Sokszor képzeli el az ember, milyen a Mennyország. Vidám angyalok repkednek körülöttünk? Viszontláthatjuk rég nem látott kedves rokonainkat és ismerőseinket? Test nélkül, földi kínjainktól megszabadulva lebegünk egy légüres, de valami felfoghatatlan boldogságot sugárzó végtelen térben? Halálközeli élményekről sokat olvashattunk ugyan, ám hogy milyen is a túlvilág, sosem tudhatjuk meg. De igenis átérezhetjük azt. Ennio Morricone zenéjét hallgatva mintha mi is angyallá válnánk, minden rossz gondolatunk hirtelenjében tovaillan. A zene szárnyán megérkezünk a Paradicsomba, s csak lebegünk, némán, magunk mögött hagyva nehéz keresztjeinket, fájdalmainkat.
Ennio Morricone nem csak zeneszerző volt, a boldogság komponistája. Művei olyan érzéseket keltenek, mint a vallás a hívő ember számára, az eszével nem találhat magyarázatot arra, hogy létezik egy Teremtő, de valami mégis ezt sugallja. A filmvásznon gyilkosokat hipnotizált, mint a Volt egyszer egy vadnyugatban, amit el sem tudnánk képzelni az ő zenéje nélkül. A különféle szerepeiben oly rideg Charles Bronsont is magával ragadta művészete, a forgatás alatt mintha megbabonázta volna a zenéje.
Morriconét sosem részegítette meg a világhírnév, mindig megmaradt szerénynek, sosem illett a hollywoodi képbe. Bár többször is hívták a tengerentúlra, élete végéig Olaszországban maradt. Talán épp ennek köszönhető, hogy – öt jelölés után – először csak 2007-ben kapta meg az Oscart, akkor is az életművéért. Ekkor már mindenki egy emberként követelte számára a legnagyobb filmes elismerést. 2016-ban aztán ismét megkapta a díjat az Aljas nyolcas című alkotás zenéért.
Bár sok filmet az ő műve tett naggyá, Morricone nem magát, vagy saját művészetét akarta középpontba helyezni, hanem mindig azt szorgalmazta, hogy az adott filmnek adják meg a kellő tiszteletet, rangot, méltóságot. Ám ezt egyre jobban hiányolta a mai alkotásokból. Egy tavaly ősszel készült interjúban elmondta, nincs már kedve filmzenét komponálni. „Öt felkérést utasítottam vissza, három olaszt és két amerikait” – közölte. Úgy vélte, a filmzene már nem az, mint egykor. „Korábban hajlandóak voltak áldozni arra, hogy valóban művészi legyen a film zenéje. Most beérik szintetizátorral és dilettánsokkal, csak hogy pénzt takarítsanak meg”. Az is bosszantotta, hogy háttérbe szorulnak a filmzenéken kívüli alkotásai.
A spagettiwesternek révén vált világszerte ismertté, de évtizedekkel később nagyon zavarta, hogy az interjúk alkalmával rendre ezekről kérdezték. Azzal tűnt ki kortársai közül, hogy egy sor, addig a filmzenében szokatlannak számító hangszert (harmonikát, harangot, elektromos gitárt) vonultatott fel. Művészi módszerei Mándy Ivánét idézik. A legendás magyar íróhoz hasonlóan mindig egy noteszt tartott magánál, s ha valami az eszébe ötlött, azonnal papírra vetette. A legjobb gondolatok autóvezetés közben szállták meg, ilyenkor óvatosan félreállt gépkocsijával, hogy lejegyezze azt.
Majdnem hat évtizedes pályafutása során egy sor világsztárral dolgozott együtt. Teljes életművet hagyott ugyan örökül, de volt, ami – úgy érezte – kimaradt az életéből. „Stanley Kubrickkal szívesen dolgoztam volna együtt” – árulta el egy 2013-as interjúban. Akadt olyan filmzenéje is, amit utólag megbánt. Ilyen volt az 1975-ös megjelenésekor nagy vihart kavart Saló, avagy Szodoma 120 napja című alkotás, amit sosem nézett meg.
Zenéjével a forgatókönyveket is befolyásolta. Sokszor ugyanis – így Sergio Leone alkotásainál – a forgatásnál először a zenét játszották le, s az adott jelenetet csak ezután vették fel. Vagyis a képet a zenéhez igazították.
Számos koncertet adott, melyeken nem hiányozhattak a legismertebb filmzenéi, csak hogy néhány példát említsünk a Volt egyszer egy vadnyugat mellett, az Egy maréknyi dollárért, a Jó, a Rossz és a Csúf, A profi, a Volt egyszer egy Amerika, a vérfagyasztó Polip sorozat, A misszió, (…), ám a repertoárba becsempészte más, elsősorban avantgárd zeneműveit. Ezek kevésbé ismertek ugyan, de az utókor számára életművének felbecsülhetetlen értékű darabjai lesznek.
Morricone többször járt Magyarországon, s háromszor dolgozott együtt Koltai Lajos operatőrrel, a Maléna, Az óceánjáró zongorista legendája és a Sorstalanság című filmekben, utóbbi zenéjét a Magyar Rádió 22-es stúdiójában vették fel.
Utoljára tavaly januárban lépett fel Budapesten, két hónappal a kilencvenedik születésnapja után, a zsúfolásig megtelt Papp László Sportarénában. Önmagában már az is felfoghatatlan volt, hogy a száz év felé menetelve képes volt egy több mint kétórás koncertet adni. Ám jól ismert filmzenéi és zeneművei ismét olyan élményt jelentettek, mintha először hallottuk volna őket.
Az angyalok hangján komponáló Morricone halhatatlanná vált. S örökségének köszönhetően mi is bepillanthatunk az angyalok birodalmába.
