Figyelj öregem! Éva lelépett egy svéd pasival, én is lelépek és belépek az idegenlégióba! – suttogta Öcsi a kocsmaasztal fölött alkoholtól és kétségbeeséstől párás szemmel.
– Szerintem te túl sok Rejtőt olvastál és egy csaj sem ér annyit, hogy szétlövesd érte a segged! – De Öcsi mintha meg sem hallotta volna röhögésem, és intő szavaimat. Akkor még nem sejthettem, talán ő maga sem, hogy bizony halálosan komolyan gondolta.
Bevallom, megértettem, hogy Éva miatt kiborult. Én is ezt tettem volna, de rémálmomban sem jutott volna eszembe bármely ország, bármely fegyveres erejéhez csatlakozni, beleértve a Magyar Néphadsereget is, szerelmi bánat miatt. Hasonló helyzetben inkább eleve kilátástalan vesztes csatát vívtam Mr. Alkohollal, s a macskajaj okozta fejfájás enyhülésével a szerelmi csalódás is vette a kalapját, s távozott. Előbb, vagy utóbb.
De Éva tényleg igen figyelemre méltó csaj volt, akit nem csak én irigyeltem Öcsitől, akivel kamaszkorunk óta barátok voltunk. Mindketten Budán, a Feneketlen-tó környékén laktunk. Gyakran snúroztunk, kopkáztunk a közeli játszótéren. Mint afféle kamaszok a ’60-évek végén, faltuk Rejtő Jenő (P. Howard) légiós regényeit is, melyek az alapműveltség részei voltak. Akadtak, akik egész fejezeteket idéztek fejből.
Kinőve a kiskamasz korból, együtt kezdtünk csajozni, bulizni, és legördítettük az első agyhalált, a fekete címkés cserkót. Meg a korsó sört. Nyaranta természetesen együtt csöveztünk a Balatonon. Még inkább összekovácsolt minket a sok kaland, futás a rendőrök elől, belógás fizetős strandokra, kempingekbe, a csajozás. Öcsi egy jó nevű budai gimiben érettségizett, én finnyásabb voltam és több középfokú intézmény oktatási módszerével igyekeztem empirikus módon megismerkedni. Ő első nekifutásra leérettségizett, és ennek örömére nekivágtunk, mint később kiderült, utolsó közös kalandunknak a Balatonnál.
Szállást soha nem foglaltunk előre, mert az kispolgári csökevénynek számított. Így keveredtünk Siófok határában egy bakterhez, aki kiadta – persze feketén – a bakterház padlását, ahol hozzánk hasonló csövesekkel hédereltünk. A bakter csak annyit kért, ne bagózzunk a padláson, mert felgyújtjuk a házat.
Ott találkoztunk Évával. Tökéletes alakja volt, Hosszú combok, karcsú derék, sötétbarna szem, bikinijének melltartója sokat elárult a tartalmáról, s az is feltűnő jelenség volt. Évának talán csak egy hibája volt, de ez sem Öcsit, sem engem nem zavart. Gyönyörű selymes barnára sült bőrén a pigmenthiány okozta világos foltok jelentek meg. Ráadásul, mint kiderült nem csak szép, de okos is volt.
Többen hédereltünk a padláson, s egy alkalommal a többiek korán, már tíz óra körül elhúztak a restibe, hogy legyen mit kiizzadni a strandon. Csak hárman ücsörögtünk a padlás feljárón. Éva közöttünk, s váll a vállhoz ért. Akkor Öcsire pillantva megéreztem, hogy barátságunk alatt először nem bánná, ha valamit most nem együtt csinálnánk. Zavartan elköszöntem tőlük, s a többiek után eredtem. A távozásom után történtekről soha nem beszéltünk.
Azt hittem, a szokásos egynyári szerelem. De tévedtem, tényleg beleszeretett Évába. Ősztől ritkábban találkoztunk, Öcsi a kocsmában egy feles cserkónál és a kísérő korsó sörnél többet nem ivott, mert Éva nem szerette, ha piál. Szerettem Öcsit, de már néha fárasztott, ahogy áradozott a szerelméről. Néha hármasban is beültünk valahová, de nekem nem ment az elefántszerep.
Hónapokig egyiküket sem láttam, azután egy koncerten összefutottam Évával. Öcsi nem volt vele. Csodálkozó pillantásomat látva magyarázkodni kezdett:
– Tudod, elegem van ebből a sárdagasztásból, ami itt van. Találkoztam egy helyes svéd sráccal, aki feleségül vesz és kivisz Svédországba – mondta kicsit védekező hangsúllyal.
– Öcsi tudja? – kérdeztem, de ő nem felelt, csak búcsút intett és eltűnt a tömegben.
Hát ezek voltak az előzmények. Öcsit, aki kissé elszokott a nagyobb mennyiségű alkohol fogyasztásától, hazatámogattam a „légiós” beszélgetést követően. Gondoltam, kialussza a piát, talán Évát is és talál magának új csajt. Öcsi magas volt, karcsú, de széles vállú, szőke és kék szemű. A nők imádták.
Azután hosszú ideig nem találkoztam vele, nem tudtam merre jár, mit csinál. Később egy közös cimboránk mondta a Móriczon, hogy Öcsi megpattant és állítólag Párizsból írt a szüleinek.
Disszidálását követően egyetlen levelet kaptam tőle, a feladó címe hiányzott. Egy Marseille-t ábrázoló képeslap volt, rajta egyetlen mondat: „Haver, ez nem a Három testőr Afrikában, de Potrien létezik, csak sokkal rosszabb mint az eredeti!”
Évekig semmit nem hallottam róla. Azután egy közös ismerősünk, aki régóta Párizsban élt, és ismert néhány obsitos magyar legionáriust, elmondta, hogy találkozott egy fickóval, aki ismerte Öcsit. Annyit tudott, hogy két év után megszökött, mert nem bírta tovább. Egy ideig körözték, de Öcsi szerencséjére sosem találták meg. Sem róla, sem Éváról nem hallottam többé.
Csak egy fotót őrzök arról a nyárról. Hárman mosolygunk a kamerába. Középen Éva, két oldalán pedig Öcsi és én.
