rasszizmus;romák elleni rasszizmus;romák;

2020-07-11 18:00:00

Tamás Pál: A magyar neorasszizmus

Az etnikai önképek mostanában Magyarországon egészében nem erősödnek. De a csoportok a sokszínűségnek egyre inkább tudatában vannak. Ugyanakkor ma nincs demonstratív egymásnak feszülés, s bár vannak erősödő „magyar” szélsőségek, a többség hangulataikból politikai programokat nem gyárt. A kasztok magyar világa nemcsak a roma mozaikból áll, de pillanatnyilag leginkább mégiscsak azokból határozódik meg.

Három felfogás

A modern magyar roma-kutatás legalább három felfogásra bomlik. Az első, a pécsi Forray R. Katalin által jelzett nézet szerint markánsan formálódnak roma középrétegek. Sőt, Forray középosztályról is beszél. Én itt óvatosabb lennék. A roma továbbtanulók zöme felsőbb szakiskolákon, technikumokban, talán főiskolákon, s nem klasszikus egyetemeken tanul. Általában nagyobb családi, közösségi támogatásra is szükségük van, tehát, ha csak a közösségeken belül számolunk, kényszerűen egy viszonylag szűk rétegből nőnek tovább.

Emellett a felsőbb fokozatokon továbbtanulók többsége nő. Mindez nem jelenti, hogy a képzettebb hálózatok nem bővülnek, de a 90-es évek filantrópiájában ezekből elképzelt roma felvilágosító politikai elit egyelőre automatikusan nem nő tovább. Valószínűleg ehhez a falusi társadalomban több férfi, s köztük több civil vezető, jogász, pap kellene.

A második, egyébként leginkább kiterjedt felfogás liberális. Itt nem elméletről, hanem a 2000-es évek gyakorlatáról van szó. Ezekben az években, Magyar Bálint minisztersége alatt terjedt ki leginkább a különböző romapolitikák egész csokra. Ezek együtt az utolsó évtizedek legradikálisabb roma emancipációs politikáit produkálták. Itt most a pozitív és negatív mintákat részletesebben bemutatni nem tudjuk, de hatásuk máig velünk maradt.

S végül van egy harmadik, a roma hagyományokra, kulturális mintákra összpontosító értelmezés. Egyes esetekben ez értékeket, a nemzeti mintákra való koncentrációt jelent. S ehhez megoldásként nem az integrációt – esetenként akár erőszakos megoldásokkal –, hanem ellenkezőleg, saját intézmények védelmét rendeli. Eszerint az elkülönülő roma iskolákra, kulturális műhelyekre büszkének kellene lenni. S ameddig és amint lehet, azokat védeni kell(ene). Hiszen itt vannak igazán sikeres intézmények, mint a Gandhi Gimnázium is. S ilyen volt a már nem működő szolnoki szakiskola is.

Feketék és dalitok

A magyar rasszizmusnak nincsenek jól látható szexuális metszetei. Romákkal szembeni külön szexuális erőszakról alig tudunk. A pozitív minták között (ilyenek például az amerikai feketék között léteznek) sincsenek roma szexuális idolok, divatcsajok, divatcelebek, roma tévéképernyős csajok. Nincs szélesebb körben elterjedt roma divat (egyetlen jelzett magyar-roma nemzetközi divatcéget találtam), vagy esetleg roma kozmetika, amit többségiek fogyasztanának. Nincs roma reklám az országos médiában. A romák külsőleg nem másolják az amerikai feketéket. S persze, a popiparban sem.

A faji megkülönböztetésnek igazán sokféle változata létezik. Ezek egyesek szemében hol összevonódnak, hol nem. Mindenesetre a zsidókat az antiszemiták nem tartották más csoportokkal egyszerűen összevonhatóknak. Kiérlelt programként a zsidó emancipációra reagálva jelenik meg a XIX. században politikai programként az antiszemitizmus, de azt más antirasszista programokkal nem, vagy csak ritkábban keverik. Peremcsoportok a XVIII/XIX. században a Balkánon tárgyai voltak partikuláris mozgalmaknak, de az antiszemitizmushoz nem mérhetőek érettségben, jogi korlátaikban sem. A 1930-as évek német politikai antiszemitizmusának mintái bizonyára ide átcsorognak, élnek a nürnbergi törvények, vannak német fordítások. De '45 után az elérhető irodalmat megpróbálják betiltani, és elsősorban az amerikai reakcióktól félve az antiszemitizmust külsőleg nem keverték más programokkal.    

Az amerikai fekete-ellenes mozgalmaknak más a politikai színházuk, ismét bemutatják, hogy a Ku-Klux-Klannak megint van látható hatalma. A „fehér erő” közös szertartás jelent, a közös éjjeli lincselések különösen, még ha most álcázzák is valamivel ezeket. Az indiai dalitokat, esetenként a falusi muszlimokat a saját falusi tömegük gyilkolja meg. Hangulatilag közelebb ez az erőszak van/lenne a roma történetekhez, ha a romákat ma nem védené a katonai, rendőri hatalom. Vagy a fehér lincshez, például Olaszliszkához.

Hollywoodban majdnem fehérek a főszereplők, Indiában világos bőrkultusz van. Nálunk, aki színes bőrű, az egyformán az marad, nincs nagyobb, vagy kisebb színes elnyomás. Ha jól észlelem, a különböző sötét bőrű romák nyíltan nem különböztetik meg egymást. A magyar skálákon nincsenek félig világos, vagy inkább sötét színárnyalatok. A magyar roma retorika még most is óvatos – vele szemben a többség nem megértő –, fél attól, hogy igazán konfrontatív legyen, mert  akkor a teljes elnyomó apparátus és a többség összefog ellene. Panaszkodni lehet, hogy kevesebbet kaptunk, de követelni valamilyen szisztematikusan nem megadottat nem.    

Az indiai érinthetetlenek, a dalitok sérelmei folyamatosak. Élő kasztrendszerről van szó, akár figyelnek a projektre, akár úgy tesznek, mintha az nem lenne. Nem érdemes felismerni, hogy a romák a magyar dalitok. Indiában a dalitokat nagyon kiterjedt rendszer védi, de a folyamatos sérelmeket egyfajta sorsként élik meg. Kérdés, hogy a megkülönböztetések egész rendszerére, ha nincs botrány, menyire reagálnak kiemelten a nem liberális többségben. Máskor ez a többség talán nem örül a botránynak, de nem akarja a kasztok rendszerét sem felborítani. Afrikában a Gandhi szobrokat rendszeresen vandalizálják. De ugyanakkor Gandhi indiai exporttermék, a magyar romáknak nincs Gandhihoz, vagy a fekete Martin Luther Kinghez hasonló ikonjuk, pedig valószínűleg segítene, ha lenne. Könnyebben lehetne bizonyos sérelmeket számon kérni.

Engedékenység és lázadás

Magyarországon a frontális romázás nagyon különleges, nem azért mintha nem gondolnának erre, ellenkezőleg: ez rejtett, burkolt rasszizmus, amire túl gyakran gondolunk. Annak idején, még a szoclib években Kuncze Gábor egy beszédének részletéből vezették le némileg félreérthetően a megélhetési bűnözés fogalmát. Akkor persze a terminusnak nem volt köze politikai vádakhoz. De talán értelmezhető lehetett olyan kényszerpályáknál, amelyek kiszáríthattak ideiglenes életben maradási formákat adott helyszíneken. Ugyanezekben az 1990-es években egy másik divatos társadalompolitikai jelszó a „projekt-Magyarország” volt, Kovács Imréék szociológiai fogalma. Csoportos vállalkozást jelent, nyitott és rejtett pénzeket összefogva legális és nem annyira legális célok érdekében.

Ilyen próbálkozásokat ismerünk a vidéki Magyarországon cigányok között is. Vajon mekkora korrupciót észleltek az emberek azokban az években vidéken? És mit lehet kezdeni egy olyan érvelésmóddal, hogy ebben a rendszerben értelmetlen megvádolni a szegény romákat „lopással”, hiszen uborkát, bicikli lopni apróság, apró szabálysértés. Az általános nyomorban nem is kell észrevenni. A konzervatív rendőrnek az életben maradásra kell figyelnie, a többi részletet elfelejthetjük. De a falusi áldozatnak, a kifosztott kertes öregasszonynak vagy a bicikli nélkül maradt helyi munkásembernek más számít, nem is bocsájtja meg, nem csak a kertet kirámoló roma szomszédnak, hanem azoknak a többnyire baloldali prókátoroknak sem, akik védik őket. Annak idején a szoclib rendcsinálók nyakába varrták, hogy a kis ügyeket elkenik, a szabálysértések 50 ezer forint felett kezdődnek. A szoclib elnéző volt.

Ez a „nagyvonalúság” a 2000-es évek elejéig megmaradt, de utána elkezdődött egyfajta helyi fehér lázadás: a falusi közvéleménynek elege lett ebből a viszonylagos engedékenységből. Az igazi kérdés azonban nem a helyi tolerancia vége, hanem az összeálló általános helyi türelmetlenség, és a helyi feszültség. De mitől robbant fel a helyi hangulat 2006-2010 között? Csak a válság durrant be? Lehet, hogy elhúzódott az érthetetlenség és szinte egyszerre a romák lettek a szimbolikus áldozatok? Felül-középen találták ki nekik és belőlük az új magyar áldozati ösvényt? Jó szándékú kormányzás folyt, de igazi megoldást nem tudtak teremteni a kormányoldalon, miközben megjelent az új vidéki elit, amely utálja a romákat - kulturálisan és vállalkozásszervezésileg is? Még a megértő kuplerájt is nagyon könnyen ellenségesnek érzi a vidéki elit. De MIÉRT?

A vidéki elit megpróbált építkezni, újonnan berendezkedni, de ehhez nem volt meg igazán a rend (Gyurcsányék nem látták, nem értették, hogy káosz van alul). Vagy az oktatási történetek miatt inkább? Gyurcsány vidéki fiú volt, neki nem kellett feltétlenül vaknak lennie. Kevés a szociálpolitikai forrás Magyarországon, és lehet, hogy azt érezték, a romáknak több jut, vagy a Magyar Bálint-féle oktatási reformot hitték túl gyorsnak, amit a vidéki közönség ellenzett. (Magyar Bálinték nem rosszat akartak, hanem úgy vélték, sietni kell a programmal, mert leállítják őket. S tulajdonképpen így is történt, Magyar a pozícióját is elveszítette.)

A Jobbik találmánya

A 2005-07 közötti új anti-roma retorikát a Jobbik találta ki, Karácsonyék tanulmányt is írtak róla a Politikatudományi Szemlében. A Fidesz akkor legfeljebb utána futott, de ez mind nem jött volna össze, ha a falusi elit nem kapott volna általában keveset (lehet, hogy ők vártak túl sokat indokolatlanul a 2004-es EU-s tagságtól). Ez az új kormányellenes helyi közvélemény sodorta magával az anti-roma, cigányellenes ötleteket, hangulatokat. A Jobbik, meg a többiek erre ültek azután rá. Deklasszálódtak, de nemcsak ők, hanem a szocialista elit zöme is úgy érezte, hogy hangulatilag túl sokat adnak a romáknak. S azután jött a válság, miközben egyetlen új roma elit sem jött létre, amely bizonyítani tudta volna a nem romáknak, hogy ő megbízható szövetséges lenne. De lehet, hogy indokolatlanul vágytak ilyenekre, tulajdonképpen még a 90-es évek filantrópiája hirdette ezt, mert nem volt teljesíthető társadalomtörténetileg, antropológiailag, mégis elvben számon kérték.

A válság idején pénz sem volt és nem látták az elitek, ha volna, kinek lehetne pénzt adni. Ezzel tulajdonképpen beállt egyfajta szűkebben vett polgárháborús helyzet romák és nem romák között. Az a bizalmi hangulat, amely a két elitblokk között elengedhetetlen lett volna, egyszerűen hiányzott. 2007 után, a válság idején már alig használták a „cigánybűnözés”-vádakat. Már nem kellettek. Ami az igazi kérdés azonban, hogy ez a biztonsághiány honnan jön. A kádári Magyarországon a rendőrség nem rémuralmat teremtett, az a bizonyos kádári kompromisszum éppen a falvakban működött a 70-es évek végétől, s a kollektív gazdasági szervezettel együtt működőképesnek is látszott. Egyébként a '89 utáni falvakban a bizonytalanság a felbomlott kollektív rendből is következett, vagyis önmagában a rendőrség már nem volt alkalmas semmire. Ez volt a fő kérés. S a Jobbik a maga módján megkísérelte szimbolikusan, s meglehetősen undorítóan a rendfenntartást. Amint az agrárpiacok valahogy helyreállítottak egy új falusi szerkezetet (amibe napszámban, közmunkában a romák is betagozódtak), elvesztek a Jobbik mumusszerepei is.

A múlt század utolsó harmadában feltűntek a feketék-színesek önálló identitásai: '45 után megjelent az amerikai színes hős, aki tudja, hogyan legyen hős a háborús filmekben, és reagálnak is rá azok, akik szeretnének akár szexuális hősök lenni. De hiába, a roma férfiak nem bikák, nem hollywoodi hősök, nem roma gengszterek. Most már vannak roma arcú filmek, de ezek inkább értelmiségiek, hősmítoszok nélkül.

Hagyományosan az „újgyarmatosítással” és egyfajta „neo-fehérséggel” nincs mit kezdeni. Újrafogalmazódik bevándorló mítoszként a fehér kultúra, de a roma világban újrafogalmazódik a nem-fehér (ami nem jelent feketét). Az ilyesmi tulajdonképpen normális, ami most talán meglepő, hogy ezek kialakulása ilyen sokáig tartson. De a bemutatott kultúraképek romantikus kulturális vázlatokkal dolgoztak. A naiv roma képekkel nincs mit kezdeni, mert a giccs már eladhatatlan; a „szabadságot szerető” roma képét elvben ismerték, de az sehová sem illeszkedett.

Roma rap

A magyar rasszizmus-képről azt hisszük, hogy partikuláris. Vannak csoportok, amelyek rasszizmussal fertőzöttek, mások nem. Utóbbiakkal nincs is teendő. Pedig az általános kultúrák általában is fertőztek valamilyen formában, mértékben, csak erről igazán nem esik szó. Az egykori antiszemitizmussal fertőzött országokban még csak van valamilyen tapasztalat, ahol viszont nincs, a roma-ügyekben nincs is tudás. A roma „image” a kulturális iparban nem jelent többet. Természetesen itt is van diszkrimináció, de a roma lét szempontjából majdnem mindegy. A fehér többség először itthon talán Kóczé Angélánál találkozott ezzel (ő pedig amerikai feketék hatására írt először ilyesmiről itthon). A többségi szociológusoknak teljesen érthető volt, a többieknek pedig egyáltalán nem.

Mindenesetre vannak, akik úgy gondolják, hogy sok roma elveszítette a hazulról hozott identitását, miközben nem tanulta meg teljesen profi módon a médiaipari szerepeket sem. Az ilyen egyensúlyhiány a kulturális iparban akár normális is lehetne, de nincs köze a magyar társadalom árnyalt roma-képeihez. Egyébként a roma csoportok ilyen/amolyan képe az utolsó néhány évben a médiabeli ábrázolásokból nagyságrendekben visszaszorult. Az állami médiából kifelé tartanak, az ellenzéki médiát, ha szerepelnek is benne romák, a középosztály egy része fogyasztja, és a roma nyomorral nem tudja, mint tegyen.

Közben persze, megjelent az új roma autenticitás, elsősorban a roma rap, például a Nyócker különböző helyszínein s már vidéken is. Úgy látszik, ez a műfaj a magyar világzene. Ugyanakkor, egy adott kulturális piaci szegmensben stabilizálódott, és egy viszonylag zártabb közönségen túl nem terjeszkedik. Arjun Appadurai antropológus ezt a típusú zenét már több mint másfél évtizede a helyi közösségeket keresztbe metszőnek, határon keresztül mozgósítani képesnek és poszt-nemzetinek nevezi. Ebben az értelemben az egyáltalán nem nemzeti, bár lehet helyi identitású, de nyilvánvalóan „fehér” zenének mégsem tarthatjuk.

Még egy zenétől független pont. A megroppant társadalmak helyreállításnál a különböző etnikai csoportokat is különböző módon kellene rekonstruálni. A helyi, magukat demokratának vélő csoportok hiteinek viszonylagosságáról jó negyedszázada, már a szovjet rendszer bukása óta szó van. Akkor terjedt el a kelet-európai nagyvárosok liberális csoportjai körében (elsősorban Oroszországban) Pinochet kultusza. Mindenki tudott mindent, de mert Pinochet gyűlölte a baloldalt és hatékony gazdaságot is épített, a liberálisok közül sokan rajongtak érte.

Most Dél-Afrikától a brit egyetemeken a Mississippi mentéig döntik a gyarmatbirodalom-építők szobrait - azokét, akik gyakran lelkes liberálisok is voltak. S akad fiatalabb liberális (ő legalább a történelemről keveset tud), aki most Pesten nyilvánosan háborog. Hogy jönnek „ezek” a radikálisok ahhoz, hogy az ő ikonjait rombolják (lásd például Nyári Krisztiánt)? De én a helyi butaságot nem sorolnám igazán a magyar újrasszizmushoz sem.