„Ezek az írások az emberi kapcsolatok könnyű és nehéz voltáról szólnak. Hőseim mind meleg férfiak, szépek és csúnyák, boldogok és boldogtalanok: átlagosak, mint általában az emberek” – írja novelláskötetének előhangjában a szerző.
Jó lenne ezt azzal folytatni, hogy intenzív érzelmi kötődéseik is úgy alakulnak, mint „általában az emberek” intim viszonyai. Ez azonban önáltatás volna: nem, nem úgy alakulnak. Nádasdy műveiben ugyanis a szereplők – az „átlagossal” bizony szöges ellentétben – folyvást titkolni kényszerülnek „vonzásaikat és választásaikat”, kényszeresen bujkálniuk kell, normává válik tehát itt az érzelmi inkognitó, szélső esetben pedig előfordul a választott partner nyilvános megtagadása is.
Mindez épp azt mutatja, milyen elsöprő erejű a melegeket sújtó előítélet, hogy mennyire megsemmisítő tud lenni a szinte szokásosnak tekinthető olcsó és ocsmány poénkodás, a „normalitásból” ellentmondást nem tűrően kirekesztő, bornírt többségi fensőbbrendűség. Nem jó kisebbséginek lenni… Általában véve sem, de a minoritások egyetemes nyomorúságán belül is alighanem a melegeket ítéli meg a legbántóbban az intoleránsak vélekedése.
Jó néhány novella középponti alakjai kamaszok, esetleg nagyon fiatal felnőttek, akik olykor bizonytalanok a szexuális orientációjukban, vergődnek a konvencionális nemi szerepek normái, igényei, valamint ezeknek ellentmondó vonzalmaik között. Ráadásul „eretnek” vágyaikat nemcsak a tágabb nyilvánosság fórumain, hanem az ismerősök, a rokonság, sőt a családtagok előtt is titkolni kell: az őszinteség többnyire katasztrofális következményekkel járhat.
Nádasdy novelláinak cselekménye a hivatalos normáit illetően igen prűd Kádár-korszakban játszódik, ahol viszont idővel a magánszférában valamelyest enyhült a represszió, s kiváltképp a jellegzetesen értelmiségi munkahelyeken (szerkesztőségek, egyetemi tanszékek, színházak, stb.) a melegekkel szemben még némi tolerancia is megnyilvánulhatott, aminek persze masszív korlátai voltak. A korabeli Róma vagy London tehát, mint egy-egy elbeszélésből kiderül, e tekintetben is a szabadság földje lehetett. – A helyzet, már ami a mai magyar társadalom toleranciaszintjét, előítéletességét, azaz homofóbiáját illeti, ma sem tűnik jobbnak. A tömegkommunikációban a népszerű mintát leginkább a macsó korlátoltság alkotja, mely eredendően megveti a szexuális kisebbségeket.
A kötet újdonsága mindenekelőtt a témaválasztásban, a kényességével dacoló egyenes beszéd merészségében rejlik. A szerző utal arra, hogy ezek az írások folyóiratokban, például a Másokban, a meleg szubkultúra orgánumában már korábban megjelentek, de egybegyűjtésük – azaz együttes közlésük – minőségileg más helyzetet teremt, jóval nagyobb szellemi nyomatékot szerez. A mainstream kiadó pedig intézményesen is a melegvilágot ábrázoló novellákat a perifériáról az irodalmi élet centrumába emeli.
A szerzőt mindez akkor is az úttörők szűk körébe vonja, vállalkozását pedig az ennek kijáró elismeréssel övezi, ha Csehy Zoltán monográfiájából (Szodoma és környéke. Homoszocialitás, barátságretorika és queer irányulások a magyar költészetben, Kalligram, 2014) tudjuk: a klasszikus és a kortárs irodalmunkban szinte folyamatosan jelen vannak a homoerotikus motívumok, a reájuk tett rejtettebb-nyíltabb utalások. Janus Pannoniustól Pilinszkyig nem egy kimagasló lírikusunk életművének fontos részlete éppen ebben az összefüggésben is értelmezhető. Miközben „a magyar irodalom és a róla szóló irodalomtörténeti beszéd túl agresszív, teátrálisan maszkulin, és néha még öntudatlanul is kizárólagos” – állítja teljes joggal Csehy a Ménesi Gábornak adott interjújában (Bárka online 2014).
A kisebbségek emancipációja a társadalom civilizáltságának fokmérője. Kifejezi, hogy mennyire élhető, mennyire szabad az adott szociális tér. Nádasdy kötetbeli novellái tehát egyelőre az esztétikum világán túlmutató jelentőséget is szereznek: egy humánusabb világ igényét közvetítik.
Infó:
Nádasdy Ádám: A szakállas Neptun
Magvető, 2020
