Lemondók

Váratlan, de talán nem annyira döbbenetes a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete (PDSZ) vezetőjének, Szűcs Tamásnak a döntése, amelyről hétfő este nyílt levélben számolt be: lemond a szakszervezet országos választmányának elnöki tisztségéről. Mint írta, kimerítette és felőrölte a rengeteg harc és feladat, ami a pedagógusok (és nem csak PDSZ-tagok) érdekképviseletével jár.

A PDSZ számos kisebb-nagyobb csatát megnyert az utóbbi két évben: például jórészt nekik köszönhető, hogy a magát helyi kiskirálynak képzelő Hódmezővásárhelyi Tankerület igazgatója kénytelen volt befejezni ámokfutását, de ott van számos nyertes bírósági ügy is, amelyek a szakszervezet által képviselt tanárok, iskolai dolgozók számára életbevágók lehetnek.

Tény, a PDSZ nem tartozik az „elit” szakszervezetek közé. Fővárosi központjuk nem a villanegyedben, hanem a „nyóckerben”, egy kis földszinti lakásban van, vezetőik is leginkább a hatalom egyes képviselői által lenézett borostás, kockásinges tanárok közül kerülnek ki. Ennek ellenére azok közé az érdekvédők közé tartoznak, akik a leghangosabban állnak ki a dolgozókat ért igazságtalanságokkal szemben, s nem haboznak rálépni a tankerületek, a Klebelsberg Központ vagy akár a kormányzat lábára sem.

S mit kapnak cserébe? A lejáratásukra, hiteltelenítésükre törekvő nyilatkozatokat a hatalom részéről, egy kézfogást a segítségükre szoruló dolgozóktól. Közönyt a pedagógustársadalom többségétől, akik inkább nem lépnek be a szakszervezetbe.

Szűcs Tamás most „csak” a PDSZ vezetéséről mondott le. A pedagógusok nagy része viszont már rég lemondott a közös felelősségvállalásról, a közös kiállásról, a közös érdekek védelméről, az értelmiségi léttel járó kiváltságok és feladatok nagy részéről. De mit is várjunk azoktól, akik már több mint száz éve tűrik, hogy a „nemzet napszámosaiként” tekintsenek rájuk?