Előfizetés

Kentaurbeszéd - Végel László: Győzelmi kudarcok a tüntetések árnyékában

Végel László
Publikálás dátuma
2020.07.11. 12:00

Fotó: OLIVER BUNIC / AFP
Lezajlott a június 21-én megtartott abszurdnak is nevezhető szerbiai köztársasági és tartományi parlamenti választás, melynek végkifejlete egy pillanatig sem volt kétséges, viszont kiszámíthatatlan következményekkel járhat. A fölényes győztes természetesen az Aleksandar Vučić vezette, a Vojislav Šešelj Szerb Radikális Pártjából kiszakadt Szerb Haladó Párt lett. Megszerezte a voksok 62 százalékát, ami 188 mandátumot jelent, és bejutott a parlamentbe két kipróbált koalíciós partnere: a hajdani Milošević vezette Szerb Szocialista Párt 10,37 százalékot szerzett, ami 32 mandátumot jelent, illetve a 2,45 százalékot elérő Vajdasági Magyar Szövetség, ami 9 képviselői helyre volt elegendő. Parlamenti párt lett az Aleksandar Šapić vezette Szerbiai Hazafias Szövetség is 3,64 százalékkal, ami 11 mandátumot ér. Šapić pártelnök még a kampányban bejelentette, hogy szívesen együttműködne mindenkivel, így a Szerb Haladó Párttal is. Logikus, hiszen ez a párt is kifejezetten patrióta. Meglepetésnek számít, hogy Šešelj pártja, a Szerb Radikális Párt nem lépte át a bejutási küszöböt, amit ezúttal egészen alacsonyra mindössze 3 százalékra csökkentettek; a radikális nacionalista vezér azonban elégedett lehet, hiszen tanítványai felmúlták a mestert. 

Ellenzék nélkül

Csoda történt Szerbiában! A többpártrendszerű politikai rendszer ellenzék nélkül működik. Ezt nem sikerült sem Putyinnak, sem Erdoğannak. A végeredmény abszurd, de a kezdett is az volt! A parlament április 27-re írta ki a választásokat. Az ellenzéki pártok nagy többsége bojkottot hirdetett, mert – szerintük - nem voltak biztosítva a tisztességes feltételek. Míg Olaszországban tombolt a koronajárvány, Szerbiában idillikus volt a hangulat. Március elején a szakma jeles képviselője bejelentette, hogy a koronavírus a legnevetségesebb vírus a világon, a mellette nevetgélő Aleksandar Vučić köztársasági elnök pedig megnyugtatta a polgárokat: a szúnyogcsípés veszélyesebb. Tömeggyűléseket tartottak, az aktivisták ajtótól-ajtóig jártak, gyűjtötték a támogató aláírásokat. A pártok válogatott csapata diadalmasan adta át a dobozokba gyűjtött aláírás-cédulákat. Március 6-án azonban váratlanul bejelentették: küszöbön a koronavírus-járvány. Március 15-én a köztársasági elnök, a kormányfő és a parlament elnöke (nem maga a parlament, ahogy azt az alkotmány előírja!) rendkívüli helyzetet rendelt el. Vučić köztársasági elnök azzal indokolta a rendelkezést, hogy ha nem cselekszik, tele lesznek a temetőink. Európa legszigorúbb kijárási tilalma következett. A 65 évnél idősebbek még az utcára sem mehettek ki, hétvégeken pedig a polgárok csak a lakásuk ablakából sóvároghattak a külvilág után. Ezt követte az újabb csoda! Májusban Vučić elnök bejelentette: legyőztük a járványt! A parlament május 6-án megszüntette a rendkívül állapotot, majd június 21-re kiírta a választásokat. Az ellenzéki pártok többsége továbbra is bojkottált. A részvételi arány gyászosra sikeredett, a köztársasági választási bizottság adatai szerint 48,93 százalékos volt. Főleg a nagyvárosokban szavaztak kevesen; Belgrádban például 38,27, Nišben 42,41, Újvidéken 42,48 százalék, ami azt jelenti, hogy ezekben a városokban a legnagyobb az ellenállás a jelenlegi autokrata politikával szemben. Vučić „győzelmi kudarcot” szenvedett, ami a jövőben sok gondot okoz majd a szerb kormánynak. A „szerbiai csodát” aggódással követi az európai közvélemény. Az EU fórumairól figyelmeztető jelek érkeztek. Számos dokumentumban rögzítették, hogy Szerbiában továbbra is és egyre inkább sérül a sajtószabadság meg a jogállamiság, a korrupció pedig növekszik. Ezzel a parlamenttel minden bizonnyal lelassul Szerbia csatlakozása az Európai Unióhoz. Ugyanakkor az is kiderült, hogy a választások után folytatni kell a Belgrád-Pristina közötti, mindeddig sikeresen „befagyasztott párbeszédet”. Az eddigi kudarcok azonban nem sok jóval kecsegtetnek. Hogyan lehet társadalmi kiegyezésre jutni 48,93 százalékos választói részvétel után? 

Koszovó és koronavírus

A konszenzus elmaradása Koszovó kérdésében biztos földrengést idézne elő, hiszen a Koszovó-trauma olyan mély, hogy csak társadalmi konszenzussal lehetne tovább lépni. A választások kimenetele vészesen elmélyítette a szakadékot. A helyzetet bonyolítja, hogy az ellenzéki pártok nagy többsége Vučićnál is radikálisabb álláspontot képvisel. Vučić is arra esküszik, hogy szóba sem jöhet a független Koszovó. Felmerült a referendum lehetősége, mármint, hogy döntsön a lakosság. Kérdés azonban, hogy milyen programmal lépne fel a kormánypárt és milyennel az ellenzék? Nyilván mindkettő szlogenje ugyanaz lenne: „nem adjuk Koszovót”. A referendum tehát ugyanolyan abszurd lenne, mint amilyenek a választások voltak. A választások utánig a vírus lesben állt. Eleinte kedvezett a kormánynak, azonban a választási diadal után, a Szerb Haladó Párt vezetősége a vírusról megfeledkezve látványos ünneplésbe kezdett. Folyt a pezsgő, amíg a párt vezető tisztségviselői maszk és kesztyű nélkül győzelmi mámorban ünnepeltek. Megjelent a rezesbanda is, a politikusok gondtalanul járták a körtáncot. Mindezt közvetítette a televízió, mire a nézők csak ámultak-bámultak. Nem így a koronavírus. Megbosszulta magát, megfertőzte többek között a hadügyminisztert, a parlament elnökét és a Koszovóval megbízott irodavezetőt. A nyilvánosságra kerültek adatok arról árulkodtak, hogy a koronavírus nem volt akkora tekintettel a választásokra. A hivatalos adatok szerint március 19-e és június 1-je között 244 ember halálát okozta. A BIRN nevű szervezet azonban birtokába jutott egy szintén hivatalosnak nevezhető kimutatásnak, mely szerint a fenti időszakban 632 halottról beszélhetünk! Ezek szerint nem győztük le a vírust, a választásokat sem kellett volna kiírni. A válságtörzs tagjai elismerték: talán mindkét adat hiteles?! Ana Brnabić kormányfő a következő magyarázatot nyújtotta a kettős mércére. Tegyük fel, hogy egy vírus-pozitív személy a klinikára tartva közlekedési baleset áldozata lesz. Ez esetben nem állítható, hogy a vírus áldozatáról van szó. A néptömeg azonban nemigen értett szót a kormányfővel. A váratlan és rosszul kommunikált váltások megrendítették a lakosság szakmába és kormányba bizalmát is, amit mostanra a válságtörzs tagjai is elismertek. Közvetlenül a választások előtt a kormány engedélyezte futballmeccs megtartását 20 ezer nézővel. Egyik-másik vezető tömeggyűlést szervezett, amelyen szájmaszk és a távolság betartása nélkül több ezres tömeg gyűlt össze. A választások után a vírus robbanásszerűen terjed. Ma úgy tűnik megállíthatatlan. Ez esetben nehéz megállapítani, hogy milyen szerepet játszottak az elhirtelenkedett választások. Vučić elnök szerint semmilyent! Valami azonban mégiscsak történt! A hivatalos adatok szerint 2020. április 1-jén Szerbiában 160 új fertőzött volt és 5 halálos áldozat. A választási lazaság után július 3-án 309-en fertőződtek meg és 11-en haltak meg, tehát a szám megduplázódott. Dél-Szerbia muzulmán lakta részein apokaliptikus hangulat uralkodott el. Törökországból különgép érkezett tetemes segélyszállítmánnyal. A kormány szerint politikai koholmányról van szó. Számos szerbiai nagyvárosban rendkívüli helyzetet hirdettek. Belgrádban a szigorítások mellett bezárták az egyetemi kollégiumokat. A diákok még aznap éjjel demonstrálni kezdtek. Megrendült a tömeg bizalma a kormányban. Vučić államelnök ellenséges álhírekről és az ellene irányuló politikai áskálódásról nyilatkozott. A megszorítások bejelentésének estéjén (július 7-én), Belgrádban váratlanul heves tüntetés tört ki, amelyet a készenléti rendőrség, a csendőrség, a lovasrendőrség durván éjjel két óra után tudott feloszlatni. Belgrád városközpontja könnygázfelhőbe boruló harctérre emlékeztetett. A görög kormány lezárta a határokat a szerbiai turisták előtt. A kormány a felelősséget a fegyelmezetlen polgárokra hárítja, mondván, nem a választások okozták, hanem a házibulik meg a polgárok engedetlensége. Egy bevásárlás veszélyesebb, mint a 20 ezres nézősereg a stadionokban, állította a miniszterelnök asszony. Úgy tűnik, hogy a szerbiai választások utóélete a vírus kezében van. 

Történelmi siker?

A siralmas légkör ellenére a vajdasági magyarok pártja, a VMSZ történelmi sikerről nyilatkozik. 9 képviselői mandátumot szerzett, amelynek a titka az alacsony részvétel és a kisebbségi kulcs. Nyilvánvaló, hogy ebben a parlamentben nem döntő a kisebbségi képviselők száma, viszont számukra bizonyára sikernek számít, hogy az eddigi 50 ezer voks helyett ezúttal 71 893 szavazatot kaptak. A nagyobb mozgósító erő a magyarországi anyagi támogatásoknak köszönhető, hiszen az elmúlt négy évben ez az igazából új mozzanat a VMSZ tevékenységében. A szavazatok számának növelése sikernek számít, bár elgondolkodtató, hogy a 200 ezer magyar választópolgár közül 71 ezer, vagyis 34 százalék szavazott a versenytárs nélküli kisebbségi pártra, annak ellenére, hogy a sok milliárdot kitevő anyaországi támogatás elérte a maximumot. Persze a VMSZ épp a szavazatok számával okozott országosan röhejt! Történt ugyanis, hogy a dél-szerbiai Vranje melletti település meg egy vranjei kerület lakói is, egytől-egyig a VMSZ-re szavaztak, így az 1245 szavazat birtokába jutott. Ez jóval alacsonyabb a vészesen alacsony országos részvételi aránynál is. Az interneten számtalan mém született, az egyik párt javasolta, hogy Magyarország nyisson konzulátust Vranjeben, a történészek pedig ismerjék el, hogy Vranje legyen a 65. magyar vármegye. Dél-Szerbiába magyar nyelvű tankönyveket várnak, annál is inkább mert a VMSZ lett a város 3. legerősebb pártja. Ugyanakkor az urbánusabb magyarlakta helységekben a részvétel igencsak alacsony volt: Szabadkán 44,25, Zentán pedig 45,25 százalékos. Az idei választási eredmények rövid távon nyilván alkalmat nyújtanak az elégedettségre, a következő években azonban aggodalomra is okot adhatnak. Az erősen megosztott szerbiai társadalomban a VMSZ a volt radikálisok és a Milošević pártjának vezetői melletti feltétlen kiállásával megszerezte ugyan az egyik tábor rokonszenvét, de elvesztette a másikét: bizalmatlanságot szült a társadalom azon részében, amely a kilencvenes években éppen a radikálisokkal és Milošević szocialistáival szemben állt ki a magyar polgárok mellett. Nyilván egy kisebbségi párt nem tehet mást, minthogy a kormánypárthoz dörgölődzik, annak érdekében, hogy némi engedményeket csikarjon ki. Ilyenkor érdek vezérli és nem a csapdahelyzetet megalapozó politikai empátia, annál is inkább, mert a két politikai formáció közötti különbség nem sorsdöntő; mindkettő más-más úton, de erős nemzetállamot akar, kifejezetten nemzeti narratívát ápol, tehát a jelenlegi baljós megosztás inkább a kis különbségek nárcizmusának eredménye.

Egy kémtörténet rémtörténete

Bártfai Gergely
Publikálás dátuma
2020.07.05. 14:13
A képen Noel Field és felesége, Hertha Field
Fotó: IMDB
(Noel Field halálának 50. évfordulójára)
"A kémek nem úgy dolgoznak, hogy gyanút keltsenek. Épp ellenkezőleg! De pont az bennük a gyanús, hogy nem gyanúsak.” (Virág elvtárs intelme Bacsó Péter A tanú című klasszikusából) A Magyar Távirati Iroda 1954. novemberében arról tudósított, hogy a Noel Field amerikai állampolgár elleni, amúgy meg nem nevezett vád a felülvizsgálat során „nem nyert igazolást”. Nem volt ritkaság az ilyesmi abban az időben. Sztálin halála után másfél évvel lassan megindult a koholt perek áldozatainak rehabilitálása. Már Nagy Imre volt a miniszterelnök, de még Rákosi a pártvezér. Az addig hírhedt kémfőnökként emlegetett Field, erről újabb MTI-jelentés számolt be decemberben, politikai menedékjogot kért és kapott a Magyar Népköztársaságban. Az egyszerű olvasónak sejtelme sem lehetett a meghökkentő hír hátteréről, arról a bizarr hidegháborús kémtörténetről, amelynek kalandos, tragikus, szürreális részletei csak évtizedekkel később kerültek napvilágra.

A csendes amerikai

Ki volt Noel Field (1904–70), ez a csendes amerikai? Talányos figura. Naiv világjobbító, bátor háborús embermentő, kettős ügynök, elkötelezett kommunista, kirakatperek koholt „mesterkéme”, a sztálini terror áldozata és kényszerű cinkosa, kivételezett pártnyugdíjas a kádári Magyarországon. Mindez két vészterhes évtized leforgása alatt, a múlt század derekán: hűség és árulás, önfeláldozás és őrület, hit és együgyűség drámája. Londonban született, angol anya és amerikai, kvéker apa gyermekeként. Értelmes, érzékeny, félénk fiú volt, ahogy magát jellemezte: „kissé lányos”. Éltanuló a Harvardon, szenvedélyes pacifista. Huszonévesen már a washingtoni külügyminisztérium leszerelési szakértője. Fényes diplomata-pályafutást jósoltak neki. Így kerülhetett a szovjet hírszerzés célkeresztjébe. A harmincas években, Hitler hatalomra jutása után az NKVD baloldali idealistákat környékezett meg Nyugaton, akik nem fizetségért vagy zsarolásnak engedve működtek együtt, hanem meggyőződésesből. Az alvó ügynök nem kapott operatív feladatot, hanem a karrierjét építette, hogy befolyásos pozícióba jutva titkos ásza legyen Moszkvának. Fieldet, az antifasiszta szimpatizánst egy „lélekhalász” német-osztrák házaspár, Massingék szervezték be az Egyesült Államokban. Ám a diplomata nem haladt fölfelé a szamárlétrán, hamarosan ott is hagyta a State Departmentet. 1936-tól a Népszövetségnél vállalt állást, Genfben. Felvette a kapcsolatot az ottani szovjet rezidenssel is. A világszervezet megfigyelőnek küldte a spanyol polgárháborúba, ám ő aktívan segítette a menekülő köztársaságiakat. A pireneusi táborok borzalmai radikalizálták a halk szavú, de annál eltökéltebb férfit. Akkor csapódott hozzá és feleségéhez, a gyermektelen házaspárhoz egy német kamasz, Erica Glaser, akiről fogadott lányukként gondoskodtak. A világháború kitörésekor Field egy unitárius jótékonysági szervezet élén folytatta az embermentést, fáradhatatlanul. Marseille kikötőjében szervezte az üldözöttek evakuálását a megszállt Franciaországból. Amikor muszáj volt, a semleges Svájcba tette át a székhelyét, de a normandiai partraszállás után visszatért. Értesüléseket továbbított a résistance-től az amerikai hírszerzés, az OSS főnökének, Allen Dulles-nek, a majdani jogutód CIA első igazgatójának. Kettős ügynök lett? Ha úgy tetszik, igen. Csakhogy az Egyesült Államok és a Szovjetunió szövetségesek, a pacifista Field pedig a nácik ellen harcolt. Kényelemhez szokott entellektüel létére vásárra vitte a bőrét, hogy segíthessen azokon, akiknek máskülönben nem segített volna senki. A felszabadulás után Európában maradt. Oka volt, hogy ne térjen haza. Az érlelődő hidegháború az ő tevékenységét is durván átértelmezte. Washingtonban McCarthy szenátor whisky-gőzös fröcsögésével belehúzott az Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság. Többek között meggyanúsították a külügyes Alger Hisst is, a jaltai delegáció tagját, aki Field régi barátja és diplomata kollégája volt. Szovjet ügynökként elítélték és lecsukták. Fieldnek, érintett lévén, nem maradt sok lehetősége. Utólag könnyű kijelenteni, jobban tette volna, ha Svájcot választja. Ám ő a leereszkedő vasfüggöny keleti oldalán próbált szerencsét. Prágába utazott 1949 tavaszán. Május 11-én két civil ruhás férfi kíséretében távozott szállodai szobájából, minden holmiját hátrahagyva. Eltűnésekor családja attól félt, hogy a CIA fogta el, és a keresésére indult – erről később. Az emberrablás valójában szovjet-magyar-csehszlovák akció volt. A foglyot a teljhatalmú orosz „tanácsadó”, Fjodor Bjelkin altábornagy kísérte Budapestre, együtt a magyar államvédelem második emberével: azzal a Szücs Ernő ezredessel, akit nem sokkal később a saját beosztottai vertek agyon (1950). A Rajk-pert készítették elő, de még nem tudták pontosan, mit várnak tőlük. Amíg a koncepció alakult, tudvalevőleg Rákosi elvtárs „álmatlan éjszakái” során, az ávósok nekiláttak kicsikarni az „amerikai kém” vallomását. Mert amerikai kém, az biztosan kellett. 

Verőember elvtársak

Erre a szerepre szánták Fieldet, ha már informátorként hasznavehetetlen volt - talán személyesen Berija Moszkvában. Az a vád, hogy kémhálózatot épített a Szovjetunió ellen, persze abszurd. De nem abszurdabb, mint a kor más ügyei, mondjuk a Faludy Györgytől ismert eset, amikor valakit a saját fürdőkádjában tartóztattak le tiltott határátlépési kísérlet címén. Ellenséges békaemberek, ürgebőrbe varrt üzenet: Bacsó Péter film-klasszikusa humorban oldja a paranoiás kor tragikumát. Field, „a tanú” helyzete kicsit se volt vicces. Valóban dolgozott az amerikai titkosszolgálatnak, ráadásul sok nyugati emigráns kommunistát ismert, akit a moszkoviták „kitisztogathattak”. Egy olyan perben, amely az első szótól az utolsóig hazugság, tökéletesen alkalmasnak ígérkezett. Többször félholtra verték az Andrássy út 60-ban. A szerencsétlen férfi kétségbeesetten bizonygatta kihallgatóinak ártatlanságát és párthűségét, mindhiába. Ugyanakkor, feljegyzéseiből kiderül, együttérzett a pribékekkel. Indokoltnak tartotta, hogy gyanakszanak egy polgári származású amerikaira, aki ismeri a CIA-főnök Dullest, így a vele szemben alkalmazott terror „jogos”, írta. Elvtársnak tekintette kínzóit. „Vádlóim alapvetően ugyanazt a meggyőződést vallják, mint én. Ugyanazokat a dolgokat, ugyanazokat az embereket gyűlölik, mint én: a szocializmus tudatos ellenségeit, a fasisztákat, a renegátokat, az árulókat. Hisznek a bűnösségemben, nem hibáztathatom őket. Nem tehetek mást, csak helyeselhetem a megvetésüket. Ez a legborzalmasabb az egészben.” A megtört Field hosszú listákat diktált ismerőseiről, márpedig sokakat ismert. 562 nevet mondott, köztük sok olyan emberét, akiket rövidesen maga alá temetett az ötvenes évek tébolyult megfélemlítő gépezete. A produktív „koronatanú” ellen nem emeltek vádat. Fel sem léptették a Rajk-perben, alighanem kiszámíthatatlannak tartották a nyilvános tárgyaláshoz. Inkább kikölcsönözték baráti országoknak, ahol szintén ellenséges ügynököket hajszoltak: Lengyelországban, az NDK-ban, Csehszlovákiában is írattak vele névsort a kapcsolatairól. A csatlós államok legnagyobb kirakatperében, az antiszemita élű prágai Slánský-perben (1952) már állandó titulus tapadt nevéhez: Field, „a jól ismert amerikai mesterkém”. Ítélet nélkül raboskodott öt és fél évig. Balsorsában osztozott három legközelebbi rokona. Felesége, Hertha, utánament megkeresni a cseh fővárosba, őt is őrizetbe vették. Öt évig nem hallottak egymásról, azt sem tudták, él-e a másik. Noel öccse, Hermann, aki a müncheni döntés után cseh és szlovák menekülteket segített Krakkóban, lengyel kapcsolatait próbálta mozgósítani; őt a varsói reptéren tartóztatták le. A házaspár nevelt lányát, Ericát Kelet-Berlinbe csalták, ahol egy szovjet hadbíróság kémkedésért halálra ítélte. A fiatal nő a felszabadulás után lelkes kommunista volt a megszállási zónákra osztott Németországban, de beleszeretett egy amerikai katonába, és feleségül ment hozzá. Hűtlenségéért végül nem végezték ki, „kegyelemből” kényszermunkára küldték a vorkutai vasútépítésre. A Sztálin halálát követő olvadással Noel, Hertha és Hermann Field egyszerre szabadult 1954-ben; különös módon ugyanakkor, amikor a tengerentúl Alger Hiss kilépett a lewisburgi szövetségi fegyház kapuján. Hruscsov malmai lassan őröltek, Erica Wallach (ez az asszonyneve) csak valamivel később kapott amnesztiát. Kálváriája nem ért véget: a szovjet kémek után szimatoló amerikai hatóságok gyanakodtak rá kommunista múltja miatt, ezért csak nagy sokára engedték be az Egyesült Államokba férjéhez és a rabsága alatt felcseperedett gyermekéhez. Végül egy virginiai kisvárosban telepedett le családjával, emlékiratokat írt, a helyi gimnáziumban tanított latint és franciát. Politikával soha többé nem foglalkozott haláláig (1994).

Elpusztíthatatlan együgyűség

Noel Field örült, hogy él, és újra együtt van imádott feleségével. Budapesten a menedékjog mellé nagy összegű kártérítést kapott, plusz havi tízezer forintos nyugdíjat, a miniszteri fizetés többszörösét. Felvételét kérte a magyar pártba, 1957-ben be is léphetett. Csak az bántotta, hogy a börtönéveit visszamenőleg nem ismerték el tagviszonynak, pedig az ÁVH markában is hű kommunistának vallotta magát. Az öregedő házaspár egy államosított Bauhaus villában élt, a Sas-hegyi természetvédelmi terület határán, pazar panorámával. Az árgus szemmel figyelő személyzet sok izgalmasat nem jelenthettek róluk: visszahúzódó, polgári életet éltek. Hangversenyre jártak a Zeneakadémiára, telente síelni a Tátrába, de Nyugatra nem merészkedtek. A vasfüggöny végleg elszakította őket nevelt lányuktól, aki érthetően nem kockáztatott újabb kirándulást a béketáborba. Erica Wallach csak élete vége felé olvashatta nevelőapja hagyatékát, amikor a szocialista rendszerek bukásával a levelek és feljegyzések előkerültek az archívumokból. Elmondása szerint sokkoló élmény volt. Mintha nem az az ember írta volna, akit ismert, vagyis akiről azt hitte, hogy ismeri. Megdöbbentette, Noel Field büszkélkedik párthűségével, viszont egy szóval sem fájlalja, hogy ártatlan emberek meghurcolásában vált bűnrészessé. Naiv idealizmusából azért élete alkonyán is őrzött valamit az amerikai. Amikor lektori munkát vállalt, kérte, hogy könyvkiadói honoráriumát vonják le a nyugdíjából. Elvből egy fillérrel sem vett ki többet a közösből. Arthur Schlesinger amerikai történész szerint „Field együgyűsége elpusztíthatatlan volt”. Vakhitét végül mégis eltaposták a Prágába begördülő testvéri lánctalpak. Legalábbis erre utal, hogy 1968 őszétől nem fizette többé a tagdíjat az MSZMP-nek, vörös pártkönyvecskéjében üresen maradt a bélyegek helye. Két esztendőre rá halt meg, hatvanhat évesen. Feleségével közös, szerény urnasírja a Farkasréten található. A híres halottak sírhelyét jelölő temetői adattár szerint „publicista, diplomata, az Unitarian Service Committee igazgatója, a Magyar Szemle felelős szerkesztője, kiadói szerkesztő” volt. Monográfusa, Kati Marton jegyzi meg a páratlan életút kapcsán: „Az olyan eszmei áramlatok – mint például a keresztesek szent háborúi, a fasizmus, a kommunizmus vagy az iszlám radikalizmus –, melyek azt ígérik, hogy végleg eltörölnek minden emberi, társadalmi és politikai igazságtalanságot, sokszor ellenállhatatlan vonzerőt gyakorolnak az emberekre.” Mi ne fürkésszük tovább, Mikszáth szavával, lelkének rugóit. Noel Field sorsa mindenekelőtt a korról vall, amelyben élnie adatott.

A kitalált kém

Budapesten, az 1996-os Titanic Filmfesztiválon mutatták be a Noel Field életéről készült dokumentumfilmet Der erfundene Spion (A kitalált kém) címmel. Werner Schweitzer rendező pótolhatatlan munkát végzett. Felkutatott egy a hatvanas években készült privát filmfelvételt, az egyetlen ismert mozgóképet Field magyarországi két évtizedéről. Az utolsó pillanatban szólaltatta meg a még élő tanúkat, köztük Erica Wallachot, Hermann Fieldet, Aczél Györgyöt, Hegedüs Andrást, Farkas Vladimirt. A svájci filmes, aki éveken át kutatta a témát, azt mondta cikkünk szerzőjének a premier előtt: minél többet tudott meg az amerikai kommunistáról, annál ellentmondásosabbnak, talányosabbnak látja személyiségét. Az elmúlt években Kati Marton magyar származású amerikai újságíró jelentetett meg könyvet Fieldről, A kém: a Rajk-per titkos amerikai koronatanúja címmel (Corvina, 2016; eredetiben: True Believer: Stalin’s last American spy). A Kémek, korok, életek című kötet Field és nevelt lánya párhuzamos történetét dolgozza fel (Libri, 2017).

A közszolgálati algoritmus nyomában

Szegőfi Ákos
Publikálás dátuma
2020.07.05. 12:52

Fotó: DANIEL LEAL-OLIVAS / AFP
A közösségi médiát működtető algoritmusokat tengernyi kritikával illették már. Ugyan a kísérleti és egyéb megfigyeléseken alapuló tudományos eredmények önellentmondásosak, nem támasztják alá egyértelműen a felelősségüket a politikai polarizáció és a visszhangkamrák kialakulásában, a nagy közösségi oldalak algoritmusai továbbra is „fekete dobozok”, azaz nem tudjuk pontosan, milyen alapelv szerint működnek. A BBC stábja úgy gondolta, hogy amennyiben az algoritmusok képesek véleménybuborékokat kialakítani, úgy kipukkasztásukra is lehet őket használni – így kezdődött a futurisztikusan hangzó közszolgálati algoritmus (public service algorithm) fejlesztése. 

Hamis konszenzus

Kezdjük tehát a standard olvasattal: a közösségi oldalak adatot gyűjtenek a felhasználóik preferenciáiról, és a megfigyelések alapján az algoritmusaik igyekeznek olyan további tartalmakat felajánlani, amiket a felhasználó szívesen olvasna vagy megosztana. Első blikkre nem is tűnhet annyira veszélyesnek a mechanizmus: Kati néni szereti a virágokat, ezért a közösségi oldal egyre több kiskert-ápolással foglalkozó hirdetést és oldalt ajánl neki. Az elmúlt fél évtizedben azonban tapasztalhattuk, hogy ez leginkább politikai tartalmak esetében nemkívánatos mellékhatásokkal járhat. Míg Kati néni esetében nem probléma, hogy egyre inkább a virágnevelés felé fordul, egy konspiratív gondolkodású felhasználót preferenciái mentén az algoritmus egyre több konspiráció-elmélettel párnáz körbe, ami a társadalmi bizalom eróziójához és szélsőséges vélemények kialakulásához vezet. A közösségi oldalakat működtető cégek célja nem az állampolgárok széles körű tájékoztatása - mondjuk - politikai kérdésekben, hanem az adott platformon eltöltött idő maximalizálása; minél több időt tölt el a felhasználó a platformon, annál több reklámot lát, és a reklámok nézésével eltöltött másodpercek mind-mind pénzre válthatóak a közösségi oldalak működtetői számára. Ennek folyományaként a felhasználó az algoritmus segítségével kialakít maga körül egy úgynevezett véleménybuborékot. Mivel az algoritmus áldatlan munkája nyomán egy idő után gyakorlatilag csak ilyen tartalmakat lát maga körül, kialakulhat benne az a téves hiedelem, miszerint a véleményét és tapasztalatait nagyon széles körben osztják mások is – ezt nevezik hamiskonszenzus-hatásnak. Ha mindez nem lenne elég, a digitális térben könnyen fellelhetőek a saját világlátásunkat magukénak valló csoportok is – legyenek ezek kis-kertészek vagy laposföld-hívők –, akik közösen létrehozzák a csoporthoz tartozás együttes élményeken és értékeken alapuló identitását. Erre a pontra elérkezvén egy nagyon súlyos problémával kell szembenéznünk: a hiedelmek önvédelmi mechanizmusával. Ha kialakul a csoportidentitás, úgy a csoporttagok közt keringő hamis információkat és konspiráció-elméleteket irtózatosan nehéz kívülről megcáfolni: a csoporttagok ugyanis a cáfolatot a saját identitásuk, a társaikkal kialakított koalíciójuk elleni támadásként fogják értékelni. Mikor a The New York Times lehoz egy cikket arról, hogy Donald Trump nem mondott igazat, a tősgyökeres republikánus szavazók a közösségi oldalakon meghozzák az ítéletet: a hazug újság már megint „minket”, vagyis az igaz hazafiakat támadja (eközben Trump persze maga is „fake news”-nak bélyegzi a leírtakat). Az eredetileg kizárólag üzleti céllal operáló algoritmus így akarva-akaratlan előállítja a radikális, eltorzított világképpel rendelkező, csoportba verődött állampolgárokat, illetve azokat az alternatív valóságokat, ahol két felhasználó esetenként teljesen más forrásból és szemszögből tájékozódik a társadalmi történésekről. 

Az én tükörképem

Az elmúlt fél évtizedben a fentebb felvázolt polarizációs karriert a kutatók alapos vizsgálatnak vetették alá. Úgy tűnik, hogy az emberek a saját meggyőződéseiknek megfelelő tartalmakat keresnek – az algoritmustól teljesen függetlenül is. A liberálisabb olvasók liberális beállítottságú újságokból, a konzervatívak konzervatív lapokból tájékozódnak inkább, és jelenleg nincs rá erős bizonyítékunk, hogy az online közösségek polarizáltabbak lennének, mint az offline közönség. A jelenség tudományos elnevezéséből, a megerősítési torzításból is kitűnhet, hogy a kutatók egy része irracionális viselkedésként tartja számon, hogy a saját igazunkat megerősítő tartalmakat keresünk, ahelyett hogy objektívan, a lehető legtöbb szemszögből próbálnánk megérteni egy-egy történést. Ezek a kutatók – még descartes-i hagyományokból kiindulva – úgy tartják, hogy az emberi agynak ideálisan egy pártatlan bíróhoz kellene hasonlítania, aki először összegyűjti az információt a lehető legtöbb forrásból, aztán ezeket egyesével mérlegelve végül meghozza a lehető legobjektívabb döntést. A CEU-n vendégprofesszorként oktató Dan Sperber és munkatársai kutatása árnyalta ezt a – nem túl hízelgő – képet. Elméletük szerint az emberek nem azért gyűjtögetnek egyoldalú információkat, mert ostobák vagy irracionálisak, hanem mert az elméjük inkább egy ravasz ügyvédhez hasonlít, semmint pártatlan bíróhoz. Pontosan úgy, ahogyan az ügyvédek igyekeznek egyoldalú információkat gyűjteni a védencükről, hogy meggyőzzék az esküdteket, úgy mi is azért gyűjtjük a saját érzelmeinket és tapasztalatainkat egyoldalúan megerősítő információkat, hogy azokkal másokat meggyőzzünk, illetve igazoljuk vele a saját viselkedésünket és hiedelmeinket mások előtt. Az emberek társas lények, és csoportba szerveződve próbálják elérni a céljaikat. Hogy minél több embert nyerjenek meg a saját koalícióiknak, többek közt érvelésre és jó indokok egész sorozatára van szükségük, márpedig minél több jó indokot sikerül felhalmozni egy viselkedés, például egy adott párt támogatása mellett, elméletben annál több eséllyel tudnak valakit a saját oldalukra állítani. Az egyoldalú információk gyűjtögetése, bár nemkívánatos következményekkel jár, alapvetően adaptív viselkedés abban a társas közegben, ahol az emberi evolúció végbement. 

Kipukkasztanák a buborékot

„A kognitív tudománnyal és szociálpszichológiával foglalkozó kutatók elvitatkozhatnak adaptív és irracionális közti különbségen, de valamit azért mégis lehetne tenni a párhuzamos valóságok és a politikai polarizáció ellen” – vélte a BBC stábja. Ekkor jött a közszolgálati algoritmus ötlete. A koncepció tulajdonképpen végtelenül egyszerű. Ha bizonyos pontossággal képesek vagyunk megjósolni, milyen tartalmak tetszenek a felhasználóknak, úgy azt is képesek lehetünk megmondani, hogy mi az, amivel nem feltétlen értenének egyet, illetve mi az a szempont, amivel eddigi preferenciáik fényében nem valószínű, hogy találkoztak. Nem lenne tehát túl bonyolult úgy alakítani egy tetszőleges közösségi oldal vagy akár a közmédia működését, hogy az önigazoló tartalmak mellett ellenvéleményeket is megjelentessen az olvasóközönség számára. Minden véleménycikkre, rádióhírre és podcastra, ami kiszolgálja a fogyasztó ízlését és világlátását, az algoritmus kötelező jelleggel feldobna olyan tartalmakat is, melyek a fogyasztó véleményével nem egyeznek. Mindez persze nem vezet automatikusan oda, hogy az emberek az ellenvéleményekre rá is kattintanak és el is olvassák őket – de legalább valamennyire tudatában lesznek a megalapozott ellenvélemények létezésének és a társadalmi vita lehetőségének. A félreértéseket kerülendő, természetesen nem arról van szó – és a BBC sem erre törekszik – hogy a liberális világlátású olvasók számára elkezdenek Tommy Robinsont és az Angol Védelmi Ligát dicsőítő xenofób cikkeket mutogatni. Mindezt úgy képzeljük el, hogy egy ideális világban, ahol az emberek kiszervezik a tartalomszolgáltatást intézményeknek és gépeknek, az algoritmus feladata „meglepni” és „egészséges szkepszisre” nevelni a felhasználókat minőségi ellenvélemények bemutatásával. Mindez így tényleg nagyon idilli – talán kissé naiv is. A BBC ráadásul könnyebb helyzetben van, mint a híroldalak és közösségi platformok többsége, mivel nem függ a reklámbevételektől (a BBC-t egy adófajta, az állami televíziós licenc finanszírozza, ami 157 és fél fontba kerül évente minden brit háztartásnak). Árulkodó az is, hogy saját közszolgálati algoritmusuk, amit először a BBC Sound streaming szolgáltatón teszteltek, nem aratott osztatlan sikert. A felhasználók tartalomkeresési és navigálási nehézségekről számoltak be: egyszerűen nem jutottak hozzá ahhoz, amit tényleg szerettek volna. Úgy tűnik, az algoritmus finomhangolásra szorul, azaz meg kell határozni az arányt, ahol az emberek megkapják, amit szeretnének, de emellett mindig lehetőségük van szélesebb körben tájékozódni. A kezdeti nehézségektől függetlenül a közszolgálati algoritmus koncepciója egy megvalósítható és viszonylag egyszerű javaslat. A kutatók és a helyzetet kezelni akaró, „digitális írásbeliséget” népszerűsítő civil szervezetek általában az oktatást szokták csodafegyverként emlegetni a visszhangkamrák és az álhírek ellen: az általuk hiszékenynek és esendőnek látott emberi elmét akarják frissíteni egy kritikusan gondolkodó és okos, 2.0-ás változatra. A BBC példája azt mutatja, hogy emellett rendelkezésre állnak azonnal bevethető és egyszerű megoldások is.