Előfizetés

Unfair play

Azért is adnak időről-időre fair play díjat egy-egy sportolónak, mert még ezen a területen sem mindennapi, hogy valaki sportszerű legyen. Másként: elismerje a vereségét, vagy segítsen a másiknak, hogy jól, vagy képességeinek, aktuális teljesítményének megfelelően szerepeljen. Néhány nappal ezelőtt egy futóversenyen fordult elő, hogy az élen haladó kenyai sportoló megzavarodott egy jelzéstől, és a cél előtt néhány méterrel leállt, azt hívén, hogy megnyerte a versenyt. A mögött futó spanyol, észlelve a tévedést, fogta és egész egyszerűen betolta az afrikait a célba, és amikor megkérdezték tőle, hogy miért tette, csak ennyit válaszolt: Mi lenne ennek a győzelemnek az értéke? Mi lenne a becsülete ennek az aranyéremnek? Mit gondolt volna erről az anyukám? Nem tudom, mit gondolt volna Iván Fernández anyukája – mert így hívják a spanyol atlétát –, azt azonban igen, hogy neve és cselekedet bejárta a világsajtót. Ami persze nem jelenti azt, hogy holnap is emlékezni fognak rá, de arra igen: a sportban ilyesmi is megesett. A politikában nem osztanak fair play díjat, azt is mondhatnánk: ott az ilyesmi ismeretlen fogalom. Ott egy cél lebeg a „versenyzők” szeme előtt: legyőzni a másikat, minden áron. Fogalmazhatunk egy kicsit durvábban is, ahogy ezt Orbán Viktor tette: „akkor kell megölni az ellenfelet, amikor erre lehetőséged van.” Vagyis, ha az ellenfeled hibázik, meg kell ragadnod azt a pillanatot, és nem hogy nem szabad betolnod őt a célba, de lehetőleg egy életre el kell gáncsolnod őt. A magyar politikai életben ez a gyakorlat különösen virulens jelenség; mindenki kifejezetten vadászik a másik tévedéseire. De ez talán még rendjén is volna, a valóság azonban ennél sokkal rosszabb. A mi „élvonalbeli” politikusaink megpróbálják maguk előidézni a másik hibáját, vagyis – ha lehetséges – kiforgatni a másik mondandóját, szándékosan félremagyarázni, és abból politikát, de inkább gyűlölködést építeni. Már amennyiben a gyűlölet lehet építő fogalom. Természetesen vannak védhetetlen elszólások, amelyek után kötelező lenne a bocsánatkérés, de nálunk a bocsánatkérés sem tartozik a létező kifejezések sorába, de ha mégis megesik, biztos, hogy senki sem fogadja el: a politikai gyalu, a karaktergyilkosság tovább folytatódik. Ma Magyarországon a politikai táborok között nem létezik a fair play, és egyelőre nyomát sem látom, hogy a közeljövőben nyílna erre esély. Az ellenfelet meg kell ölni orbáni gondolata –amely lehet, hogy Finkelsteintől származik – vált általánossá, még véletlenül sem fordulhat elő, hogy az egyébként egymással versengő szereplők tisztességes lépésekben gondolkodjanak. A túloldalon lévőknek – itt – soha nem lehet igazuk, a túloldalon lévőt soha nem segíthetjük be a célba. Nem akarom persze igazságtalanul leszűkíteni a jelenséget Magyarországra, legfeljebb jelzem: ebben a nemtelen versenyben mi az élvonalhoz tartozunk. Olyan országgá lettünk, ahol – politikai alapon – a nemzetből való kirekesztés lett a legfontosabb fegyver. Ezzel együtt jó, ha tudjuk: a többség fegyvertelen.  

Kockázatmentes

Látszólag kockázatos döntés volt a debreceni önkormányzattól, hogy 98 százalékos többségi tulajdonosa lett a labdarúgó NB II-be kiesett futballklubot működtető gazdasági társaságnak. Az eladó Szima Gábor, debreceni és nyíregyházi kaszinókat üzemeltető üzletember, aki 2001-ben vált a futballklub többségi tulajdonosává. Az elmúlt tizenkilenc év volt az együttes történetének legsikeresebb időszaka, hét bajnoki címmel, öt Magyar Kupa-győzelemmel, egy-egy csoportkörös szerepléssel a Bajnokok Ligájában és az Európa-ligában. Szima a kaszinóira kapott koncessziós jogért cserébe vállalta el a labdarúgócsapat működtetését. (Kaszinótulajdonosnak lenni nem rossz a NER-ben, 2017-2019 között a kormány 13 milliárd forint játékadóról mondott le, így támogatva az elszegényedés veszélyétől fenyegetett kaszinótulajdonosokat.) Az lenne korrekt, ha a tulajdonrész el(át)adása után a koncessziós jogok sem maradnának az üzletembernél, de erről nem lehetett hallani. Szima jól jár, mostantól nem kell a kaszinói bevételeiből működtetni a futballcsapatot. Az önkormányzat látszólag kockáztatott, hiszen az NB II-ben kevesebb a jut a televíziós jogdíjakból, a nézőszám is csökken, elvileg nehezebb nyereségesen működtetni egy futballvállalkozást, miközben a 20 ezres stadion fenntartási költségei változatlanok. A NER-ligában viszont addig nem kell csődtől tartani, amíg a debreceni önkormányzat jóban van a kormánnyal. Addig bármikor kérhet plusz forrást, az rendelkezésre fog állni, még indokolni sem kell, miért van szükség több pénzre. Az Európai Unió jogszabályai tiltják ugyan az állam részvételét az üzleti alapon működő sportágakban, tehát például a profi labdarúgó-bajnokságokban, de ennek a rendelkezésnek a betartatása az MLSZ feladata lenne. Az pedig nem jellemző, hogy ők konfrontálódnának a kormánnyal.  

25 másodperc

Várom már, hogy Lázár János is elmondja, mit kellene csinálni a Lánchíd ügyében, elvégre volt már ő is nagyváros polgármestere. Esetleg Simicska Lajost is megkérdezhetnék, hiszen ért a közbeszerzésekhez.  Rajtuk kívül szinte már mindenki kifejtette, mi a teendő. Kósa Lajos legújabb bonmotja szerint például Orbán Viktor azért nem vesz neki kenyeret, mert a kenyérvásárlás az ő dolga. A Lánchíd felújítása meg a fővárosé. Elvégre a kettő között alig 17 milliárd 659 ezer forint a különbség (az aprót tartsa meg mindenki). Mindezek után krimibe nem illő fordulattal Tarlós István is médiaturnéba fogott. Elvégre egy reaktiválódott ex-főpolgármesternél ki tudhatná jobban, miért is nem újították fel a hidat, holott a Főmterv már 2011-ben kimondta, hogy eljött az idő. Tavaly decemberben pedig Tarlós István is megértette. S rögvest aggodalmaskodni kezdett, hogy miért nem csinál végre valamit Karácsony Gergely, akit ő egyébként emberileg, mint a fiát, bár alkalmatlan és a DK bábja, de azért nagyon kedvel. De nem szavak kellenek ide, hanem tettek. Ahogy ő is mindig a sarkára állt. Kisajtolta a kormányból az új buszokat... ja, nem... új metrókocsikat vett… bevezette a dugódíjat... megtartotta az iskolákat... a fővárosé lett a Főgáz.. .a HÉV-eket se adta át..., és azt is sikerült elérnie, hogy végre több pénzt kapjon a város a közfeladatokra... a Lánchíd-Váralagút felújításra meg 7 milliárdot. Ja, nem... ezeket speciel nem. Sőt a 7 milliárdból is hat lett a nagy fővárosi nyomásgyakorlás végére.  Tévedés ne essék, aligha ő volt a ludas ebben. Bizonyára megpróbálta, még kakaskodott is. De más volt a csípési sorrend. S az is érthető, ha a reggelente még legalább 25 másodpercig magát főpolgármesternek érző politikus örül, ha kérdezik. Nehéz lehet nem fontos embernek lenni. Már csak azt nem értem, hogy amikor még hivatalban volt, miért nem tudott semmiről, a biodómról, az e-jegyről, a vígszínházi dolgokról, stb. Még a Lánchíd miatt felvett közlekedési tanácsadó sem az ő embere volt. Minden másban nagy harcos volt. Úgy 25 másodpercig.