Bóta Gábor: Talpraesettek

Az improvizáció a talpraesettség jelképe. Azt mutatja, hogy valaki jól méri fel az adott szituációt, és annak megfelelően cselekszik.

Jobb ma egy földrengés, mint holnap kettő, kiabálja be egy néző a japán mesefilmhez témajavaslatként. A közönség másik tagja úgy gondolja, hogy kémvígjátékhoz remek titkos jelszó lesz a hagyma. Szépkorú férfi a botját ajánlja fel harci eszközként, ami puskává változik, míg egy hölgy italtartója az ellenfél mini ágyújává alakul át. Az improvizációiról ismert Momentán Társulat Rendezők viadala című előadásán vagyunk, a Margitszigeti Gyermektáborban. Az együttes leleményes tagjai most éppen azt játsszák, hogy van köztük négy filmrendező, akik négy különböző műfajú film készítésébe kezdenek, felhasználva hozzá a mi ötleteinket is. Belenézünk mindegyikük alkotásába, majd felszólítanak bennünket, hogy az elénk álló rendezőknek olyan erősséggel tapsoljunk, amennyire a munkájuk tetszett. Na, ebből aztán lesz jópofa ribillió, akadnak, akik kurjongatnak is, üdvrivalgást hallatnak, mások messze zengően verik össze a tenyerüket, hölgyek akár sikongásszerű hangokat hallatnak tetszésnyilvánításként. Valamennyi forduló után, akinél a legvisszafogottabb a taps, az kiesik, annak nem nézhetjük tovább a filmjét, de kárpótlásként elmondhatja, hogy mi minden izgalom következett volna még, ha nem vagyunk olyan balgák, hogy éppen őt szavazzuk ki. Amúgy persze színészként benne marad a produkcióban, hiszen a mindössze hat színész sok szerepet játszik. Az előadás kezdetekor még ők sem tudhatják feltétlenül, hogy mennyit.

Díszlet lényegében nincs, abszolút elég az üres tér, oldalt egy fogas, néhány fölöttébb egyszerű kellékkel. Mindenki laza, nem túl egyéni civil ruhát visel, hogy bárkivé, szükség szerint, átváltozhasson. Gyermekien játékosak a szereplők. Jó értelembe véve infantilisek. Bármire kaphatók. Hangsúlyozzák, hogy nincs rossz kérés, kérdés. Ugranak az első szóra. Inspirálják egymást, és inspirálja őket a nagyérdemű. Ez az első fellépésük a koronavírus járvány lecsengésének időszakában. Látszik rajtuk az öröm. Oldalt, a színpadon ülve, ha éppen nincsenek benne a jelenetben, boldogan nézik, amint a társaik igencsak szabadjára engedik a fantáziájukat. De lesik a közönséget is, skubizzák, hogy mennyire jön be egy-egy poén, mekkorákat nevetünk, mennyire eresztjük el mi is magunkat, milyen mértékben lazulunk. Van néhány gyerkőc is a nézőtéren, őket különösen figyelem, és látom, hogy szinte ugyanakkor nevetnek, mint a felnőttek, pedig nyilván temérdek dolgot nem értenek, de a virgonc játékosság, az, ahogyan a szereplők passzolják a másiknak a „labdát”, ő pedig „elvariálgat” vele, majd passzolja tovább, és ebből élvezetes csapatjáték kerekedik, kicsikre, nagyokra, egyaránt hat.

Improvizálás mindig is volt, és lesz is a deszkákon. Ha a színész elfelejti a szövegét, és nem hallja a súgót, rákényszerül. De akadnak, akik a partnereiket akarják szórakoztatni beköpésekkel vagy olyan mozdulatokkal, amiket eddig nem használtak. Ez minősülhet tilalmas cselekvésnek, az ügyelő felírhatja emiatt a színészt, akit meg is büntethetnek. Bodrogi Gyula azonban, amikor a Vidám Színpadot igazgatta, lebeszélte erről az ügyelőket, azzal, hogy nála nagyobb csibész ezen a téren úgysincs a színházban. És ő aztán tényleg híres a rögtönzéseiről. De a commedia dell’arte-nek, a vásári játéknak, ez egyenesen lételeme. Gondoljunk csak a nagy vásári bábos Kemény Henrikre, aki bármilyen nézői bekiabálásra igencsak frappánsan tudott válaszolni az általa megelevenített, pergő nyelvű Vitéz Lászlóval. A kabarénak és oldalági leszármazottjának, a stand-up comedy-nek ugyancsak lételeme a rögtönzés. Az improvizációban fokozottan ott van a pillanat varázsa, ami amúgy is a színház egyik lényege. A Rendezők viadalában az előadás előtt megnyugtatnak mindenkit, hogy senkit nem fognak közülünk felráncigálni a színpadra.

De van, akik megteszik. A cirkuszi bohóc esetében például bevett szokás. Már engem is többször, szelíd erőszakkal, felnőttként is beinvitáltak a porondra. Ilyenkor persze, általában kedvesen, de némiképp kitolnak velünk. Ha úgy tetszik, bohócot csinálnak belőlünk. Ugyanakkor Pokorny Lia, a Dolgok, amikért érdemes élni egyszemélyes előadásában, a Centrál Színházban, teljes értékű partnerévé avatott bizonyos nézőket, akár annak alapján, hogy ki melyik sorszámú széken ült, fontos szereplőjévé vált az előadásnak. A Maladype Színház Yvonne, burgundi hercegnő, Balázs Zoltán által rendezett előadásában pedig hatalmas merészséggel, a nézők közül választják ki a címszereplőt. Ez bámulatos improvizációs képességet igényel a színésztől. A Beugró című tévésorozat pedig színtiszta rögtönzés.

Az improvizáció a talpraesettség jelképe. Azt mutatja, hogy valaki jól méri fel az adott szituációt, és annak megfelelően cselekszik. Ha úgy tetszik, ahhoz hasonló, mint amikor a járművezetőnek akár a pillanat tört része alatt kell cselekednie, és ehhez valamennyi idegszálára, koncentrációs-készségére szüksége van. Az improvizatív színház szükségszerűen nem olyan egyenletes, mint amikor – ideális esetben – viszonylag hosszú próbaidőszak alatt, akkurátus gondossággal kidolgoznak minden mozzanatot. Adódnak benne lötyögősebb részek, sőt üresjáratok, de a szertelenség bája, a friss ötletek halmozása, a frappáns megoldások vagy akár a kedves setesutaságok, élettel, pazar játékkedvvel teliek. A színészek, Boldoghy Borbála, Harsányi Bence, Káli Kata, Molnár Levente, Montvai Sára, Penke Bence, valamennyien állják a sarat. Élvezik, amit csinálnak, és élvezetük átragad a publikumra. Helytállnak horrorfilm, kémvígjáték, romantikus film és japán mesefilm-paródia kategóriában. Vagány merészséggel pellengérezik ki a műfaji kliséket. Pirisi László a szintetizátornál mindehhez megtalálja az inspirálóan szellemes zenei aláfestéseket. Végül a japán mesefilm-verzió győzedelmeskedik, ami fantáziadúsan abszurdba fordul. És hát, ugye végkicsengésként kellően kidomborodik benne a néző által bekiabált, mély bölcsességet tartalmazó mondás, hogy „jobb ma egy földrengés, mint holnap kettő.” Ironikusan fanyar befejezés. A 2003-ban alakult társulat, amelynek remek saját színháza van az Ó utcában, de szinte bárhol képes fellépni, hiszen minimális díszlet, kellék szükséges a produkcióihoz, viharedzett, színpadi csínytevésre kész, humorérzékkel jól ellátott csapat.