Mintha a gyerekkor tartana tükröt – Wirth Imre az idő felfüggesztéséről

Lementem egy üveg borért Hajnóczynak címmel jelent meg kora tavasszal Wirth Imre új verseskötete – ám A halál kilovagolt Perzsiából írója nemcsak az életbe lépő karantén miatt várja azóta is az italát. A nyelv által a múlt és a jelen eseményei közé átjárókat építő költővel remeteségről éppúgy beszélgettünk, mint az indiánokról és a Wirthek valós vagy vélt történetéről.

Majd’ negyed század telt el az első, régóta kultikusnak nevezhető kötete, a Történetek az eszkimóháborúból című regény és a 2018-as, Ő volt a rejtélyes állat című verseskötet megjelenése között. Milyen gátakat kellett áttörnie vagy megkerülnie ehhez?

Még az Eszkimóháború megírása előtt, Lator Lászlóhoz jártam versszemináriumra, 28-29 éves voltam, s az írásaim alapján ő mondta azt, hogy én egy későn érő típus vagyok. Nem nagyon értettem ezt, már miért lennék én későn érő típus? De aztán éppen a Rejtélyes állat megjelenése kapcsán kellett rádöbbennem, hogy mennyire ártatlanul kerültem bele annak idején az irodalmi életbe, első generációs értelmiségiként az értelmiségi létbe, és hogy ezt mennyire nehezen dolgoztam fel. 1999-ben a magyar irodalom díszvendégségével zajló Frankfurti Könyvvásáron – akkor jelent meg a regényem második kiadása németül – nagyon rossz volt szembesülnöm azzal, mennyire másként kezdtem viselkedni a saját normáimhoz képest. Úgy éreztem, vissza kell lépnem ebből a közegből. Ehhez a döntéshez hozzásegített az is, hogy sorra születtek a gyerekeim, és én maradtam otthon velük gyesen, viszont nem éltem azzal a lehetőséggel, hogy emellett írjak – ebbe az állapotba azonban benne is lehet ragadni. A remeteségnek van egy olyan pillanata, amikor már nem remete vagy, hanem eltűnsz a világból. Én persze nem akartam ilyen remete lenni, a baráti társaságom révén nem is szakadtam el teljesen az irodalomtól. Ilyen kapcsot jelentett a Magyar Íróválogatott, ahol fociztam, ám mindig bennem volt az a furcsa – kihívó és kellemetlen – feszültség, hogy úgy vagyok tagja a csapatnak, hogy régen nem jelent meg tőlem semmi. Amikor aztán végül főállásba kerültem, és vele együtt vissza a való világba, kezdtem elfogadni a saját hibáimat, a folyamatos menekülési állapotot, a semmiben sem otthonlét érzését, ami a versekben a megszólaló én-ek játékos bujkálásaként jelenik meg. Azt, hogy én így létezem, hogy mindig is így léteztem, csak korábban ezt nem fogadtam el.

Kemény István az első verseskötet kapcsán írta, hogy a versekből áradó szomorúság gyógyfőzetként hat az olvasóra. Ez a kettős kedélyállapot boldogság és melankólia között ennek az elfogadásnak az eredménye?

Így van, annak az elfogadása, hogy ez a kettősség vagy ingázás a kettő között természetes az életemben, A versekben egyik vagy másik mindig valami végpontig van víve, ami után újra lehet kezdeni, de nagyon erősen bennük van a dolog hullámzása is.

Az új kötet versei mennyire újak? Az Ő volt a rejtélyes állat megjelenésekor már utalt ugyanis egy következőre.

A Lementem egy üveg borért Hajnóczynak kötet versei mind az előző kötet leadása után íródtak. Nincs benne olyan vers, ami abból kimaradt volna. Ez már egy gazdagabb szövésű, talán mennyiségileg is nagyobb merítésből született, míg a Rejtélyes állatba nagyon régi versek is bekerültek, mert azt éreztem, folytonosságot adnak a számomra is.

A gyermekkor megidézése sűrűn előkerülő, sarkalatos pontja a kötetnek. Ám a Hatévesen kezdetű versben azt olvashatjuk: „mikor eltűnt minden, hogy lehet / az, hogy semmi se történt, hogy / a nyelv korbácsolja mindig / vissza az emlékezetet?” Ezek szerint korántsem biztos, hogy valódi gyerekkori élményekről tudósítanak a versek?

Elsősorban az emlékezet működése foglalkoztat: hogyan köthető össze az a valaki, aki állandóan mozgásban lévően én vagyok, azzal a valakivel, akihez tudtommal közöm van? Ebből próbálok megkonstruálni egy olyan nyelvi szövetet, amiben a későbbi, felnőttkori tapasztalataimat ütköztetem egy gyerekkori élményvilággal. Tehát nem a gyerekkoromba nyúlok vissza, leírva azt, itt inkább arról van szó, hogy mintha a gyerekkor tartana tükröt annak, aki próbál hozzá visszafelé beszélni. Így próbálom meglátni a nyelven keresztül, hogy tulajdonképpen mi is történt akkor. Mindegyik kötetem folyamatos nyomozás ennek érdekében, a saját múlt kutatása.

Az emlékezet kutatása szoros összefüggésben áll az idővel.

Szándékom szerint a különböző én-eket és személyiségi állapotokat próbálom összekötni, annak ellenére, hogy nagy időbeli szakadékok választják el őket egymástól: az idő mint hiátus, űr jelenik meg. A vers- vagy prózanyelv ugyanakkor átjárókat képez az időpillanatok között. A szövegeken keresztül tudok átsurranni egyik állapotból a másikba, általuk ki tudom kerülni az időnek ezt a visszafordíthatatlan természetét. A nyelv olyan folytonosságokat képez a különféle pillanatok és állapotok között, amiben az idő felfüggesztődik – egy másfajta időállapot keletkezik. S ez a történelmi időre is vonatkozik…

Ami a családja történetét is magába foglalja. A litera.hu irodalmi portálon fut egy sorozata A név kátyú, vaddisznódagonya, omladék, szerelem címmel, ahol számos Wirthtel futhatunk össze „egy időben”.

1993 januárjában egy buliban beszélgettem valakivel, aki felvázolta az elképesztően összetett családtörténetét, én pedig akkor döbbentem rá, hogy ezzel szemben nekem ki kell találnom a családom múltját. Az akkor már készülő Eszkimóháború is nem véletlenül egy nem létező történelmi múlt és család feltárása. Jó pár éve ismét elkezdett foglalkoztatni a dolog. Miként lehet, hogy míg egyik ősünket megőrizte az emlékezet, a másik kihullott belőle? Illetve hogyan lehet ezeket az idő- és történelmi eseményeket megmozgatni úgy, hogy egyenrangúvá is válhassanak, ne legyen hierarchia az időállapotok között. Személyessé téve: tényleg ennyire nincs múltja a Wirtheknek, az emlékezet tényleg nem hatolt túl azon, hogy az apámat és a nagyapámat is Wirth Imrének hívták? Hiszen például a nagyapámnak volt egy testvére, aki eltűnt a világháborúban, mi lett vele? Elkezdtem kutakodni a Wirthek után a régi újságokban és elképesztő történeteket találtam – és általuk hatalmas lehetőséget arra, hogy felépítsek egy múltat. Nem teljesen saját múltat, ezért is oly ironikusan szeszélyes a sorozat szövege: beidézek nem létező Wirthekről, belopva azért a létezőket és kicsit magamat is közéjük. A fiktív és nem fiktív elemek, az elképzelt és a lopott történetek egy szinten jelennek meg, mint a közös történelmünk.

A kötet rendkívül csábító címében szereplő Hajnóczyval – aki végül, elárulhatom, nem kapja meg az ígért bort – volt közös történetük?

Soha nem találkoztam Hajnóczy Péterrel, a legendája viszont nagyon erős. A halál kilovagolt Perzsiából című regénye alapmű, tanítottam az egyetemen is, és leginkább az fogott meg, ahogy a prózanyelvvel, a nyelvhasználatával, a stílusok keveredésével leleplezi a beszélőt. Át lehet látni a nyelvezeten, amin valaki megszólal, s kiviláglik, hogy igazat mond-e vagy sem. Ez nekem alapvető tapasztalat volt. Aztán már a Petőfi Irodalmi Múzeum Médiatárában dolgozva bukkantam egy felvételre, mely Hajnóczy utolsó éveinek egyik felolvasásán készült, ahol kiszól a közönségnek: „Hozzatok már egy üveg bort!” S valaki felállt és ment. Ahogy a szövegeiben megjelenítve, úgy a fikción túlmenően, a való életben is meg kellett küzdenie a maga démonaival.

Az ön démonai ellenben talán az indiánok. „[A]z »indián« olyan őskép, amely időről időre felemelkedik a tudattalanból” – olvasható az Eszkimóháborúban. És a Lementem… kötetben többször is felemelkednek. Kik is ezek az indiánok?

Az „indián” átjáró a múltba olyan kapu, amin az időbeli távolságot legyőzve, rögtön be tudok lépni a gyerekkorba. Kamaszkoromban kaptam meg nagyapámtól a Fehér Szarvas néven író Borvendég Deszkáss Sándor A szikláshegyek varázslója című könyvét. Teljesen ledöbbentett, hogy lehet ilyen megközelítéssel írni az indiánokról, hogy létezik egy magyar, aki az elképzelése szerint fel fogja szabadítani az indiánokat. Olyan furcsa szabadságeszmény bontakozott ki ebből a könyvből, ami totálisan idegen volt a szocializmus légkörétől. Sajnos ez a könyv később elveszett, és mondhatjuk, démonként nehezedett rám, hogy vele az átjáró – legalábbis tárgyként – eltűnt. Mérhetetlenül bántott, ám tavaly a könyv egy példányát megkaptam születésnapomra. Most tavasszal lett volna egy kiállítás, ami végül novemberben nyílik majd, és a magyar irodalom „indiánjainak” állít emléket. Mert a magyar indiánozás szimbolikus és nemcsak Fehér Szarvashoz köthető, számtalan változata létezik. A kiállítás mellett pedig egy antológia is megjelenik, melyhez kortárs szerzőktől kértem indiános szövegeket.