Unfair play

Azért is adnak időről-időre fair play díjat egy-egy sportolónak, mert még ezen a területen sem mindennapi, hogy valaki sportszerű legyen. Másként: elismerje a vereségét, vagy segítsen a másiknak, hogy jól, vagy képességeinek, aktuális teljesítményének megfelelően szerepeljen. Néhány nappal ezelőtt egy futóversenyen fordult elő, hogy az élen haladó kenyai sportoló megzavarodott egy jelzéstől, és a cél előtt néhány méterrel leállt, azt hívén, hogy megnyerte a versenyt. A mögött futó spanyol, észlelve a tévedést, fogta és egész egyszerűen betolta az afrikait a célba, és amikor megkérdezték tőle, hogy miért tette, csak ennyit válaszolt: Mi lenne ennek a győzelemnek az értéke? Mi lenne a becsülete ennek az aranyéremnek? Mit gondolt volna erről az anyukám?

Nem tudom, mit gondolt volna Iván Fernández anyukája – mert így hívják a spanyol atlétát –, azt azonban igen, hogy neve és cselekedet bejárta a világsajtót. Ami persze nem jelenti azt, hogy holnap is emlékezni fognak rá, de arra igen: a sportban ilyesmi is megesett.

A politikában nem osztanak fair play díjat, azt is mondhatnánk: ott az ilyesmi ismeretlen fogalom. Ott egy cél lebeg a „versenyzők” szeme előtt: legyőzni a másikat, minden áron. Fogalmazhatunk egy kicsit durvábban is, ahogy ezt Orbán Viktor tette: „akkor kell megölni az ellenfelet, amikor erre lehetőséged van.” Vagyis, ha az ellenfeled hibázik, meg kell ragadnod azt a pillanatot, és nem hogy nem szabad betolnod őt a célba, de lehetőleg egy életre el kell gáncsolnod őt.

A magyar politikai életben ez a gyakorlat különösen virulens jelenség; mindenki kifejezetten vadászik a másik tévedéseire. De ez talán még rendjén is volna, a valóság azonban ennél sokkal rosszabb. A mi „élvonalbeli” politikusaink megpróbálják maguk előidézni a másik hibáját, vagyis – ha lehetséges – kiforgatni a másik mondandóját, szándékosan félremagyarázni, és abból politikát, de inkább gyűlölködést építeni. Már amennyiben a gyűlölet lehet építő fogalom. Természetesen vannak védhetetlen elszólások, amelyek után kötelező lenne a bocsánatkérés, de nálunk a bocsánatkérés sem tartozik a létező kifejezések sorába, de ha mégis megesik, biztos, hogy senki sem fogadja el: a politikai gyalu, a karaktergyilkosság tovább folytatódik. Ma Magyarországon a politikai táborok között nem létezik a fair play, és egyelőre nyomát sem látom, hogy a közeljövőben nyílna erre esély. Az ellenfelet meg kell ölni orbáni gondolata –amely lehet, hogy Finkelsteintől származik – vált általánossá, még véletlenül sem fordulhat elő, hogy az egyébként egymással versengő szereplők tisztességes lépésekben gondolkodjanak. A túloldalon lévőknek – itt – soha nem lehet igazuk, a túloldalon lévőt soha nem segíthetjük be a célba.

Nem akarom persze igazságtalanul leszűkíteni a jelenséget Magyarországra, legfeljebb jelzem: ebben a nemtelen versenyben mi az élvonalhoz tartozunk. Olyan országgá lettünk, ahol – politikai alapon – a nemzetből való kirekesztés lett a legfontosabb fegyver. Ezzel együtt jó, ha tudjuk: a többség fegyvertelen.