Ítélet létbabonáink felett

Publikálás dátuma
2020.07.15. 11:30

Fotó: MATRIOSHKA / SHS
Boszorkányok, ördöggel cimborálók – ha eltűnnének, vajh elítélésükkel kikkel demonstrálnák a törvénykezők önön emberi és istentől eredő hatalmukat a XVIII. század derekán? Szilágyi István nagyívű dialogikus filozofikus-teologikus új regénye egyéb, állandóan a fejünk felett függő kérdésekkel is szolgál.
A hóhér könnyei című kisregény először az Utunk című folyóirat 1980-as Évkönyvében jelent meg, majd utánközlésként az Alföld folyóirat 1982/3. és 4. számában két részben. Négy évtized múltán ennek a terjedelmesebb elbeszélésnek a „kibontásából” született meg Szilágyi István új, Messze túl a láthatáron című, a 2001-es Hollóidő óta várt, vaskos történelmi nagyregénye. A regény két részből áll: az első 150 oldal Tompay Wajtha Mátyás emlékirata, illetve annak egy részlete a II. Rákóczi Ferenc fejedelem szolgálatában eltöltött szekretáriusi és küldönci idejéből, valamikor 1710 környékéről. A sokszoros peregrinációban járó Wajtha a „kuruc zajdulás” éveiből meséli el saját történetét. Ami aztán krimibe fordul. Hazatérte előtt a felesége, Orsolya asszony egy ismeretlen lovas kíséretében szánra ül, és férje állítólagos levelének engedelmeskedve elhagyja otthonát, hogy soha többé ne térjen oda vissza élve. Nem sokra rá a férj nyomozása folytán meglelik a szánt és utasát a jéggel fedett láp mélyén. A „csábító” lovas kiléte és motivációi továbbra is ismeretlenek maradnak. A második rész (Amerre a világ) tizenkét fejezetre tagolódik és időben 30 évvel később vagyunk, amikor említett Wajtha Mátyás a partiumi nemes Tipród vármegye tekintetes főbírói posztját tölti be immár évtizedek óta, s ítél mindenféle bűnesetekben – a boszorkányégetések alkonyán. Bűnről, ítéletekről, igazságról, babonákról, az emberek gondolkodásáról, a társadalmi mozgásokról való meglátásait, gondolatit, tipródásait, vívódásait szolgabírójával, Gorbay Ölyvessel és a vármegye jegyzőjével, Tsomor Fórissal osztja meg monologizáló dialógusokban – vagy az emlékirataiba jegyzi fel őket, netán az általa Nagyidejűnek nevezett, kitalált, az időt egészében látó elmebéli társalkodójával beszéli meg. Felesége eltűnésének, halálának okai, a lovas, illetve vélt följebbvalói megtalálása továbbra is folytonosan a gondolatait – és talán ítéleteit – kísértik. Ahogy az olvasó idegeit is ez izgatja elsődlegesen: az első rész sikerrel birizgálta föl a titok iránt, aminek második részbeli megfejtésére azonban várni kell. Mintegy 350 oldalnyit. De nem hiábavaló ez a várakozás, s jóval többet kap az olvasó egy XVIII. századi bűneset-talány lehetséges felfedésénél. A platóni dialógusokra emlékeztető, hol a törvény házában, hol borozás közben folyó eszmecserék tulajdonképpen filozófiai-teológiai futamok, játszmák, melyben a törvénybíró komoly komédiázása közepette próbálja vagy okítani alárendeltjeit, vagy mindezek közben kitudni azok szándékát, hogy kinek a megbízásából is és miért kíváncsiskodnak a múltja, döntései, eszmeisége iránt – miféle besúgói feladatot teljesítenek, már ha valóban van ilyen. A Nagyidejű elnevezésű valakit is ennek szolgálatára hozza létre, bolondériájának gyanúját elhintve így, hogy adott esetben ne lehessen komolyan venni az általa mondottakat. Legyenek azok az isteni Bibliában foglalt ítélkezések vagy János jelenései nyomán feltárt, a tragikus emberi és az isteni létre vonatkozó eszmélkedések, esetleg Werbőczi István Hármaskönyvét kommentáló kitételek, netán az emberi lét és közösség megannyi apró-cseprő jelensége, amit bírói ítéleteinél (egy ember megismerésénél) figyelembe kell vennie. A bűn és a bűnhődés morálfilozófiai és jogtörténeti megközelítése (ami a Kő hull apadó kútba című regény sajátja is volt) itt a Hollóidő azon narratív tapasztalatával egészül ki, mely szerint a világ, a gondolatok nyelvi, elbeszélt konstrukciók, megértésük tehát a nyelv szerkezetének megértéséből fakadhat. Nem véletlen, hogy a törvénybíró oknyomozói munkája és töprengései nagyban a kimondott és ki nem mondott szavak, mondatok körül járják köreiket. Ahogy a második rész 12 fejezete is folytonosan vissza-visszakanyarodik már elbeszélt témákhoz, történetekhez, újabb és újabb mozaikokkal kiegészítve azokat, netán kétségbe vonva a korábban már elmondottakat, a szavakba (némelykor istenbe) vetett hitet kérdőjelezve meg. Nem elhanyagolható módon a Mária Terézia idejének Magyarországáról, társadalmáról is erős kontúrú képet alkothatunk. A példázatosság és parabolisztikus történetvezetés mellett ezért jóllehet a nyelvi kérdés azon vetülete is kiemelt fontossággal bír Szilágyi István regényében, amelyen megalkotta azt – az archaizáló, valószínűleg könyvtárnyi korabeli iromány átolvasása és beemelése révén keletkezett nyelvezet magával ragadó szépsége, íze (archaikus ismerőssége) a regény éke, élvezetének egyik forrása.  Szilágyi István: Messze túl a láthatáron Budapest, MMA Kiadó, 2020. 511 oldal
Szerző

Kavicsozó gyerekek és tükröződő kirakatok a Mai Manó Házban

Publikálás dátuma
2020.07.15. 10:30

Fotó: Béres Márton / Népszava
Megannyi (újra)felfedezésre váró alkotás bújik meg a múzeumi gyűjteményekben, bizonyítja a Mai Manó Ház tárlata, amely a huszadik századi fotográfia mélyére hatol.
Műtermi portréfotók, aktfelvételek, különös csendéletek, aprólékos kompozíciók, fényjátékok egész sora látható a Mai Manó Ház kedden megnyílt kiállításán, amely öt magyar fotográfus XX. századon átívelő munkásságából kínál válogatást. Az Újranézve című tárlat a Magyar Fotográfiai Múzeum gyűjteményéből, eltérő kurátori koncepciók alapján kiválasztott képeken át ad ízelítőt Székely Aladár, Máté Olga, Haller F. G., Haár Ferenc és Berekméri Zoltán életművéből. Míg egyes munkák leginkább fotótörténeti, technikai szempontból kínálnak látnivalót, számos közülük témáival, megközelítésmódjaival ragadja meg a látogató tekintetét. Az 1870-ben született, Mai Manó-tanítvány Székely Aladár képei közül talán sokunk számára ismerősek lehetnek korának kiemelkedő művészeiről, különösen Ady Endréről készült portréi: Csinszkával és családi körben is láthatjuk a költőt a földszinten kiállított felvételeken. Móricz Zsigmondról, Szinyei Merse Pálról és másokról készített szuggesztív arcképei egyenként tanúskodnak a korban számos nemzetközi kiállításon is szereplő fotográfus elismertségének okáról: beállításai a mai címlapokon is gyakran megjelennek. A kiállítótérben őt követi Máté Olga, aki nem csak a tárlat egyetlen női fotográfusa, a század elején is kiemelkedett e hivatás iránti érdeklődésével. Neki is kedvelt műfaja volt a portréfényképezés – Balázs Béla, Kaffka Margit, Babits Mihály és Rippl-Rónai József is alanyai köz szerepeltek –, a jelenlegi válogatás viszont tárgy- és növénycsendéleteire, akt- és mozgásfelvételeire fókuszál. Az alkotó szemlélődő attitűdje, finomsága egyaránt érzékelhető, akár táncmozdulatokat, szőlőszemeket vagy egy amarillisz szirmait látjuk a falakon. A részletekből kibomló képi rejtvények találhatók a következő teremben is, ahol a mérnök végzettségű Haller Frigyes Géza felvételeivel találkozhatunk. Itt az elsősorban a magyaros stílusról, a parasztok mindennapjait bemutató műveiről ismert alkotó a harmincas években, környező országbeli kirándulásokon, családi utazásokon készített felvételeit állították ki. A kor divatja szerint beállított és jól megtervezett képek a természetesség érzetét keltik, egy-egy mű előtt hosszú percekig is állhatunk, annyi részlet kirajzolódik: a firenzei utcakép, a törökbálinti kavicsozó gyerekek, a szappanbuborékot fújó kislány (a fotós lánya), vagy a szalmakalapos nők apró felfedezéseket tartogatnak. Fény és árnyék játéka, a különféle felületek és anyagok, a vonalvezetések dinamikája izgalmas képi világot eredményeznek, amiben könnyű elbolyongani. Az emeleten más hangvételű munkák fogadnak: a belsőépítész végzettséggel rendelkező Haár Ferenc sokszínű életutat tudhatott magáénak, dokumentálta a harmincas évek vidéki Magyarországát, csatlakozott a Munka-körhöz, majd külföldi utazásai során a reklám-, divat- és szociofotó, az építészeti fotográfia területén is alkotott. Az 1936-os Magyar Nemzeti Nyomtatvány Kiállításra készült papír- és nyomdaipari felvételeiből, valamint a későbbiekben Japánban és Hawaiin készített sorozataiból láthatunk részleteket: lencséjén át hasonlóan mozgalmasnak tűnnek a hazai könyvkötészeti munkálatok, mint a japán gyöngyhalászok mindennapjai. Az erőteljes jelenlét Berekméri Zoltán fotóin folytatódik, amelyek némileg ki is emelkednek a tárlatból: a huszadik század közepén alkotó fotográfus (1958-tól húsz éven át a Petőfi Irodalmi Múzeum műtárgyfényképésze volt) kortársaival ellentétben alig fordult a dokumentarista műfajok felé, a csendéletek, zsáner és tájképek érdekelték. A valóság bemutatása helyett fontosabb volt számára az egyszerűsítés, kiállított fotói ugyanakkor tűpontosak. Tükröződő kirakatok, poros üvegek, téglafalak, cserepes kaktuszok, a közért üvege: témái a valósnál is valósabbak, a mindennapjaink észrevétlen szerkesztettségét emelik ki. A kiállítás öt alapjaiban különböző, helyenként mégis egymással összetükröződő alkotói életművet nyit meg, és címe szerint az újranézés lehetőségét kínálja, noha néhány művésszel talán sokunk először találkozik. Amellett, hogy a múlt század jelentősebb hazai fotográfiai irányzataiba enged betekintést, legnagyobb erénye, hogy felkelti a nézői kíváncsiságot, ki-ki kiválaszthatja kedvenceit, a nyomukba eredhet, és általuk a már jól ismert műveket is más nézőpontokon át értelmezheti. Infó: Újranézve – Válogatás a Magyar Fotográfiai Múzeum gyűjteményéből Magyar Fotográfusok Háza – Mai Manó Ház Kurátorok: Baki Péter, Balogh Viktória, Barta Edit, Kiss Imre, Schuller Judit Flóra. Nyitva: augusztus 16-ig.
Szerző

Megtalálták Naya Rivera holttestét

Publikálás dátuma
2020.07.14. 12:15

Fotó: Image Press Agency / AFP/NurPhoto
A színésznő szerdán tűnt el a Los Angelestől északnyugatra fekvő Piru-tavon, ahol kisfiával csónakázott.
Megtalálták hétfőn Naya Rivera, a Glee - Sztárok leszünk! című tévésorozat színésze holttestét. A 33 éves nő szerdán tűnt el a Los Angelestől északnyugatra fekvő Piru-tavon, ahol kisfiával csónakázott. A négyéves gyerek elmondta a nyomozóknak, hogy anyja még visszaemelte őt bérelt csónakjukra, majd mikor a fiú visszafordult, látta, amint anyja eltűnik a víz alatt. „Valószínűleg összeszedte az energiáját, hogy visszajuttassa fiút a csónakba, de arra már nem maradt ereje, hogy magát is megmentse” – mondta Bill Ayub Ventura megyei seriff az esetről tartott sajtótájékoztatón. A fiú, Josey Hollis Dorsey egyedül, mentőmellényben aludt, amikor a sodródó csónakban megtalálta a jármű bérbeadója mintegy három órával azután, hogy vízre szálltak. A nő testét öt napon át keresték, végül helyi idő szerint hétfőn a kora reggeli órákban észlelték a vízfelszín közelében lebegve – közölték a hatóságok. Ayub elmondta, anya és fia úszni mentek, ami a tónak ezen a részén tilos. Rivera nem viselt mentőmellényt. A hatóságok úgy vélik, a nő fulladása baleset volt és testét valószínűleg a tóban lévő sűrű növényzet ejtette foglyul napokra. Búvárok ugyanis alaposan átvizsgálták a tónak azt a részét is, ahol végül előkerült a test, de az elvadult bozótos miatt rejtve maradhatott a zavaros vízben. A megtalált holttestet helikopterrel szállították a venturai törvényszéki orvosszakértőhöz, ahol elvégzik a boncolást. Mivel nem jelentettek más eltűnt embert a környéken, a hatóságok biztosra veszik, hogy Rivera testét találták meg. A színésznő, aki elvált férjével, Ryan Dorsey-val közösen gyakorolta a gyermek felügyeleti jogait, kedden a Twitteren posztolt közös képet a kisfiúval „csak mi ketten” képaláírással. Rivera gyermekszínészként és modellként kezdte pályafutását, hirdetésekben is szerepelt az Egyesült Államokban. Tévésorozatokban is szerepet kapott, 2014-ben pedig a Home című horrorban láthatta a közönség. Abban az évben ment hozzá Ryan Dorsey színészhez, gyereke apjához. A pár 2018-ban vált el.
Szerző