Ítélet létbabonáink felett

Boszorkányok, ördöggel cimborálók – ha eltűnnének, vajh elítélésükkel kikkel demonstrálnák a törvénykezők önön emberi és istentől eredő hatalmukat a XVIII. század derekán? Szilágyi István nagyívű dialogikus filozofikus-teologikus új regénye egyéb, állandóan a fejünk felett függő kérdésekkel is szolgál.

A hóhér könnyei című kisregény először az Utunk című folyóirat 1980-as Évkönyvében jelent meg, majd utánközlésként az Alföld folyóirat 1982/3. és 4. számában két részben. Négy évtized múltán ennek a terjedelmesebb elbeszélésnek a „kibontásából” született meg Szilágyi István új, Messze túl a láthatáron című, a 2001-es Hollóidő óta várt, vaskos történelmi nagyregénye.

A regény két részből áll: az első 150 oldal Tompay Wajtha Mátyás emlékirata, illetve annak egy részlete a II. Rákóczi Ferenc fejedelem szolgálatában eltöltött szekretáriusi és küldönci idejéből, valamikor 1710 környékéről. A sokszoros peregrinációban járó Wajtha a „kuruc zajdulás” éveiből meséli el saját történetét. Ami aztán krimibe fordul. Hazatérte előtt a felesége, Orsolya asszony egy ismeretlen lovas kíséretében szánra ül, és férje állítólagos levelének engedelmeskedve elhagyja otthonát, hogy soha többé ne térjen oda vissza élve. Nem sokra rá a férj nyomozása folytán meglelik a szánt és utasát a jéggel fedett láp mélyén. A „csábító” lovas kiléte és motivációi továbbra is ismeretlenek maradnak. A második rész (Amerre a világ) tizenkét fejezetre tagolódik és időben 30 évvel később vagyunk, amikor említett Wajtha Mátyás a partiumi nemes Tipród vármegye tekintetes főbírói posztját tölti be immár évtizedek óta, s ítél mindenféle bűnesetekben – a boszorkányégetések alkonyán.

Bűnről, ítéletekről, igazságról, babonákról, az emberek gondolkodásáról, a társadalmi mozgásokról való meglátásait, gondolatit, tipródásait, vívódásait szolgabírójával, Gorbay Ölyvessel és a vármegye jegyzőjével, Tsomor Fórissal osztja meg monologizáló dialógusokban – vagy az emlékirataiba jegyzi fel őket, netán az általa Nagyidejűnek nevezett, kitalált, az időt egészében látó elmebéli társalkodójával beszéli meg. Felesége eltűnésének, halálának okai, a lovas, illetve vélt följebbvalói megtalálása továbbra is folytonosan a gondolatait – és talán ítéleteit – kísértik.

Ahogy az olvasó idegeit is ez izgatja elsődlegesen: az első rész sikerrel birizgálta föl a titok iránt, aminek második részbeli megfejtésére azonban várni kell. Mintegy 350 oldalnyit. De nem hiábavaló ez a várakozás, s jóval többet kap az olvasó egy XVIII. századi bűneset-talány lehetséges felfedésénél. A platóni dialógusokra emlékeztető, hol a törvény házában, hol borozás közben folyó eszmecserék tulajdonképpen filozófiai-teológiai futamok, játszmák, melyben a törvénybíró komoly komédiázása közepette próbálja vagy okítani alárendeltjeit, vagy mindezek közben kitudni azok szándékát, hogy kinek a megbízásából is és miért kíváncsiskodnak a múltja, döntései, eszmeisége iránt – miféle besúgói feladatot teljesítenek, már ha valóban van ilyen. A Nagyidejű elnevezésű valakit is ennek szolgálatára hozza létre, bolondériájának gyanúját elhintve így, hogy adott esetben ne lehessen komolyan venni az általa mondottakat. Legyenek azok az isteni Bibliában foglalt ítélkezések vagy János jelenései nyomán feltárt, a tragikus emberi és az isteni létre vonatkozó eszmélkedések, esetleg Werbőczi István Hármaskönyvét kommentáló kitételek, netán az emberi lét és közösség megannyi apró-cseprő jelensége, amit bírói ítéleteinél (egy ember megismerésénél) figyelembe kell vennie.

A bűn és a bűnhődés morálfilozófiai és jogtörténeti megközelítése (ami a Kő hull apadó kútba című regény sajátja is volt) itt a Hollóidő azon narratív tapasztalatával egészül ki, mely szerint a világ, a gondolatok nyelvi, elbeszélt konstrukciók, megértésük tehát a nyelv szerkezetének megértéséből fakadhat. Nem véletlen, hogy a törvénybíró oknyomozói munkája és töprengései nagyban a kimondott és ki nem mondott szavak, mondatok körül járják köreiket. Ahogy a második rész 12 fejezete is folytonosan vissza-visszakanyarodik már elbeszélt témákhoz, történetekhez, újabb és újabb mozaikokkal kiegészítve azokat, netán kétségbe vonva a korábban már elmondottakat, a szavakba (némelykor istenbe) vetett hitet kérdőjelezve meg. Nem elhanyagolható módon a Mária Terézia idejének Magyarországáról, társadalmáról is erős kontúrú képet alkothatunk. A példázatosság és parabolisztikus történetvezetés mellett ezért jóllehet a nyelvi kérdés azon vetülete is kiemelt fontossággal bír Szilágyi István regényében, amelyen megalkotta azt – az archaizáló, valószínűleg könyvtárnyi korabeli iromány átolvasása és beemelése révén keletkezett nyelvezet magával ragadó szépsége, íze (archaikus ismerőssége) a regény éke, élvezetének egyik forrása.

Szilágyi István: Messze túl a láthatáron

Budapest, MMA Kiadó, 2020.

511 oldal