőződésesből. Az alvó ügynök nem kapott operatív feladatot, hanem a karrierjét építette, hogy befolyásos pozícióba jutva titkos ásza legyen Moszkvának. Fieldet, az antifasiszta szimpatizánst egy „lélekhalász” német-osztrák házaspár, Massingék szervezték be az Egyesült Államokban. Ám a diplomata nem haladt fölfelé a szamárlétrán, hamarosan ott is hagyta a State Departmentet. 1936-tól a Népszövetségnél vállalt állást, Genfben. Felvette a kapcsolatot az ottani szovjet rezidenssel is. A világszervezet megfigyelőnek küldte a spanyol polgárháborúba, ám ő aktívan segítette a menekülő köztársaságiakat. A pireneusi táborok borzalmai radikalizálták a halk szavú, de annál eltökéltebb férfit. Akkor csapódott hozzá és feleségéhez, a gyermektelen házaspárhoz egy német kamasz, Erica Glaser, akiről fogadott lányukként gondoskodtak. A világháború kitörésekor Field egy unitárius jótékonysági szervezet élén folytatta az embermentést, fáradhatatlanul. Marseille kikötőjében szervezte az üldözöttek evakuálását a megszállt Franciaországból. Amikor muszáj volt, a semleges Svájcba tette át a székhelyét, de a normandiai partraszállás után visszatért. Értesüléseket továbbított a résistance-től az amerikai hírszerzés, az OSS főnökének, Allen Dulles-nek, a majdani jogutód CIA első igazgatójának. Kettős ügynök lett? Ha úgy tetszik, igen. Csakhogy az Egyesült Államok és a Szovjetunió szövetségesek, a pacifista Field pedig a nácik ellen harcolt. Kényelemhez szokott entellektüel létére vásárra vitte a bőrét, hogy segíthessen azokon, akiknek máskülönben nem segített volna senki. A felszabadulás után Európában maradt. Oka volt, hogy ne térjen haza. Az érlelődő hidegháború az ő tevékenységét is durván átértelmezte. Washingtonban McCarthy szenátor whisky-gőzös fröcsögésével belehúzott az Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság. Többek között meggyanúsították a külügyes Alger Hisst is, a jaltai delegáció tagját, aki Field régi barátja és diplomata kollégája volt. Szovjet ügynökként elítélték és lecsukták. Fieldnek, érintett lévén, nem maradt sok lehetősége. Utólag könnyű kijelenteni, jobban tette volna, ha Svájcot választja. Ám ő a leereszkedő vasfüggöny keleti oldalán próbált szerencsét. Prágába utazott 1949 tavaszán. Május 11-én két civil ruhás férfi kíséretében távozott szállodai szobájából, minden holmiját hátrahagyva. Eltűnésekor családja attól félt, hogy a CIA fogta el, és a keresésére indult – erről később. Az emberrablás valójában szovjet-magyar-csehszlovák akció volt. A foglyot a teljhatalmú orosz „tanácsadó”, Fjodor Bjelkin altábornagy kísérte Budapestre, együtt a magyar államvédelem második emberével: azzal a Szücs Ernő ezredessel, akit nem sokkal később a saját beosztottai vertek agyon (1950). A Rajk-pert készítették elő, de még nem tudták pontosan, mit várnak tőlük. Amíg a koncepció alakult, tudvalevőleg Rákosi elvtárs „álmatlan éjszakái” során, az ávósok nekiláttak kicsikarni az „amerikai kém” vallomását. Mert amerikai kém, az biztosan kellett. 

Verőember elvtársak

Erre a szerepre szánták Fieldet, ha már informátorként hasznavehetetlen volt - talán személyesen Berija Moszkvában. Az a vád, hogy kémhálózatot épített a Szovjetunió ellen, persze abszurd. De nem abszurdabb, mint a kor más ügyei, mondjuk a Faludy Györgytől ismert eset, amikor valakit a saját fürdőkádjában tartóztattak le tiltott határátlépési kísérlet címén. Ellenséges békaemberek, ürgebőrbe varrt üzenet: Bacsó Péter film-klasszikusa humorban oldja a paranoiás kor tragikumát. Field, „a tanú” helyzete kicsit se volt vicces. Valóban dolgozott az amerikai titkosszolgálatnak, ráadásul sok nyugati emigráns kommunistát ismert, akit a moszkoviták „kitisztogathattak”. Egy olyan perben, amely az első szótól az utolsóig hazugság, tökéletesen alkalmasnak ígérkezett. Többször félholtra verték az Andrássy út 60-ban. A szerencsétlen férfi kétségbeesetten bizonygatta kihallgatóinak ártatlanságát és párthűségét, mindhiába. Ugyanakkor, feljegyzéseiből kiderül, együttérzett a pribékekkel. Indokoltnak tartotta, hogy gyanakszanak egy polgári származású amerikaira, aki ismeri a CIA-főnök Dullest, így a vele szemben alkalmazott terror „jogos”, írta. Elvtársnak tekintette kínzóit. „Vádlóim alapvetően ugyanazt a meggyőződést vallják, mint én. Ugyanazokat a dolgokat, ugyanazokat az embereket gyűlölik, mint én: a szocializmus tudatos ellenségeit, a fasisztákat, a renegátokat, az árulókat. Hisznek a bűnösségemben, nem hibáztathatom őket. Nem tehetek mást, csak helyeselhetem a megvetésüket. Ez a legborzalmasabb az egészben.” A megtört Field hosszú listákat diktált ismerőseiről, márpedig sokakat ismert. 562 nevet mondott, köztük sok olyan emberét, akiket rövidesen maga alá temetett az ötvenes évek tébolyult megfélemlítő gépezete. A produktív „koronatanú” ellen nem emeltek vádat. Fel sem léptették a Rajk-perben, alighanem kiszámíthatatlannak tartották a nyilvános tárgyaláshoz. Inkább kikölcsönözték baráti országoknak, ahol szintén ellenséges ügynököket hajszoltak: Lengyelországban, az NDK-ban, Csehszlovákiában is írattak vele névsort a kapcsolatairól. A csatlós államok legnagyobb kirakatperében, az antiszemita élű prágai Slánský-perben (1952) már állandó titulus tapadt nevéhez: Field, „a jól ismert amerikai mesterkém”. Ítélet nélkül raboskodott öt és fél évig. Balsorsában osztozott három legközelebbi rokona. Felesége, Hertha, utánament megkeresni a cseh fővárosba, őt is őrizetbe vették. Öt évig nem hallottak egymásról, azt sem tudták, él-e a másik. Noel öccse, Hermann, aki a müncheni döntés után cseh és szlovák menekülteket segített Krakkóban, lengyel kapcsolatait próbálta mozgósítani; őt a varsói reptéren tartóztatták le. A házaspár nevelt lányát, Ericát Kelet-Berlinbe csalták, ahol egy szovjet hadbíróság kémkedésért halálra ítélte. A fiatal nő a felszabadulás után lelkes kommunista volt a megszállási zónákra osztott Németországban, de beleszeretett egy amerikai katonába, és feleségül ment hozzá. Hűtlenségéért végül nem végezték ki, „kegyelemből” kényszermunkára küldték a vorkutai vasútépítésre. A Sztálin halálát követő olvadással Noel, Hertha és Hermann Field egyszerre szabadult 1954-ben; különös módon ugyanakkor, amikor a tengerentúl Alger Hiss kilépett a lewisburgi szövetségi fegyház kapuján. Hruscsov malmai lassan őröltek, Erica Wallach (ez az asszonyneve) csak valamivel később kapott amnesztiát. Kálváriája nem ért véget: a szovjet kémek után szimatoló amerikai hatóságok gyanakodtak rá kommunista múltja miatt, ezért csak nagy sokára engedték be az Egyesült Államokba férjéhez és a rabsága alatt felcseperedett gyermekéhez. Végül egy virginiai kisvárosban telepedett le családjával, emlékiratokat írt, a helyi gimnáziumban tanított latint és franciát. Politikával soha többé nem foglalkozott haláláig (1994).

Elpusztíthatatlan együgyűség

Noel Field örült, hogy él, és újra együtt van imádott feleségével. Budapesten a menedékjog mellé nagy összegű kártérítést kapott, plusz havi tízezer forintos nyugdíjat, a miniszteri fizetés többszörösét. Felvételét kérte a magyar pártba, 1957-ben be is léphetett. Csak az bántotta, hogy a börtönéveit visszamenőleg nem ismerték el tagviszonynak, pedig az ÁVH markában is hű kommunistának vallotta magát. Az öregedő házaspár egy államosított Bauhaus villában élt, a Sas-hegyi természetvédelmi terület határán, pazar panorámával. Az árgus szemmel figyelő személyzet sok izgalmasat nem jelenthettek róluk: visszahúzódó, polgári életet éltek. Hangversenyre jártak a Zeneakadémiára, telente síelni a Tátrába, de Nyugatra nem merészkedtek. A vasfüggöny végleg elszakította őket nevelt lányuktól, aki érthetően nem kockáztatott újabb kirándulást a béketáborba. Erica Wallach csak élete vége felé olvashatta nevelőapja hagyatékát, amikor a szocialista rendszerek bukásával a levelek és feljegyzések előkerültek az archívumokból. Elmondása szerint sokkoló élmény volt. Mintha nem az az ember írta volna, akit ismert, vagyis akiről azt hitte, hogy ismeri. Megdöbbentette, Noel Field büszkélkedik párthűségével, viszont egy szóval sem fájlalja, hogy ártatlan emberek meghurcolásában vált bűnrészessé. Naiv idealizmusából azért élete alkonyán is őrzött valamit az amerikai. Amikor lektori munkát vállalt, kérte, hogy könyvkiadói honoráriumát vonják le a nyugdíjából. Elvből egy fillérrel sem vett ki többet a közösből. Arthur Schlesinger amerikai történész szerint „Field együgyűsége elpusztíthatatlan volt”. Vakhitét végül mégis eltaposták a Prágába begördülő testvéri lánctalpak. Legalábbis erre utal, hogy 1968 őszétől nem fizette többé a tagdíjat az MSZMP-nek, vörös pártkönyvecskéjében üresen maradt a bélyegek helye. Két esztendőre rá halt meg, hatvanhat évesen. Feleségével közös, szerény urnasírja a Farkasréten található. A híres halottak sírhelyét jelölő temetői adattár szerint „publicista, diplomata, az Unitarian Service Committee igazgatója, a Magyar Szemle felelős szerkesztője, kiadói szerkesztő” volt. Monográfusa, Kati Marton jegyzi meg a páratlan életút kapcsán: „Az olyan eszmei áramlatok – mint például a keresztesek szent háborúi, a fasizmus, a kommunizmus vagy az iszlám radikalizmus –, melyek azt ígérik, hogy végleg eltörölnek minden emberi, társadalmi és politikai igazságtalanságot, sokszor ellenállhatatlan vonzerőt gyakorolnak az emberekre.” Mi ne fürkésszük tovább, Mikszáth szavával, lelkének rugóit. Noel Field sorsa mindenekelőtt a korról vall, amelyben élnie adatott.

A kitalált kém

Budapesten, az 1996-os Titanic Filmfesztiválon mutatták be a Noel Field életéről készült dokumentumfilmet Der erfundene Spion (A kitalált kém) címmel. Werner Schweitzer rendező pótolhatatlan munkát végzett. Felkutatott egy a hatvanas években készült privát filmfelvételt, az egyetlen ismert mozgóképet Field magyarországi két évtizedéről. Az utolsó pillanatban szólaltatta meg a még élő tanúkat, köztük Erica Wallachot, Hermann Fieldet, Aczél Györgyöt, Hegedüs Andrást, Farkas Vladimirt. A svájci filmes, aki éveken át kutatta a témát, azt mondta cikkünk szerzőjének a premier előtt: minél többet tudott meg az amerikai kommunistáról, annál ellentmondásosabbnak, talányosabbnak látja személyiségét. Az elmúlt években Kati Marton magyar származású amerikai újságíró jelentetett meg könyvet Fieldről, A kém: a Rajk-per titkos amerikai koronatanúja címmel (Corvina, 2016; eredetiben: True Believer: Stalin’s last American spy). A Kémek, korok, életek című kötet Field és nevelt lánya párhuzamos történetét dolgozza fel (Libri, 2017).

A közszolgálati algoritmus nyomában

Szegőfi Ákos
Publikálás dátuma
2020.07.05. 12:52

Fotó: DANIEL LEAL-OLIVAS / AFP
A közösségi médiát működtető algoritmusokat tengernyi kritikával illették már. Ugyan a kísérleti és egyéb megfigyeléseken alapuló tudományos eredmények önellentmondásosak, nem támasztják alá egyértelműen a felelősségüket a politikai polarizáció és a visszhangkamrák kialakulásában, a nagy közösségi oldalak algoritmusai továbbra is „fekete dobozok”, azaz nem tudjuk pontosan, milyen alapelv szerint működnek. A BBC stábja úgy gondolta, hogy amennyiben az algoritmusok képesek véleménybuborékokat kialakítani, úgy kipukkasztásukra is lehet őket használni – így kezdődött a futurisztikusan hangzó közszolgálati algoritmus (public service algorithm) fejlesztése. 

Hamis konszenzus

Kezdjük tehát a standard olvasattal: a közösségi oldalak adatot gyűjtenek a felhasználóik preferenciáiról, és a megfigyelések alapján az algoritmusaik igyekeznek olyan további tartalmakat felajánlani, amiket a felhasználó szívesen olvasna vagy megosztana. Első blikkre nem is tűnhet annyira veszélyesnek a mechanizmus: Kati néni szereti a virágokat, ezért a közösségi oldal egyre több kiskert-ápolással foglalkozó hirdetést és oldalt ajánl neki. Az elmúlt fél évtizedben azonban tapasztalhattuk, hogy ez leginkább politikai tartalmak esetében nemkívánatos mellékhatásokkal járhat. Míg Kati néni esetében nem probléma, hogy egyre inkább a virágnevelés felé fordul, egy konspiratív gondolkodású felhasználót preferenciái mentén az algoritmus egyre több konspiráció-elmélettel párnáz körbe, ami a társadalmi bizalom eróziójához és szélsőséges vélemények kialakulásához vezet. A közösségi oldalakat működtető cégek célja nem az állampolgárok széles körű tájékoztatása - mondjuk - politikai kérdésekben, hanem az adott platformon eltöltött idő maximalizálása; minél több időt tölt el a felhasználó a platformon, annál több reklámot lát, és a reklámok nézésével eltöltött másodpercek mind-mind pénzre válthatóak a közösségi oldalak működtetői számára. Ennek folyományaként a felhasználó az algoritmus segítségével kialakít maga körül egy úgynevezett véleménybuborékot. Mivel az algoritmus áldatlan munkája nyomán egy idő után gyakorlatilag csak ilyen tartalmakat lát maga körül, kialakulhat benne az a téves hiedelem, miszerint a véleményét és tapasztalatait nagyon széles körben osztják mások is – ezt nevezik hamiskonszenzus-hatásnak. Ha mindez nem lenne elég, a digitális térben könnyen fellelhetőek a saját világlátásunkat magukénak valló csoportok is – legyenek ezek kis-kertészek vagy laposföld-hívők –, akik közösen létrehozzák a csoporthoz tartozás együttes élményeken és értékeken alapuló identitását. Erre a pontra elérkezvén egy nagyon súlyos problémával kell szembenéznünk: a hiedelmek önvédelmi mechanizmusával. Ha kialakul a csoportidentitás, úgy a csoporttagok közt keringő hamis információkat és konspiráció-elméleteket irtózatosan nehéz kívülről megcáfolni: a csoporttagok ugyanis a cáfolatot a saját identitásuk, a társaikkal kialakított koalíciójuk elleni támadásként fogják értékelni. Mikor a The New York Times lehoz egy cikket arról, hogy Donald Trump nem mondott igazat, a tősgyökeres republikánus szavazók a közösségi oldalakon meghozzák az ítéletet: a hazug újság már megint „minket”, vagyis az igaz hazafiakat támadja (eközben Trump persze maga is „fake news”-nak bélyegzi a leírtakat). Az eredetileg kizárólag üzleti céllal operáló algoritmus így akarva-akaratlan előállítja a radikális, eltorzított világképpel rendelkező, csoportba verődött állampolgárokat, illetve azokat az alternatív valóságokat, ahol két felhasználó esetenként teljesen más forrásból és szemszögből tájékozódik a társadalmi történésekről. 

Az én tükörképem

Az elmúlt fél évtizedben a fentebb felvázolt polarizációs karriert a kutatók alapos vizsgálatnak vetették alá. Úgy tűnik, hogy az emberek a saját meggyőződéseiknek megfelelő tartalmakat keresnek – az algoritmustól teljesen függetlenül is. A liberálisabb olvasók liberális beállítottságú újságokból, a konzervatívak konzervatív lapokból tájékozódnak inkább, és jelenleg nincs rá erős bizonyítékunk, hogy az online közösségek polarizáltabbak lennének, mint az offline közönség. A jelenség tudományos elnevezéséből, a megerősítési torzításból is kitűnhet, hogy a kutatók egy része irracionális viselkedésként tartja számon, hogy a saját igazunkat megerősítő tartalmakat keresünk, ahelyett hogy objektívan, a lehető legtöbb szemszögből próbálnánk megérteni egy-egy történést. Ezek a kutatók – még descartes-i hagyományokból kiindulva – úgy tartják, hogy az emberi agynak ideálisan egy pártatlan bíróhoz kellene hasonlítania, aki először összegyűjti az információt a lehető legtöbb forrásból, aztán ezeket egyesével mérlegelve végül meghozza a lehető legobjektívabb döntést. A CEU-n vendégprofesszorként oktató Dan Sperber és munkatársai kutatása árnyalta ezt a – nem túl hízelgő – képet. Elméletük szerint az emberek nem azért gyűjtögetnek egyoldalú információkat, mert ostobák vagy irracionálisak, hanem mert az elméjük inkább egy ravasz ügyvédhez hasonlít, semmint pártatlan bíróhoz. Pontosan úgy, ahogyan az ügyvédek igyekeznek egyoldalú információkat gyűjteni a védencükről, hogy meggyőzzék az esküdteket, úgy mi is azért gyűjtjük a saját érzelmeinket és tapasztalatainkat egyoldalúan megerősítő információkat, hogy azokkal másokat meggyőzzünk, illetve igazoljuk vele a saját viselkedésünket és hiedelmeinket mások előtt. Az emberek társas lények, és csoportba szerveződve próbálják elérni a céljaikat. Hogy minél több embert nyerjenek meg a saját koalícióiknak, többek közt érvelésre és jó indokok egész sorozatára van szükségük, márpedig minél több jó indokot sikerül felhalmozni egy viselkedés, például egy adott párt támogatása mellett, elméletben annál több eséllyel tudnak valakit a saját oldalukra állítani. Az egyoldalú információk gyűjtögetése, bár nemkívánatos következményekkel jár, alapvetően adaptív viselkedés abban a társas közegben, ahol az emberi evolúció végbement. 

Kipukkasztanák a buborékot

„A kognitív tudománnyal és szociálpszichológiával foglalkozó kutatók elvitatkozhatnak adaptív és irracionális közti különbségen, de valamit azért mégis lehetne tenni a párhuzamos valóságok és a politikai polarizáció ellen” – vélte a BBC stábja. Ekkor jött a közszolgálati algoritmus ötlete. A koncepció tulajdonképpen végtelenül egyszerű. Ha bizonyos pontossággal képesek vagyunk megjósolni, milyen tartalmak tetszenek a felhasználóknak, úgy azt is képesek lehetünk megmondani, hogy mi az, amivel nem feltétlen értenének egyet, illetve mi az a szempont, amivel eddigi preferenciáik fényében nem valószínű, hogy találkoztak. Nem lenne tehát túl bonyolult úgy alakítani egy tetszőleges közösségi oldal vagy akár a közmédia működését, hogy az önigazoló tartalmak mellett ellenvéleményeket is megjelentessen az olvasóközönség számára. Minden véleménycikkre, rádióhírre és podcastra, ami kiszolgálja a fogyasztó ízlését és világlátását, az algoritmus kötelező jelleggel feldobna olyan tartalmakat is, melyek a fogyasztó véleményével nem egyeznek. Mindez persze nem vezet automatikusan oda, hogy az emberek az ellenvéleményekre rá is kattintanak és el is olvassák őket – de legalább valamennyire tudatában lesznek a megalapozott ellenvélemények létezésének és a társadalmi vita lehetőségének. A félreértéseket kerülendő, természetesen nem arról van szó – és a BBC sem erre törekszik – hogy a liberális világlátású olvasók számára elkezdenek Tommy Robinsont és az Angol Védelmi Ligát dicsőítő xenofób cikkeket mutogatni. Mindezt úgy képzeljük el, hogy egy ideális világban, ahol az emberek kiszervezik a tartalomszolgáltatást intézményeknek és gépeknek, az algoritmus feladata „meglepni” és „egészséges szkepszisre” nevelni a felhasználókat minőségi ellenvélemények bemutatásával. Mindez így tényleg nagyon idilli – talán kissé naiv is. A BBC ráadásul könnyebb helyzetben van, mint a híroldalak és közösségi platformok többsége, mivel nem függ a reklámbevételektől (a BBC-t egy adófajta, az állami televíziós licenc finanszírozza, ami 157 és fél fontba kerül évente minden brit háztartásnak). Árulkodó az is, hogy saját közszolgálati algoritmusuk, amit először a BBC Sound streaming szolgáltatón teszteltek, nem aratott osztatlan sikert. A felhasználók tartalomkeresési és navigálási nehézségekről számoltak be: egyszerűen nem jutottak hozzá ahhoz, amit tényleg szerettek volna. Úgy tűnik, az algoritmus finomhangolásra szorul, azaz meg kell határozni az arányt, ahol az emberek megkapják, amit szeretnének, de emellett mindig lehetőségük van szélesebb körben tájékozódni. A kezdeti nehézségektől függetlenül a közszolgálati algoritmus koncepciója egy megvalósítható és viszonylag egyszerű javaslat. A kutatók és a helyzetet kezelni akaró, „digitális írásbeliséget” népszerűsítő civil szervezetek általában az oktatást szokták csodafegyverként emlegetni a visszhangkamrák és az álhírek ellen: az általuk hiszékenynek és esendőnek látott emberi elmét akarják frissíteni egy kritikusan gondolkodó és okos, 2.0-ás változatra. A BBC példája azt mutatja, hogy emellett rendelkezésre állnak azonnal bevethető és egyszerű megoldások is.

Emlékezz a jövőre! (Tergum in posterum)

Bozóky Máté
Publikálás dátuma
2020.07.05. 09:14
Magyarország csatlakozik az Európai Unióhoz 2004. május 1-jén
Fotó: Kertész Gábor / AFP
2089. október 23-át írunk. 88 éves vagyok. Éppen a Kossuth térre néző szobám ablakából nézem Magyarország és az Európai Unió zászlóinak felvonását. Nem hittem, hogy megélem a rendszerváltás századik évfordulójának napját, de mégis itt vagyok, hogy elmondjak neked egy történetet, helyesebben a mi történetünket. A múltra visszagondolva, sokak számára a szabadságért vívott küzdelem jut legelőször eszébe. A rendszerváltást én már csak történelemkönyvekből tanulhattam, illetve nagyszüleim elbeszélései alapján érthettem meg igazán. Jómagam már európai állampolgárként láttam meg a napvilágot. Persze akkor még nem igazán értettem, hogy mindez mekkora felelősséget és elismerő együttérzést von maga után. Maga a rendszerváltás 1989-ben egy megrázó eseménysorozattal kezdődött, Nagy Imre újratemetésével és Kádár János halálával. A hétköznapi ember számára mindez a kommunizmusból a demokráciába való átmenetet szimbolizálta. Pár hónappal később, ugyanebben az évben október 23-án kikiáltották a Harmadik Magyar Köztársaságot. Mindenki úgy gondolta, hogy ez az újrakezdés időszaka, egy új korszak és élet reménye. A társadalom sajátjaként élte meg a változás szelét. Nem csak Magyarországon, hanem a keleti blokk többi országában is. Bezárkózás és önzés helyett, elkezdtünk nyitni más kultúrák felé és barátságokat kialakítani egymással. Nos, valóban rám is hatással volt ez a változás. Ma is kiráz a hideg, ha arra gondolok, hogy őseink mindezt értünk, az akkor felnövekvő generációért tették. Elismerem az ő küzdelmüket és köszönettel tartozom nekik. 2004. május 1-jétől Magyarország hivatalosan is tagja lett az Európai Uniónak. Néha felvillan bennem egy-egy kép, amikor a kék színű és tizenkét aranysárga csillaggal díszített zászlók hevesen lobogtak városaink utcáin. Hatalmas ünnepség volt ez minden magyar állampolgár számára. Immár, mi is az európai közösség ifjai s gyermekei lettünk. Az idősebbek közül sokaknak könny csordult végig orcáján, s így mondták: „Szabadok vagyunk!”. Hirtelen mindenki büszke lett európaiságára. Természetesen, mint minden új tagországban, akadtak kezdeti nehézségek. Ez leginkább a társadalom szemléletmódjának megváltoztatásában nyilvánult meg. Meg kellett értenünk, hogy mostantól nem magányos farkasok vagyunk egy soha véget nem érő háborúban. Tudnunk kellett elfogadni, átérezni más kultúrák szellemiségét, valamint, ahogy az egy jó barátságban szokás, kialakítani és megkeresni a közös kapcsolódási pontokat. Senki sem mondta, hogy könnyű lesz. Nem vitás, akadtak olyanok, akik féltették az ország nemzeti identitásának függetlenségét, akik inkább újra lezárták volna határainkat. 2010-ben egy jobboldali, nemzeti konzervatív párt nyerte meg a választásokat, nagy fölénnyel. Visszaemlékezéseim alapján, a kezdeti időkben sok jót mondtak az embereknek, különösen nekünk diákoknak. Ígérték, hogy megreformálják az oktatási rendszert, valamint, hogy csökkentik a tanárok és tanulók terheit. Ebben az időben a magyar társadalom leszakadófélben volt a nyugati társadalmakhoz képest. A magyarok azt érezték, hogy a változás már nem egy lehetséges opció! Szükségszerű! Igazán hittek a nagy emberek szavaiban, ígéreteiben. 2015-ben Európát is elérte a migrációs válság. Fontos leszögezni, hogy migráció mindig is volt és lesz is! Ennek okai főleg különféle fegyveres konfliktusok, politikai és vallási üldöztetések, illetve más országok mélyszegénységben élő polgárainak gazdasági ellehetetlenülése saját hazájukban. A Közel-Kelet érintett országai közé leginkább Szíria, Irán, Afganisztán tartoztak. Afrika esetében Nigéria és Szomália, ahol az ország bizonyos területeit iszlamista csoportok ellenőrzésük alatt tartották, valamint Eritrea, ahol a kormány elnyomó politikát folytatott és az emberi jogokat figyelmen kívül hagyva uralkodott. Az Európai Unió nagy erőfeszítéssel kereste a megoldást a menekültválság megoldása érdekében. Nem titok, hogy emiatt a tagországok között belső viszályok alakultak ki. Főként az úgynevezett migrációs kvótáról szóló viták miatt, amely lehetővé tette volna a bevándorlók lakosságszám szerinti elosztását. Sajnos bizonyos országok nacionalista eszmékkel és euroszkepticizmussal ideologizáló kormányai elutasították ezt, köztük Magyarország is. A kormány kerítést épített, falat húzott a háború elől menekülők előtt. Anno gyakran megfogalmazódott bennem a kérdés: Aki falakat épít, mit csinálna, ha háború elől menekülne? Erre a kérdésre mai napig ugyanaz a válaszom: Ők lennének az elsők, akik elhagyják a süllyedő hajót! Számomra az emberi identitás-, személyiség-, önrendelkezés- és humanitárius-ellenes Európa az nem Európa! Az kulturális gyilkosság! 2020. márciusában még csak 19 éves voltam, mikor kitört egy világméretű népegészségügyi járvány. A koronavírus. Tulajdonképpen egész Európa blokád alá került: se ki, se be. A tagországok lezárták határaikat és szigorított ellenőrzést vezettek be az élet minden területén. A 2010-es választások után 10 évvel, a nagy ígéretek ellenére az országom egészségügyi ellátása még mindig nem volt kellő fejlettségű, romokban hevert ahhoz, hogy megállítson egy fékezhetetlen lázadót. A gyógyszertárakban és kórházakban nem volt elegendő mennyiségű és minőségű védőfelszerelés. Nem ámítás ha azt mondom: elveszítettem a saját országom iránt táplált bizalmat. Európában a járvány fokozatosan egyre több áldozatot követelt, mígnem egyszer csak a tagországok ráébredtek a legfontosabb értékekre… Sokszor felvetődött bennem a kérdés: miért csak akkor értelmezzük át társadalmunk működést, miért csak akkor térünk észhez, miután a baj már megtörtént? Őszintén szólva ma is töprengek ezen. Talán az emberi természet sosem változik? Ilyen lenne az európai ember? A 30-as években megkíséreltem erről egy könyvet is írni, habár úgy éreztem, a benne foglalt dolgok talán túlságosan is előrehaladottak lehettek még abban az időben. Mindenesetre a járványt túléltük, igaz sok polgártársunktól búcsút vettünk. Beszámolók szerint Olaszországban volt olyan idős beteg, aki azt mondta, hogy a fiatalnak adják a lélegeztetőgépet. Furcsa dolog európainak lenni. Egymás ellen a békeidőkben, együtt a bajban. Úgy gondolom, hogy sok mindent tanultunk ez idő alatt. Megtanultunk a másik szemébe irigység és gonoszság nélkül nézni. Megértettük, hogy egymásra vagyunk utalva és segítenünk kell egymáson. Később átértékeltük az egész európai közösséget globális szinten. Új utakat kerestünk, melyekben már Nyugat- és Kelet-Európa valóban összefogott. Nem volt ez másként a környezetvédelemmel sem. A kezdeményezés Svédországból indult egy diáklánynak köszönhetően. Szavai bejárták a világot. A tagállamok ígéretet tettek, hogy 2050-re klíma-semlegessé válnak és megkísérlik országuk energiaszükségletét megújuló forrásokból ellátni. Az elején voltak akadályok, az országok leginkább saját gazdasági szférájuk miatt aggódtak, de ahogy már említettem, elérkeztünk ahhoz a ponthoz, mikor az önérdek nem írja felül közösségünk érdekeit. Ha már közösség! A modern európai ember végre ráébredt, hogy az egyének személyiségét és változatosságát tiszteletben tartva mennyire jó egy színes társadalomhoz, egy multikulturális közösséghez tartozni. Mikor még iskolás voltam, nem volt jellemző, hogy a magyar középiskolákban más nemzetiségű diákok tanulnak. Azóta minden megváltozott. Igazából nem gondoltam volna, hogy a magyar közösség képes lesz átalakítani saját mentalitását. Nos, ahogy mondják, egy társadalom átalakulásához legalább 60 év kell! Ellenszenv és xenofóbia helyett befogadóak és megértőek lettünk. Egyvalamit nézünk: ember legyél a szó legszorosabb értelmében. Ennek fényében, az emberi jogokhoz formálva, átalakítottuk oktatási rendszerünket és rengeteg tanácsot megfogadtunk barátainktól, akik már hamarabb ezen az úton haladtak. Többek között Finnországtól, Svédországtól, Dániától és Hollandiától. Elkezdődött a valós polgárosodási folyamat. Szeretek viccelődni, és gyakran mondom, mi vagyunk az UNE legboldogabb tagállama. Igen, most gondolom azt kérdezed, hogy mi az az UNE? Nos, kedves barátom az összefogás annyira virágzásnak indult, hogy ma már az Európai Egyesült Nemzetek államában (United Nations of Europe) élünk. Föderatív államszervezetként - megnyugtatlak - minden tagállamban a statisztikai mutatók ugyanazt a boldogságszintet mérik. Óh, igen, már Boldogságügyi Minisztériumunk is van. Sikerült elérni mindazt, amire tudat alatt az európai ember évtizedeken át várt. Milyen így élni? Én nagyon jól szórakozom… Kedves barátom! Engedd meg, hogy búcsúzóul rád bízzak egy igen értékes gondolatot! A mi államaink erőssége nem a hadseregünk nagyságában mutatkozik meg. Nem azért jutottunk el idáig, mert a politikusainkat drága öltönyökbe öltöztettük. Hanem emberek maradtunk a legnehezebb órákban, s percekben. Mit sem ér az öltöny, ha a szíved nincs a megfelelő helyen. Talán, egy 88 éves öregembertől mindez furcsán hangzik, s nem is vagyok nagy ember, de egyetemes törvényekről beszélek! Tudod mi a legszebb az egészben? Emberként halok meg! Ez az én Európám, ez a mi Európánk! Együtt egy világtörténelmen át!

„Szinte szégyellem magam, hogy ilyen békében élek, miközben mások küzdenek és szenvednek!” /Albert Einstein/