Előfizetés

A koronaválság és a kivételes állapot dilemmái

Antal Attila
Publikálás dátuma
2020.07.12. 15:02

Fotó: Erdős Dénes / Népszava
A koronavírus miatt az Orbán-rendszer rendkívüli jogrendet vezetett be, hiszen sohasem látott járványügyi kihívással néz szembe az ország. Ugyanakkor bebizonyosodott az is, hogy nem kevés vitával és összeütközéssel jár az, amikor a magyar társadalom immáron egy évtizede folyamatosan a politika által gyártott kivételes állapotban van és beköszönt egy valódi válsághelyzet. Korszakunk tehát az „egymásra torlódó” válságok és kivételes állapotok időszaka. Ebben az írásban amellett érvelek, hogy éppen most van itt az ideje annak, hogy újragondoljuk a rendkívüli jogrend és kormányzás intézményét. Nem csak azért, mert úgy tűnik, hogy az Orbán-rendszer ezentúl felhatalmazás nélkül bármikor kivételes állapotot hirdethet ki, hanem amiatt is, mert a rendkívüli kormányzás meghatározza majd a XXI. század mindennapjait. 

A negyedéves rendeleti kormányzásról

Egy ideje foglalkoztatnak a kivételes állapot jogi, politikai és biopolitikai aspektusai valamint az, hogy a klíma- és ökológiai válság során hogyan használható a kivételes kormányzás eszközrendszere. 2018-ban így érveltem – Giorgio Agamben elmélete nyomán – az Új Egyenlőség hasábjain: „Az Orbán-kormány által alkalmazott permanens kivételes állapot a társadalom demokratikus immunrendszerét károsította, és csírájában fojt el minden társadalmi önvédelmi mechanizmust. Az Orbán-rendszer egyre inkább elszakad a jogtól és az önmaga által gyártott válságokat menedzseli úgy, hogy közben a lehető legnagyobb mértékben uralkodni akar az életünkön.” Sajnos az azóta eltelt két és fél évben semmivel sem lett jobb a helyzet, hiszen a békeidőben is kivételes kormányzást bevezető Orbán-rendszer a koronavírussal fennállása eddigi legnagyobb tényleges válságával néz szembe, amire ugyancsak a rendkívüli állapot eszközeivel válaszolt, és szemmel láthatóan a kormányzat egyre inkább vonzódik a korlátozásokhoz és most már a felhatalmazást sem igénylő rendkívüli kormányzáshoz. Ennek ellenére mégsem gondolom azt, hogy csakis önkényesen lehetne élni a kivételes állapot eszközrendszereivel, erről azonban azért nehéz vitát kezdeményezni, mert az autoriter Orbán-rendszer immáron több mint fél évtizede felfüggesztette a jog- és politikai rendszer normál állapotát. A koronavírus tehát egy olyan helyzetbe robbant bele, amelyet eleve a jogi és politikai kivételesség határozott meg, hiszen a XXI. századra politikai, alkotmányos és társadalmi értelemben elszakadtunk attól, amit korábban „normalitásnak” gondoltunk. A jelenség természetesen nem magyar sajátosság, hiszen a 2001. szeptember 11-ét követő terror elleni háborúban, vagy a szigorú rendőri intézkedésekkel fémjelezett „bűn elleni háborúban”, vagy éppen a menekültek és bevándorlók elleni drákói intézkedések során a politika előszeretettel veszi igénybe a rendkívüli hatalomgyakorlást, illetve hivatkozik a jog felett álló végrehajtó hatalomra. Az hogy az Orbán-rendszer rendkívüli állapotot vezetett be a koronavírus-járvány miatt, első ránézésre – a pandémia körülményei között – „megnyugtatóan” hathat, hiszen azt sugallja, hogy a kormányzat a helyén van, teszi a dolgát és törődik az emberekkel, továbbá rendkívüli intézkedések bevezetésére is késznek mutatkozik, ha a helyzet úgy kívánja. Nagyjából ez lenne a rendkívüli jogrend lényege: fokozott veszély esetén koncentrált hatalomgyakorlás a lakosság érdekében. Ha azonban egy kicsit mélyebbre tekintünk és figyelembe vesszük, hogyan alakult a rendkívüli kormányzás, korántsem lehetünk derűlátóak. Sőt, igen komoly aggodalmaink lehetnek, különösen azért, mert az Orbán-rendszer nem elégedett meg a koronaválság kapcsán egy újabb rendkívüli jogrendtípus bevezetésével. A helyzetet egyrészt felhasználta arra, hogy a korlátlan felhatalmazás keretében súlyos érdeksérelmet jelentő, ám a járványhoz aligha kapcsolódó intézkedéseket hozzon (a kulturális foglalkoztatottak közalkalmazotti státuszának eltörlése; óriási közvagyon juttatása a rendszer oligarcháinak; a felsőoktatás további privatizálása; a nem-változtatás ellehetetlenítése), másrészt pedig a járványügyi vészhelyzet végéhez közeledve elkezdte letenni a jövőbeli, immáron parlamenti felhatalmazás nélkül is bevezethető, kivételes jogrend alapjait.

Egymásra torlódó kivételes állapotok

E sorok írásakor kétféle rendkívüli jogrend egyszerre van hatályban Magyarországon (a tömeges bevándorlás okozta válsághelyzetet, valamint az „élet- és vagyonbiztonságot veszélyeztető tömeges megbetegedést okozó humánjárvány”, vagyis a koronavírus következtében elrendelt vészhelyzet) és a kormányzat készül egy új típus bevezetésére. Ahogyan az említett 2018-as cikkemben megállapítottam: 2010 óta a második és harmadik Orbán-kormányok rendszeresen élnek a kivételes állapot eszközrendszerével és kormányzástechnikájával. Mindez a menekült- és bevándorlási válság kapcsán csúcsosodott ki: 2015 szeptemberétől előbb hat megyében, majd 2016 márciusától országos szinten folyamatosan hatályban van (félévente meghosszabbítva) az ún. „tömeges bevándorlás okozta válsághelyzet”, amelynek törvényi feltételei egyáltalán nem álltak és nem is állnak fenn. 2015-től az Orbán-rendszer alapvetően és önkényesen alakította át a kivételes jogrend szabályait és persze szellemiségét, hiszen az említett az új tényállások (a már említett tömeges bevándorlás okozta válsághelyzet, valamint az Alaptörvénybe foglalt terrorveszélyhelyzet) a menekültekre és bevándorlókra épülő gyűlöletpolitika fenntartásának állandó eszközei. Immáron tehát öt éve folytatja az Orbán-rendszer a menekültek és bevándorlók elleni gyűlöletkampányt, amelynek „hitelesítésére” saját maga állított elő rendkívüli helyeztet. Ez a válsághelyzet időben és a kormányzati szándékok szerint is összeért a koronaválsággal. Egyrészt a kormány a 32/2020. rendelettel 2020. szeptember 7-ig meghosszabbította a tömeges bevándorlás okozta válsághelyzetet. Másrészt, a miniszterelnök a járvány kezdetén – amikor nem lehetett látni, hogy mennyire lesz súlyos a helyzet – azzal is megpróbálkozott, hogy a vírust összefüggésbe hozza a gyűlöletpropagandával. Orbán Viktor 2020. március 10-én még azon az állásponton volt, hogy az illegális migráció és a koronavírus-járvány között egyértelműen kapcsolat van, hiszen számos bevándorló Iránból vagy Iránon keresztül érkezik, amely a fertőzés egyik gócpontja. Magyarország ezért megerősítette a határvédelmét, és ideiglenesen lezárta a tranzitzónákat. Az Orbán-rendszer azonban váltott (legalábbis a járvány enyhüléségéig elejtette a migrációs diskurzust), és a járványhelyzetet építette fel egy új kivételes jogrenddé: az „élet- és vagyonbiztonságot veszélyeztető tömeges megbetegedést okozó humánjárvány” kapcsán a 40/2020. kormányrendelettel veszélyhelyzetet hirdettek ki és elfogadták a koronavírus elleni védekezésről szóló „felhatalmazási” törvényt. Mindez valóban határkő, hiszen ezzel valósággá vált a rendeleti kormányzás, hiszen a kormány rendeletével felfüggesztheti egyes törvények alkalmazását, eltérhet törvényi rendelkezésektől, és egyéb rendkívüli intézkedéseket hozhat – amint azt láthattuk, az Orbán-rendszer tágan értelmezte mindezt és messze nem csak a járványhelyzet kezelésére használta fel az aránytalanul megerősített végrehajtó hatalmat. Mindez óriási vitákat váltott ki és úgy vélem, hogy ennek oka nem csak az, hogy a kormányzat túlterjeszkedett a felhatalmazáson, hanem mindenekelőtt az, hogy 2015 óta így jár el és emiatt az állampolgárok egy része még akkor sem bízik a hatalomban, amikor egyébként indokolt lehet a rendkívüli kormányzás. Ugyanis alapvető különbség van a tényleges rendkívüli helyzet (pl. egy világjárvány, természeti katasztrófa) kapcsán bevezetett rendkívüli jogrend és az Orbán-rendszer 2015 óta kreált rendkívüli kormányzása között. Az előbbi esetben a kormányzat fő célja a bizalom és a biztonság megőrzése, a megnyugtatás, az Orbán-rendszer 2015 óta lényegében azzal játszik, hogy megfélemlíti a lakosságot és védelmet ígér számára. Az Orbán-rendszer (a vörösiszap katasztrófát, illetve más értelemben a klímaválságot leszámítva) most került először szembe egy valódi vészhelyzettel és azért övezte bizalmatlanság a válságkezelést, mert a kormányzat normál helyzetben is visszaélt hatalmával, sőt azt arra használta, hogy mesterségesen állítson elő rendkívüli helyzetet. Vagyis már azelőtt diszkreditálta a kivételes kormányzást, mielőtt arra ténylegesen szükség lett volna. A miniszterelnök azonban tovább feszíti a húrt és a járványhelyzet lehetséges súlyosbodása előtt igyekszik annak a lehetőségét megteremteni, hogy a parlamentet kiküszöbölje a rendkívüli kormányzásból: amíg a koronavírus-veszélyhelyzet kapcsán a kormányzat felett valamelyest megmaradt a törvényhozás látszólagos kontrollja, addig ennek kívül helyezésével bevezetésre kerülhet a módosított ún. „egészségügyi válsághelyzet”, ami öt év alatt a harmadik rendkívüli jogrendtípus. Ebben az esetben nem egy új kivételes állapotot jönne létre, hanem a kormányzat új jogkört kap arra, hogy az országos tisztifőorvos javaslatára, a miniszter előterjesztése alapján rendelettel ilyen válsághelyzetet rendelhessen el legfeljebb hat hónapra, amelynek során igen széles körben folytathat rendeleti kormányzást.

Véget vet-e a demokráciának?

Itt van tehát az idő arra, hogy alaposan végiggondoljuk a rendkívüli kormányzás intézményét, mert sem a kormányzatok igénye annak alkalmazására, sem az azt kiváltó rendkívüli társadalmi, ökológiai, gazdasági, egészségügyi események nem múlnak el korszakunkban. Különösen a globális ökológiai- és klímaválság kapcsán állnak elő olyan kihívások, amelyek rendkívüli válaszlépéseket igényelnek. A következőkben olyan csomópontokra utalnék, amelyek lehetővé tehetik azt, hogy a rendkívüli jogrendet a jövőben ne valamiféle „hatalompótlékként”, a korlátlan végrehajtó hatalom legfőbb eszközeként, hanem a társadalmi kihívások egyfajta lehetséges eszközeként használjuk fel. Az Orbán-rendszer példája mutatja, hogy amennyire csak lehet, szét kell választani a rendkívüli és a normál jogrendet, és garantálni kell, hogy a kivételes állapot intézményét csak a tényleges vészhelyzetek esetében lehessen alkalmazni. Garantálni kell, hogy a rendkívüli eszközök az általános társadalmi, politikai viszonyok közepette ne legyenek felhasználhatók mesterséges káoszok, félelemkeltések, gyűlölethullámok elindítására. Csakis így lehet hatékony a tényleges kivételes helyzetekben a kormányzati cselekvés, csakis így maradhat meg a végrehajtó hatalomba vetett bizalom. A kivételes állapot arra is rámutat, hogy jelenlegi életformánk a neoliberális kapitalizmus keretrendszerében egyre jobban kizsákmányol és kiszolgáltat bennünket a gazdasági/politikai hatalmasságoknak. A kormányzatok a valódi és az általuk kreált válságokat próbálják meg rendkívüli eszközökkel kezelni, ennek keretében pedig egyre nagyobb befolyásra és ellenőrzésre tesznek szert saját társadalmaik felett. A kivételes állapotban a társadalom tehát egyszerre van gyakorlatilag korlátlanul kiszolgáltatva nem csak az államhatalomnak, de a piacnak is (lásd a magánegészségügyi szempontok érvényesítése a járványügyi védekezésben). Az állandósult kivételes állapothoz köthető legfontosabb általános dilemma, hogy – alapvetően nem demokratikus jellege ellenére – valamilyen módon demokratizálható/demokratizálandó-e a kivételes állapot. Ugyanis a kivételes hatalomgyakorlás nem tekinthető a képviseleti demokrácia paradigmája szerint demokratikusnak, de nem is szükségképpen autokratikus: ez azt jelenti, hogy a normál és a rendkívüli helyzetben is a társadalom érdekei és nem a hatalmat gyakorló kormányzat politikai szempontjai az elsődlegesek. Agamben maga is azzal érvelt a koronaválság kezdetén, hogy még a járványügyi helyzetben is legyünk óvatosak a kormányzat rendkívüli hatalmával. Többen úgy vélik, hogy igenis lehetséges a kivételes kormányzás demokratizálása is. Ennek lényege a társadalmi mozgalmak, a deliberáció és az önszerveződés növekvő szerepe járványveszély, egyéb egészségügyi és természeti katasztrófák idején, amikor a közösségi összefogás (a koronavírus kapcsán a leginkább érintett csoportokat segítő önkéntesek megszerveződése) alternatívát kínál az egyéni túlélési pánikreakciókkal szemben. Kivételes állapot idején továbbá a hatalmi ágak elválasztásának és a hatalom megosztásának az elvei nem közvetlenül és nem azonnal érvényesülnek, épp ezért lenne nagyon fontos, hogy a kivételes hatalomgyakorlás ellenőrzésének rendszerét kialakítsuk: vajon miért gondoljuk azt, hogy ha a törvényhozás normál jogrendben sem képes ellenőrizni a megerősített végrehajtó hatalmat, akkor majd képes lesz erre egy gyakorlatilag korlát nélküli kormányzattal szemben? Meg kell teremteni a rendkívüli jogrend feletti tényleges ellenőrzés lehetőségét. Akárhogy is, a koronavírus-járvány és még inkább az annak nyomán fellépő gazdasági válság alapvetően fogja átkódolni a demokráciáról való gondolkodásunkat. Ennek kapcsán érdemes megint hangsúlyozni, már a járvány előtt is hajlamosak voltak a kormányzatok a kivételes állapot eszközrendszerét alkalmazni az azt előidéző feltételek hiányában is, ugyanakkor most előállt a világtörténelem első olyan kollektív válsághelyzete, amit a társadalmak és a kormányzatok ekként is élnek meg. Nem tekinthetjük törvényszerűnek azt, hogy a folyamatos válságok ellenére a kivételes állapot állandósulása a XXI. századi diktatúrák megszilárdulásával fog együtt járni. Mivel a kivételes kormányzás a vélt/valós biztonságérzetről szól, ezért arra kell megnyugtató választ adni, hogy ez hogyan elégíthető ki demokratikus módon.

A feledés bajnokai

Papp Sándor Zsigmond
Publikálás dátuma
2020.07.12. 09:32

Milyen lett, kérdi néha a nejem, amikor befejezek valamit. Én meg csak állok tanácstalanul. Zöld, mondanék valami ehhez hasonlót, vagy: karcsú. De aztán persze kipréselek magamból egy „jó”-t, bár egyáltalán nem vagyok meggyőződve róla. Utoljára a legelső szövegeknél éreztem sokáig a tökéletesség érzetét. Azt, hogy ezen egy vesszőt sem érdemes javítani. Ennél dilettánsabb felfogást nem is tudok elképzelni, és a valódi dilettánsoknál ez később sem múlik el, a kutyaütőnek nincs is feltűnőbb tulajdonsága, mint a kétely nélküliség. Persze kamaszon az ember könnyen látja magát az első magyar irodalmi Nobel-díjasaként, gyakorolja a ceremóniát, olyan beszédet ír, hogy még dadognia se kelljen. Talán kell is ez a végtelen önbizalom ahhoz, hogy túljusson az első mondaton, hogy nekifeszüljön a ki tudja, milyen magas épületnek. Ha nem lenne ez a hályogkovácsos lelkesedés, még mindig ott toporogna a fehér lap előtt, amíg ki nem hűl minden gondolat. Igen nagy ajándék, hogy a pálya legelején szinte semmit sem tud magáról az írásról, a küszködésről, a zsákutcákról, és az utazás élvezetéről. Aztán mindez gyorsan elillan. Vagyis megmarad csalóka pillanatként. Vagy puszta megkönnyebbülésként, amikor kiteszi az utolsó pontot öt év után, biztos szárazföldet lát hosszú évek hánykolódásai után. De hogy a végeredmény tökéletes lenne? Még viccek is rossz. Olyan, amilyen. Zöld, karcsú, szeles, bohém. Regény, novella, tárca. Megfelel a műfaji követelményeknek. Ahogy telnek a napok egyre gyanakvóbban szemléli, mint egy túl gyorsan felnőtt gyermeket, aki máris a maga útját járja. Persze a díjak, meghívások jeleznének valamit. Csakhogy manapság az az igazán komoly elismerés, ha nem invitálják a köztévébe, levegőnek nézik a Nagy Irodalmi Központban, ahol a pecsétet ütik rá a magyar írókra. Ha radar alatt van, eszébe sem jut az ilyen-olyan biztosoknak. Az állami díj ma alig több dörgölődzésnél, dorombolásnál. Az a néhány pedig, aki érdemből kapja, mert tartás is kell az elismerésnek (különben a dilettáns sem venné át jó szívvel), alkotja a paravánt. Ők takarják el, hogy mi is folyik a kulisszák mögött, hogyan készül a virsli: milyen alkuk, helyezkedések vezetnek el a kikönyökölt örökkévalóságig. És akkor még a valóban tehetségesnek kell magyarázkodnia, hogy miért is fogadta el, miért akarja kifizetni a villanyszámlát, miért akar írni ezeknek, miért nem lesz egyszemélyes forradalmár, a regénye hőse és nem alkotója. A dilettáns meg feszíthet nyugodtan. Pedig a legtöbben pontosan tudják: eleve a feledésnek írnak. És a feledés a nagy vonulás mögött már az író életében elkezdi szétsöpörni a tartósnak látszó nyomokat. Ha szerencséje van, akkor a kortárs zaj, a felhajtás elfedi előle a saját tünékenységét. Kicsit belehízhat a szerepbe, elhelyezkedhet a saját talapzatán, hogy felvehesse a leginkább időtálló pózt. Valahogy olyan ez, mint Dusi papírrepülői, amelyeket oly buzgón hajtogat. Lassan már négy nagy zacskó gyűlt össze belőle, kidobni csak akkor lehet, amikor már elfelejtette őket, mert különben kiátkoz (száz napig nem kapsz édességet, kiáltja sírós szemmel). Amikor az újat eldobja, ráfekszik a levegőre, kecsesen suhan, a papír megéli a neki jutott pillanatot (hiszen így is lehet halhatatlan, nem csak úgy, hogy betűk kerülnek rá), mi tapsolunk, megdicsérjük, de a nap végére már bekerül a zsákba, a tegnapi termés mellé. Halott csodák egy kupacban. Pedig tudom, mindegyik úgy készült, hogy majd ő lesz az, amelyik legyőzi a gravitációt, fennmarad a levegőben, és keringeni fog az idők végezetéig. Ahogy egy jó történet is képes legyűrni a folyton belemaró időt. De aki túl sok repülőt hajtogat, már csak játékból bízik ebben. A tudás végül mindig kijózanít. Még ugyan a világrekordra gondol, de az is jó, ha leír egy szép ívet, és pont oda érkezik vissza, ahonnan eldobta. Bumeráng, kiált fel Dusi, és tudom, hogy boldog. Az anyag egy pillanatra levetkőzte makacsságát és engedelmeskedett. Megszületett az alkotó. Persze napjában többször megszületik, de igazából már csak ezért fog neki. Nem kell dicsőség, glória, örökkévalóság, elég ha többször megszületünk. Ha belenőhetünk a saját magunk teremtette világba. Mert ez az érzés a legjobb. Ahogy ma is jó megvenni egy könyvet, felütni, és belefeledkezni a nyomdaszagú kalandokba. Talán az a legjobb az írásban, hogy makacs olvasóvá tesz. Egyszerre születünk és bábáskodunk mások születésénél. Dusi a hajtogatás mikéntjéről magyaráz, én a jó mondatról makogok neki, ami szintén fel tud feküdni az anyagra. Olyan, mintha már eleve benne volna. Aztán összenézünk: apró teremtők a magunk uralta káoszban. Aztán jön a rendrakás, ő is, én is bedobom a zsákba, amit aznap összehoztam, és már mehet is ki a teraszra aszalódni. Vége a napnak. Ha jönne valaki interjút készíteni, mert hirtelen ránk irányult a pár perces kíváncsiság reflektora, persze lelkesen fecsegnénk a világrekordról és a tökéletességről, de egymást már nem fárasztjuk ezzel. Az örökkévalóság nem játszik. Csak mi. És akkor nevetünk a legjobban, amikor a feleségem megkérdi: na, milyen lett? Hát pont olyan, ami megérdemli a zsákot, a feledést, a csodát.

Felhő úr a Rózsák terén

Bagaszódi Tura
Publikálás dátuma
2020.07.12. 09:32

Fotó: Róka László / MTVA
Felhő úr abban a szerencsében méltóztatott részesülni, hogy alkalma adatott közelebbről megismerni a Rózsák terét, amely – annak dacára, hogy a pesti belvárosban találtatik – excellens hősünk számára eddig terra incognita vala. Vajh, ki tudná azt megmondani, hogy miért? Miért kormányozza léptünket a Jó Isten kegyelme olyan formán, hogy haladni kívánó bal lábunk nem tudja, hogy a következő minutumban vajh' merre felé fogja vinni őt a jobb, és vice versa? Miféle mysticus erők kormányozzák haladási irányunkat ebben a nyomorultul kevésre szabott életünkben, mely a jelenből vissza tekintvén oly gyorsan tűnik tova, mint a virágos réten szárnyaló lepke? Tünemény, mely az őt megragadni óhajtó kéz suhintását kikaczagja és elrepül… Igen, az emberi tudat e kéz, mely a világ dolgait megragadni képtelen, ha csak egy pillanatra is! És életünk bizony azon szépséges kicsiny lepkéhez hasonlít, melyet a távolban magáról megfeledkezetten és látszólag independens boldogan látunk szállani! Oh, élet! Tünemény vagy! De mitől vagy mégis oly édes és oly sok ragyogó, mézes vággyal teli, ha tőlünk magunktól gyakorta oly messze szárnyalsz, mint az a tűnékeny lepkényi szabadság, melyet emberi elme-erő elkapni képtelen…? Különb-különbféle occultus magyarázatok jutottak Felhő úr eszébe arra nézvést, hogy ő eddig a Rózsák terét, e boldog semmiségben fürdőző, kicsiny urbanus ligetet vajh' miért is kerülé? Attentio! A racionalisatio e helyt argumentumnak el nem fogadtatik. Felhő úr a rationak csak akkor híve, ha a hasáról van szó, egyéb ügyekben az ő elméje metaphysicai síkon szeret bolyongani : és a Rózsák terén ott bolygott! Igen! Oly nyugalom szálla meg lelkét a téren, mintha megérkezett volna valahová, ahová mindig is vágyott, de el nem juthatott. De mondjuk ki végre a valót! Hiszen nem másra születünk, csak igazat szólani a humanitas javára! Excellens hősünk részeg volt, mint a tök, mert alcoholt fogyasztott, nem keveset, ennek folyományaképpen találta magát a Rózsák terén, ahová az ő nyughatatlan elméjét tartalmazó, szegény fejét a nehézkesen botorkáló lábai hordozák el. S mit láta ott? Csöndet láta ő a metropolis kellős közepén, méghozzá : harsányzöld csöndet. Először azon meglehetősen csodálkozott, hogy a csöndnek színe van, de hamar beletörődött, mert nem volt csúnya árnyalata ez a zöldnek. Harsánynak harsány volt, de belülről harsant, ennek következtében a lecsillapításra lehetőség adatott. A zöld szín elcsendesült hát, s mialatt egy padon Felhő úr elégedetten pihegett, újabb és újabb csöndes színek érkeztek hozzá az égből. Oh, mily szépek valának azok a színes csöndek! Különösen annak a templomnak az árnyékában, mely a Rózsák terét a maga maiestasaban uralja. Oh, mily szép vala akkor az élet! Oly fájón szép, hogy Felhő úrnak a szíve is bele sajgott! Ki tudja, hogy szegény hősünk arcán miféle riadalom szaladhatott át, merthogy egy ember lépett oda hozzá, s megkérdé tőle, hogy minden rendben van-e. Szemlélődéséből Felhő úr csodálkozva tekintett föl, majd a megfelelő válaszon oly sokáig töprengett, hogy az ismeretlen úr a kérdését megismétlé nagyobb nyomatékkal : minden rendben? Felhő úr azonban a válaszadásra képtelennek bizonyult, de ennek oka nem az a két liter vörösbor volt, melyet a megelőző három órában torkán jóízűen legurított, hanem az volt az oka, hogy a kérdésre válaszolni a tőle telhető legnagyobb körültekintéssel kívánt. Ha ugyanis jobban belegondolunk, akkor essentialis értelemben a válasz: oh, nem, amice. Semmi sincsen rendben ezen a világon, voltaképpen semmi. Legfőképpen az nincsen rendben, hogy meg kell halni. Ez nagyon nincsen rendben, amice. Est aliquis dolendi decor : hic sapienti servandus est. Ez a legtöbb, amit tehetünk. Felhő úrnak Senece híres-nevezetes mondása csak dadogó erőfeszítéssel bukott ki a száján, az ismeretlen úr tehát azt is megkérdezé, hogy hívjon-e segítséget, és ezen a kérdésen excellens hősünk derűsen mosolyogni kezdett. Oh, egek! Segítséget halál ellen? Ki az, ki a halál ellen a kesztyűt felveszi? Ki az, kinek ily magicus erő lehet a birtokában Pesten? Egyet mondjon, amice, és bennem auxiliatorra lel! Az ismeretlen úr legyinte hát és hagyta, hogy Felhő úr ábrándozzon tovább. S milyen jól tevé! A napi életmalomból kiszakadván Felhő úrnak boldog órákat tölteni volt szerencséje a Rózsák terén, hol nyugodalmát a továbbiakban nem zavará meg semmi, sem ember, sem állat, sem kutya, ez utóbbi emberpartnert ugyanis Felhő úr sem az emberek, sem az állatok országában be nem számítja. Kutya pediglen azért nem zavará őt, mert a Rózsák teréről az ebek kitiltattak, úgyhogy Felhő úr boldog ábrándozását egyetlen tényező hátráltatá csak, és ez a tényező : a záróra vala. Ez az egyetlen oka annak, hogy Felhő úr az éjszakát nem méltóztatott a derűs liget azon padján tölteni, ahol megelőzőleg az egész délutánt ülvén átaludta. A Rózsák tere t. i. este 9 órakor kulcsra záratik és a kert rácsos kapuja becsukattatik, ami Felhő úrnak éppen olyan vala akkor : mint a halál.