Imádom a kis cicákat, ahogy alszanak egy kutyus ölében, meg a jegesmedvét három bocstól körülvéve, édesek, de a kis elefántbébit is, ahogy botorkál az állatkertben – ezek mind cukiságok, azaz jó nézni-csodálni őket, aranyosak, bájosak, az embert kiemelik a napi rutin, vagy a rosszkedv mocsarából. És nemcsak én vagyok így, a Facebookon meg más képes megosztó-helyeken milliók rajonganak az édes csöppségek és anyjuk szívet melengető játszadozásáért.
Csak az a baj, hogy a valóságban a dolgok másképp vannak. Hisz, ha figyelünk, közben beugrik a tápláléklánc kifejezés, miszerint a kis hal a nagy hal tápláléka, a nagy halat meg megeszi a delfin (különben éhezne), őt meg a cápa, és ha itt már végén vagyunk a láncnak, jön az ember (pl. az eszkimó) és feltrancsírozza a delfint vagy a bálnát, mert neki is élnie kell. (Főleg a zsírjáért – egészségesek maradnak a több mázsa bálnazsírtól…)
A két jelenség (kifejezés, fogalom) ott függ össze, hogy fejünkben az állati apróságok gyönyörködtetése elhomályosítja a természet normális kegyetlenségét. Pontosabban csak azt szeretjük nézni videón vagy YouTube-on, mikor édesen botladoznak anyjuk körül, vagy egymással játszanak ügyetlenkedve. De hát ezek kivételes pillanatok: a kis állatot megeszik, ugye? Az oroszlán ugye elkapja az antilopot és nem várja meg míg eszét veszti, hogy ne érezze a kínt, nem, az oroszlánkirály kiharapja fél combját (érzéstelenítés nélkül…); a kígyó egyben lenyeli a nyulat, aki élve kerül a kígyó belsejébe (és vajon ott mit csinál, rémes még rágondolni is). A szirti sas felkapja a kis kecskét és repül vele a hegyekbe, és széttépve megzabálja a felét, a többit a kisebb ragadozóknak, vagy a hangyáknak hagyja. De hát ilyen a természet. Ezek az állatok, melyek egymást zabálják, nem kegyetlenkednek, mikor elevenen trancsírozzák fel áldozatukat, csak gondoskodnak családjukról, meg magukról. Kegyetlenek akkor lennének, ha öncélúan kínoznák kisebb tesójukat. Erre csak az ember, a fejlődés csúcsán tanyázó főemlős képes. Sőt, van, amikor imádja embertestvéreinek ölését-kínzását. (Hisz szadisták csak az emberek tudnak lenni, te is tudod, miről beszélek.)
Ha a cukiság képeit most zárójelbe tesszük, csodálhatjuk pl. a farkasok vadász-módszerét: a falka minden tagjának van szerepe, amikor a bölénycsordát üldözve bekerítenek egy fiatal bölényt, leszakítva a csordáról. A bölény csorda és a farkas falka csatájában az az érdekes, hogy a bölény csorda beáldozza ezt a legfiatalabb tagját, egy öreg bölény fel is ökleli, hogy a farkas falka ne üldözze tovább a csordát, és farkas-vadászoknak könnyebb legyen köréje gyűlni és vacsorázni.
A falkatagok között hierarchia van, nemcsak a taktikát illetően (ki támad először, ki honnan támadja a csordát, ki zárja le végül az egyetlen menekülési utat). Hanem abban is, hogy ki eszik először az áldozatból, és kinek jut a maradék… Precízen kiosztott társadalmi szereposztás vezeti vadászatukat (pack hunting), innen is látható, hogy a farkas különösen fejlett intelligenciával rendelkezik, meg hogy az intelligencia nem egyedi, hanem kollektív tulajdonságként működik igazán. Észak-Amerikában, Kanadában ördögnek tartották és majdnem kiirtották a farkasokat, mígnem védetté nem nyilvánították őket és rezervátumokat nem létesítettek rehabilitációjukra. (A híres zongorista, Hélène Grimaud South Salem-ben hozott létre és tart fenn egy ilyen rehab központot. Csodás fehér farkasokkal – itt cukiság van kizárólag. Ha ránézel honlapjára, láthatod-hallhatod a farkasüvöltést a teliholdra – hát az valami csoda. Persze a rezervátumban biztonságban vannak, feltartott fejjel addig üvöltenek, amíg akarnak. A jeges Kanadában másképp szól ez a hang, mert rohanni kell a vadászok elöl, meg az áldozat után…)
Akkor lássuk a vadászat kegyetlen oldalát, a cukiság ellentétét. A farkas falka áldozata az ifjú bölény, vagy a kis, még tanulósorban lévő antilop. Őket vadásszák le először, kegyetlen módon. Jó, tudjuk, enni kell, és a vadállatok is tudnak éhezni. Itt sajnos nem tehető fel a kérdés, hogy kinek szurkoljunk: a gyermekkorú bölénynek vagy a már éhező farkas falkának? Utóbbiak győznek, addig üldözik a csordát, amíg azok kifáradnak. A farkasok 60 km/óra sebességgel képesek száguldani a magas hóban is, a bölény ezt a tempót nem bírja. Az antilop könnyebben boldogul, de őket meg nyáron kapják el a nagymacskák…
Na, most akkor mi legyen a cukisággal, meg a kis utódok és anyjuk édes-aranyos képeivel, melyeket dédelgetve szeretünk? Sajnos a „bájos természet” képétől el kell búcsúznunk, úgy kell szeretni e vadakat, ahogyan több millió év óta élik életüket: édesek-bájosak kiskorukban, gyilkos ragadozók, ha felnőnek. Ha nem ilyenek lennének (pl. megszelídítenénk őket), éhen halnának. Erre a „vadállati” létmódra vannak programozva, s ez így természetes. Az állatvédő otthonokba került sérült vadakat ezért bocsátják minél hamarább vissza a vadonba, nehogy megszokják a „kellemes” környezetet, mert az számukra a halált jelentené.
Lehet szeretni a „vérengző” vadakat? Igen. Az persze nem megválaszolható kérdés marad, hogy kinek szurkoljak, mikor az oroszlán egy antilopot üldöz. Szívem szerint az antilopnak, de akkor meg éhezik az oroszlán, ha pedig az oroszlánnak, akkor meg cserben hagyom a gyengébbet… Hm. Megoldhatatlan feladvány. Iménti kérdésem, miszerint szeressük-e a „vérengző” vadakat, továbbra is „igen” marad. Nehéz, de úgy is gyönyörűek. Számomra egy kivétel van, a kígyó, ami egyben nyeli be a nyulat, vagy a még nagyobb állatot. Nem szeretem, de hát ez az én gyengeségem. Mert ő is az „anyatermészet” tagja. Anyatermészet: tán nem sikerül az emberiségnek végleg kipusztítania saját élőhelyét.
Most akkor ne nézegessük a cukiság-képeket, videókat? De nézegessük, a szívnek, szemnek kell egy kis könnyítés az élet elviseléséhez.
