Előfizetés

Cukiság és tápláléklánc

Almási Miklós
Publikálás dátuma
2020.07.12. 09:30

Imádom a kis cicákat, ahogy alszanak egy kutyus ölében, meg a jegesmedvét három bocstól körülvéve, édesek, de a kis elefántbébit is, ahogy botorkál az állatkertben – ezek mind cukiságok, azaz jó nézni-csodálni őket, aranyosak, bájosak, az embert kiemelik a napi rutin, vagy a rosszkedv mocsarából. És nemcsak én vagyok így, a Facebookon meg más képes megosztó-helyeken milliók rajonganak az édes csöppségek és anyjuk szívet melengető játszadozásáért. Csak az a baj, hogy a valóságban a dolgok másképp vannak. Hisz, ha figyelünk, közben beugrik a tápláléklánc kifejezés, miszerint a kis hal a nagy hal tápláléka, a nagy halat meg megeszi a delfin (különben éhezne), őt meg a cápa, és ha itt már végén vagyunk a láncnak, jön az ember (pl. az eszkimó) és feltrancsírozza a delfint vagy a bálnát, mert neki is élnie kell. (Főleg a zsírjáért – egészségesek maradnak a több mázsa bálnazsírtól…)
A két jelenség (kifejezés, fogalom) ott függ össze, hogy fejünkben az állati apróságok gyönyörködtetése elhomályosítja a természet normális kegyetlenségét. Pontosabban csak azt szeretjük nézni videón vagy YouTube-on, mikor édesen botladoznak anyjuk körül, vagy egymással játszanak ügyetlenkedve. De hát ezek kivételes pillanatok: a kis állatot megeszik, ugye? Az oroszlán ugye elkapja az antilopot és nem várja meg míg eszét veszti, hogy ne érezze a kínt, nem, az oroszlánkirály kiharapja fél combját (érzéstelenítés nélkül…); a kígyó egyben lenyeli a nyulat, aki élve kerül a kígyó belsejébe (és vajon ott mit csinál, rémes még rágondolni is). A szirti sas felkapja a kis kecskét és repül vele a hegyekbe, és széttépve megzabálja a felét, a többit a kisebb ragadozóknak, vagy a hangyáknak hagyja. De hát ilyen a természet. Ezek az állatok, melyek egymást zabálják, nem kegyetlenkednek, mikor elevenen trancsírozzák fel áldozatukat, csak gondoskodnak családjukról, meg magukról. Kegyetlenek akkor lennének, ha öncélúan kínoznák kisebb tesójukat. Erre csak az ember, a fejlődés csúcsán tanyázó főemlős képes. Sőt, van, amikor imádja embertestvéreinek ölését-kínzását. (Hisz szadisták csak az emberek tudnak lenni, te is tudod, miről beszélek.) Ha a cukiság képeit most zárójelbe tesszük, csodálhatjuk pl. a farkasok vadász-módszerét: a falka minden tagjának van szerepe, amikor a bölénycsordát üldözve bekerítenek egy fiatal bölényt, leszakítva a csordáról. A bölény csorda és a farkas falka csatájában az az érdekes, hogy a bölény csorda beáldozza ezt a legfiatalabb tagját, egy öreg bölény fel is ökleli, hogy a farkas falka ne üldözze tovább a csordát, és farkas-vadászoknak könnyebb legyen köréje gyűlni és vacsorázni. A falkatagok között hierarchia van, nemcsak a taktikát illetően (ki támad először, ki honnan támadja a csordát, ki zárja le végül az egyetlen menekülési utat). Hanem abban is, hogy ki eszik először az áldozatból, és kinek jut a maradék… Precízen kiosztott társadalmi szereposztás vezeti vadászatukat (pack hunting), innen is látható, hogy a farkas különösen fejlett intelligenciával rendelkezik, meg hogy az intelligencia nem egyedi, hanem kollektív tulajdonságként működik igazán. Észak-Amerikában, Kanadában ördögnek tartották és majdnem kiirtották a farkasokat, mígnem védetté nem nyilvánították őket és rezervátumokat nem létesítettek rehabilitációjukra. (A híres zongorista, Hélène Grimaud South Salem-ben hozott létre és tart fenn egy ilyen rehab központot. Csodás fehér farkasokkal – itt cukiság van kizárólag. Ha ránézel honlapjára, láthatod-hallhatod a farkasüvöltést a teliholdra – hát az valami csoda. Persze a rezervátumban biztonságban vannak, feltartott fejjel addig üvöltenek, amíg akarnak. A jeges Kanadában másképp szól ez a hang, mert rohanni kell a vadászok elöl, meg az áldozat után…) Akkor lássuk a vadászat kegyetlen oldalát, a cukiság ellentétét. A farkas falka áldozata az ifjú bölény, vagy a kis, még tanulósorban lévő antilop. Őket vadásszák le először, kegyetlen módon. Jó, tudjuk, enni kell, és a vadállatok is tudnak éhezni. Itt sajnos nem tehető fel a kérdés, hogy kinek szurkoljunk: a gyermekkorú bölénynek vagy a már éhező farkas falkának? Utóbbiak győznek, addig üldözik a csordát, amíg azok kifáradnak. A farkasok 60 km/óra sebességgel képesek száguldani a magas hóban is, a bölény ezt a tempót nem bírja. Az antilop könnyebben boldogul, de őket meg nyáron kapják el a nagymacskák… Na, most akkor mi legyen a cukisággal, meg a kis utódok és anyjuk édes-aranyos képeivel, melyeket dédelgetve szeretünk? Sajnos a „bájos természet” képétől el kell búcsúznunk, úgy kell szeretni e vadakat, ahogyan több millió év óta élik életüket: édesek-bájosak kiskorukban, gyilkos ragadozók, ha felnőnek. Ha nem ilyenek lennének (pl. megszelídítenénk őket), éhen halnának. Erre a „vadállati” létmódra vannak programozva, s ez így természetes. Az állatvédő otthonokba került sérült vadakat ezért bocsátják minél hamarább vissza a vadonba, nehogy megszokják a „kellemes” környezetet, mert az számukra a halált jelentené. Lehet szeretni a „vérengző” vadakat? Igen. Az persze nem megválaszolható kérdés marad, hogy kinek szurkoljak, mikor az oroszlán egy antilopot üldöz. Szívem szerint az antilopnak, de akkor meg éhezik az oroszlán, ha pedig az oroszlánnak, akkor meg cserben hagyom a gyengébbet… Hm. Megoldhatatlan feladvány. Iménti kérdésem, miszerint szeressük-e a „vérengző” vadakat, továbbra is „igen” marad. Nehéz, de úgy is gyönyörűek. Számomra egy kivétel van, a kígyó, ami egyben nyeli be a nyulat, vagy a még nagyobb állatot. Nem szeretem, de hát ez az én gyengeségem. Mert ő is az „anyatermészet” tagja. Anyatermészet: tán nem sikerül az emberiségnek végleg kipusztítania saját élőhelyét. Most akkor ne nézegessük a cukiság-képeket, videókat? De nézegessük, a szívnek, szemnek kell egy kis könnyítés az élet elviseléséhez.

József Attila aktualitása

Gömöri György (London)
Publikálás dátuma
2020.07.12. 09:29

1937 januárjában József Attila három verset írt - ezek közül a legismertebb, s talán a legszebb a „Thomas Mann üdvözlése”, amiben a szocialista költő megbélyegzi a „szörny-államokat”, amelyeket „uj ordas eszmék” éltetnek. De a Budapestre látogató Mann és az európai humanizmus melletti kiállást hamarosan egy másik, akkor még ki nem adott szöveg, az „Ős patkány terjeszt kórt...” kezdetű, öt versszakos költemény követi. Ezt a keserű, nagyon borúlátó verset ma, amikor egy „fajvédő”, illetve harsányan „nemzetvédő” populizmus és egy roppant vírus-járvány söpör végig az egész világon, különösen aktuálisnak érzem. De nézzük az első versszakot: „Ős patkány terjeszt kórt miköztünk, / a meg nem gondolt gondolat, / belezabál, amit kifőztünk, / s emberből emberbe szalad. / Miatta nem tudja a részeg, / ha kedvét pezsgőbe öli, / hogy iszonyodó kis szegények / üres levesét hörpöli”. Mi ez a járvány, ami megfertőzi az emberek gondolkodását? Szabolcsi Miklós, József Attila életrajzírója szerint főleg a fasizmus, de nem csak az: minden olyan eszme, ami brutális egyszerűsítésre és választásra kényszeríti az embereket. (Ebbe a sztálinizmus, a régi kommunistákat terrorral felfaló „vörös fasizmus” is beleérthető). Ugyanakkor a gazdag aranyifjúság kritikája is benne van a „pezsgős” hasonlattal, bár ha meggondoljuk, hogy Ribbentrop, a hitleri „szörny-állam” külügyminisztere pezsgőügynökként kezdte pályáját, akkor ez egy más olvasatban egyszerre utal a stabilizálódó hitlerizmusra és - a „hosszú kések éjszakája” után - az azzal boldogan kibékülő német nagyiparra. De olvassuk tovább a verset: „S mert a nemzetekből a szellem / nem facsar nedves jajokat, / hát egymás ellen uj gyalázat / serkenti föl a fajokat. / Az elnyomás csapatban károg, / élő szívre mint dögre száll - / s a földgolyón nyomor szivárog, / mint hülyék orcáján a nyál.” Helyben vagyunk: az 1936-os év eseményei között a legfontosabbak Franco tábornok kiáltványa, ami kirobbantotta a spanyol polgárháborút és Olaszország gyarmati (etiópiai) térfoglalása, ami mellett látszólag eltörpült a német Rajna-vidéki terjeszkedés, jóllehet a birodalmi gondolat pár éven belül az Anschlusshoz, illetve Csehszlovákia fokozatos felszámolásához vezetett. Magyarország Gömbös Gyula halálával pár évre megtorpant a fasizálódás útján, de Horthy Miklós 1936-os berchtesgadeni látogatása Hitlerhez már előrevetette a magyar kül- és belpolitika új tájékozódási irányát. Más szóval József Attila pesszimista helyzetképe és baljós előérzete pontosnak bizonyult. Az is, hogy József Attila a „fajok harcát” az elnyomók érdekeinek tulajdonítja. Szélesebb értelemben ez a gyarmatosítók agresszivitásának a következménye, de a náci fajelmélet alapján Hitler egyrészt démonizálta a zsidóságot, másrészt a szlávokkal együtt „Untermensch"-nek tekintette őket, s olyan törvényeket hozott, amelyek eleve kirekesztettek egyes népcsoportokat a náci utópiából. Bár ez vegytiszta formában ma már nem létezik, a fehér felsőbbrendűség mítosza és az ezen alapuló alul-minősítés a közép-európai és balkáni romák esetében éppúgy fennáll, mint az amerikai feketékre vonatkozóan. Kérdés, hogy például Amerikában a liberális demokrácia alapelvei alkalmazhatók-e ma az afroamerikai, illetve mexikói kisebbségre, vagy lázadásuk végső fokon polgárháborúhoz vezet? A gátlástalan Donald Trumppal és „fehér hatalmat” hirdető, egyre nyíltabban rasszista követőivel a nyeregben, azt kell mondanunk: bármi lehetséges. Ezért rezonálhatunk most élénken az „Ős patkány...” utolsó versszakának két sorára, amit az én nemzedékem fiatalkorában gyakran idézett: „Könnyezve intlek, / szép jövőnk, ne légy ily sivár!” Valóban, karóba húzás ma már nem fenyegeti a lázadókat, elég gumibottal megfojtani valakit, vagy drónokkal agyonlőni. De ha jövőképünk kimerül az európai „szekértábor” védelmében és a más fajúak, vagy bőrszínűek rendőri féken tartásában, jövőnk és leszármazottaink jövője csakugyan sokkal sivárabb, reménytelenebb lesz, mint ahogy azt harminc, vagy akár húsz évvel ezelőtt képzeltük.

Forgács Iván: Videóindex

Forgács Iván
Publikálás dátuma
2020.07.11. 20:01

Ma már mindenki beszél, beszélget, beszéltet nyilvánosan. Ha akar. És mindenkit néznek valakik. Talán kevesek, de azok is elég sokan vannak. Neturalom, jutyúberekkel, influenszerekkel, élménymutogatókkal. Hálózatra kapaszkodó tévécsatornákkal, videótartalmakat is író lapokkal.
Videókat kell nyomatni! Ez most egyre trendibb! Imádni fogják! Nem kell hozzá semmi extra! Leteszel egy kamerát, beülteted elé Jancsót és Szabót, vagy Jelest meg mit tudom én kit, aztán beszélgessenek, amiről kedvük van. Egy órát, két órát. Nézni fogják. Erre biztatott a laptervező tizenvalahány éve, mikor új formákat kerestünk a filmkultura.hu számára. Talán kialakult volna belőle valami, de elhalt az ötlet. Senki se merte komolyan bevállalni amatőr tudással és felszereléssel. Erre tessék. Ma már mindenki beszél, beszélget, beszéltet nyilvánosan. Ha akar. És mindenkit néznek valakik. Talán kevesek, de azok is elég sokan vannak. Neturalom, jutyúberekkel, influenszerekkel, élménymutogatókkal. Hálózatra kapaszkodó tévécsatornákkal, videótartalmakat is író lapokkal. A hagyományos újságírás és televíziózás még mindig kelletlenül, létjogosultságát féltve lépked a jövő jelenbe vezető útján. Pedig az internetes megjelenés semmi mást nem jelent sajátos formáival, mint a két terület összehangolását egy közös térben. Látszik, hogy nagy hírportálok fogják uralni az új médiavilágot is. Immár képpel, hanggal, szöveggel. De megőrizve az újságokból ismert rovatszerkezetet, a televíziótól örökölt tematikus műsorokat. A műfaji skála sem ígér alapvető változást. És talán meglepő, de a közönség jelentős része a neten is igényli a nagy orgánumokat, nem szívesen hajókázik sok kis médiasziget között. Különösen érdekes nyomon követni, miként történik két irányból az átalakulás. A televíziós csatornák a netre érkezve gyorsan érzékelték, hogy szöveges anyagokra is szükségük lesz. Amivel lényegében elindultak a hírportállá válás irányába. Profi tévés műsorhalmazt kínáló videófelülettel – és szerény, bátortalan, hírközlő írásokkal. Az internetes „újságok” mozgása pedig pont ellentétes. Remek újságírógárdájuk és külső szakértőik színes, elképesztő műfaji gazdagságú cikkeire épülve tapogatóznak a videótartalom-készítés irányába. Ők itt bizonytalankodnak, főleg kellő apparátus híján. Megérdemel néhány pillantást, hol tart a folyamatban például az Index. Itt már egy elég szép számú, kilencfős videórovat működik Lengyel-Szabó Péter irányítása alatt, négy szerkesztő-riporterrel, saját operatőrrel, vágóval, technikai munkatársakkal. A működés olajozottá vált, folyamatosan, kettő-öt naponként kerülnek fel új anyagok. Az eredményben meghatározó, hogy jól mérték-e fel a műfaji lehetőségeket és igényeket. Az internet nem teremt új mozgóképes formákat, a kérdés az, melyek élnek meg a leghatásosabban rajta. Az Index igazolta, hogy egy hírportálon a rövid, 3-5 perces riport közéjük tartozik. Nem különbözik a tévékben láthatóktól, de a neten önállóan is képes működni, nem kell valamilyen magazinműsorba vagy híradóba szerkeszteni. A munkatársak friss szemlélete, mozgékonysága olykor igazi gyöngyszemekkel díszíti a kínálatot. Ilyen például Bakró-Nagy Ferenc és Trencsényi Ádám Mi Vidékünk sorozata. Nincs benne semmi őseredeti, pestieket kérdezgetnek megyékről, megyevárosokról, de keserűen dőlhetünk a nevetéstől a homály válaszait hallgatva, és örülhetünk, hogy nem elénk tolták a mikrofont. Szilágyi Máté, Szilli Tamás és Simor Dániel anyaga napfényes könnyedséggel lubickol egy modellértékűen félresiklott fejlesztés abszurditásában. A Velencei-tó partjára tavaly egy gyönyörűen sárgálló széksort pottyantottak oda – a tónak háttal. Nagyot tudnak szólni a kép-inzert kombinációs, informatív kétpercesek is. A társadalomkritika eme finom videós villanásai elegánsan illeszkednek a portál karakteréhez. Főleg, ha keményebb, tényfeltáró „klipjegyzetek” is vannak mellettük. Márpedig akadnak. A karanténhónapok alatt óriási, ízig-vérig internetes ötlet volt a Mesemondó-sorozat. Diafilmeket láthattunk, melyek szövegét ismert előadók olvasták fel megosztott képernyőn. Ezt valóban csak egy portál felületén lehet eladni. Az igazi nagy kérdés, hogy érdemes-e hagyományos televíziós műfajokkal próbálkozni. Azt hiszem, ez a hírháttér-beszélgetések esetében megkerülhetetlen erőpróba. Az Indexen a Kibeszélő vállalja e feladatot. Nem mondhatjuk, hogy átütő sikerrel. Biró Marianna a Politika rovat újságírója és munkatársai jó témákat választanak, jó vendégeket hívnak, jól kérdeznek, tartalmasak a beszélgetések. Niedermüller Péter és Zsendovits Ábel romkocsma-tulajdonos érdekegyeztető társalgása az erzsébetvárosi bulinegyedről kifejezetten üdítő mintát jelzett a polgári közélet számára. De ezzel együtt, a Kibeszélőből hiányzik a tévés felkészültség, a karakteres műsorvezetői személyiség. Talán fel kéne hagyni a stúdióbeszélgetés formájával, hiszen nincs rá megfelelően kialakított stúdió. Meg lehetne próbálni kimenni a szabadba, bárhova, ahol a szerkesztők otthonosabban érzik magukat, ahol életszerűbbé hevül a műsor. Vagy visszamenni minimálba, a karantén zoom- és skype világába. Több helyen is láthattuk, hogy remekül izzít beszélgetéseket. A tévések persze most joggal büszkélkedhetnek tudásukkal. De vigyázat! Az internet egyre több lebilincselő írást követel majd a hálóra mászó televíziós csatornáktól.