„Oroszország! Vajon nem úgy száguldasz te is, mint a sebes, utolérhetetlen trojka? Nyomodban porzik az út, dübörögnek a hidak, mindent elhagysz, minden mögötted marad!” – írja minden orosz írók atyja, Gogol a Holt lelkek első részének híres befejezésében. A legendás metafora félelmetes energiákat sugall, a belőlük fakadó nagyságot asszociálja. Egyszersmind azonban némiképp groteszk, szürreális a kép, hiszen e fékevesztett iramnak nincs igazi célja, nem motiválja semmiféle racionális indíték. Az elszabadult trojka szinte röpül: lenyűgözően – és látszólag értelmetlenül.
A Pomerantsev riportkönyvéből kibontakozó Oroszországképet szintén groteszk kettősség jellemzi: elképesztő gazdagság és rémes elmaradottság, csillogó felszín és alatta a legsötétebb mélység, látszólagos rendezettség és mögötte az őskáosz. Egy kisvárosban profi gengszterek tartják fenn a rendet. A bűnüldözés ártatlanokat vegzál. Az adóhatóság a csalók táborát gyarapítja.
A szerző a mai – azaz a putyini – orosz társadalom egyik lényegi vonásának a képmutatást, a belőle eredő cinizmust tekinti. Senki és semmi sem azonos itt önmagával, mindent a csalfa látszatok uralnak. Például az éppen regnáló hatalomhoz fűződő állampolgári viszonyban „mindenki színlel, mindenki csak tetteti, hogy hisz a rendszerben, délelőtt az egyik álarcot öltik fel, délután a másikat”. De a politikai rendszer egésze is szimulációra épül: az uralkodó elit – élén az elnökkel – maga hozza létre ellenzékét, a Kreml hatalomtechnikusai teremtik meg a nekik tetsző civil szervezeteket, mozgalmakat. Az állampolgár bármerre mozdul, mindig a rezsim hálózatán belül marad.
A mű tükrében a mai orosz világ további fontos karakterjegye a mindent átszövő korrupció. A gazdaság és a bürokrácia valamennyi ágát és szintjét mozgásban tartó túlárazások, csúszópénzek szigorú szabályokat követnek, ha valaki megszegné őket, azonnal a körön kívül találja magát. A korrupcióból ered a pazarlás, a minőségromlás, az értékvesztés, mint erre a kötet megannyi története utal. A médiumok számára pedig alaptanulság lett: „a huszonegyedik századi Oroszországban bármit mondhatsz, amíg nem eredsz a korrupció nyomába”. Az életével játszik, aki mégis próbálkozna.
A Szovjetunió váratlan összeomlása után létrejövő vadkapitalizmus – szervetlensége, a biztos hagyományok teljes hiánya miatt – olykor már ijesztő ideológiai zűrzavart okozott. Feléledtek az ősrégi szlavofil tanok, megszaporodtak a vallási megszállottak (Moszkva a harmadik Róma), felbukkant a rasszizmus, az idegengyűlölő fehér szupremácia. Nagy keletjük lett az irracionális nézeteknek, a megváltást kínáló misztikus mozgalmaknak, a veszedelmes, pszichologizáló kóklerségeknek. A könyv egyik legfelkavaróbb írása épp azt tárja fel, hogy két fiatal lány – sikeres modell mindkettő – miként válik egy méregdrága személyiségfejlesztő tanfolyamnak álcázott gátlástalan lélekrombolás áldozatává (Az elveszett lányok).
Életrajzának fordulataiból eredően a szerzőt sajátos kettős látás jellemzi. Szülei a múlt század hetvenes éveiben – szovjetellenes tevékenységük következtében – emigrációba kényszerültek, Peter így már Londonban járt iskolába. Tanulmányai befejezése után azonban Moszkvába ment dolgozni: a TNT televíziós csatornának készített dokumentumfilmeket, a putyini valóság sűrűjéből választva témákat. Pomerantsev így egyrészt a nyugati értékrend képviselője, másrészt belülről – mintegy zsigeri alapon – ismeri az orosz világot.
Műfaji szempontból a könyv riportgyűjtemény, munkanapló és memoár ötvözete. A színes, eleven stílus helyenként már-már szépírói kvalitásokat mutat (a szöveget angolból Papolczy Péter fordította). Vlagyimir Putyin személyének, rendszerének és eddigi „uralkodásának” könyvtárnyi szakirodalma van. Ezeket az elemzéseket is élményszerűvé avatja ez a remek – hol tragikus, hol mulatságos, de mindig elgondolkodtató – sztorikat felvonultató kötet.
