Előfizetés

Hartay Csaba: Letakart írógép

Hartay Csaba
Publikálás dátuma
2020.07.18. 10:35

Fotó: Bach Máté
Két csepp az élet. Az eső idézőjelei között ott a szárazság alkotóereje. Magunkban hordozzuk saját túszejtőnk szigorú alakváltásait. Bennünk szabadon kószál ezer elítélt vágy. Gyilkosokkal és gyerekrablókkal élünk. Betörőt engedünk paplanunk alá. És szorítjuk, fojtogatjuk, míg ráng, rúgja sohasem az utolsót. Párnánkban ellenségeink fejsüppedése. Magunkat kerítjük be, a zárak is ellenünk esküdnek hajnali kánonkattanással. Két csepp az élet, az egyik eső utáni pocsolyalé. A másik vágóhidak vizes csurgalékvére. Vörös és fekete, alvó és mámoros. Az eső felkiáltójelei között ott a szomjhalál vegyjele. Egy csepp az idő, halnyálka-burkán belül elhullott évek keringenek. Kiégett izzók emlékeznek vakító fiatalkorukra. Magunkban hordozzuk saját elrablásunkat. Testek, amik friss lombozatú végtagokkal fehér falakra vázolják a jövő csillagképeit. Nincs neme a tegnapok néma agyagkatonáinak. De van a terem, ahol letakart írógépek alszanak. Van táj, ahol egykori viharok harcolnak önmagukkal. A villámok bevilágítanak temetett koponyák szemablakain. Odabent emlékfilmek szakadt celluloidjai. Mert végül találkozunk, odaát hangszerelt némaság vár.

Juhász Zsuzsanna: Hasadás

„Ha egyszer pár órája még azt mondtad, nem baj. Nem baj, ha nem tudjuk fizetni a rezsit, és utcára kerülünk, aztán börtönbe, mert mostantól a hajléktalanságért börtön jár. Nem baj, mondtad, mert ott legalább meleg lesz, nem kell fűteni.”
Mit mondtál, te? Te, én egy percig sem dolgozom tovább így, nem én. Ha egyszer pár órája még azt mondtad, nem baj. Nem baj, ha nem tudjuk fizetni a rezsit, és utcára kerülünk, aztán börtönbe, mert mostantól a hajléktalanságért börtön jár. Nem baj, mondtad, mert ott legalább meleg lesz, nem kell fűteni. Lesni a gázórát egyre, most meg jössz nekem ezzel a szopatással. Hogy jut eszedbe, hoppá, azt mesélték, hogy a börtönben szopatnak. Hogy begyógyszerezik a nőket, és a személyzet leszopatja magát velük. És azok mesélték, akik csinálták, nős, gyerekes férfiak. És miért nem szóltatok, kérdeztem, ugyan. Ugyan kinek is szólhattunk volna, koppintottál buta naivitásomra. Hitemre az ember jóságában. No de ez azért, gondolom, neked sincs a pakliban, neked, a jég hátán is megélő, enyhén paranoid, egyedülálló anyának. Akit anno nem érdekelt úgy általában az egyházak pedofíliája, hogy hol és mekkora a fertőzöttség. Fogtad magad, és úgy intézted, hogy vihesd, hozhasd a fiadat a hittanról. Hogy kettesben egy percig se maradhasson az egyházi vezetővel. No de ez, ez a gyógyszerekkel támogatott szopatás, ha mondtad volna előbb, kollegina. És még meg is fejelted, hogy rá lehet szokni. Igaz, a gyógyszerekre, a jó kis kábulatra. Mert börtönből, mondod, nem szokás egészségesen kikerülni. Hát akkor szerintem jelentkezzünk önkéntesen, hátha úgy is lehet. Mert azért az eszemet szeretném épen megőrizni, mindig is a józanságomra voltam büszke. Bár lehet, hogy így nem lehet, erőszakmentesen nem olyan nagy durranás. Kell a rákészülés, az előjáték, a titokban kajába kevert gyógyszer. Enni meg kell, hogy a rosseb egye meg. És ki az, aki ki tudná szűrni az ízt, a bódító gyógyszerét, egy idő után legalább. Mert én nem, az biztos. Hát mi vagyok én? Ősember, akit az őserdőbe löknek, hogy zabálj. De nem mondanák meg, mi mérgező, mi nem. Akkor aztán jöhetnék az ember jóságába vetett hitemmel, de tényleg. Felfordulnék, mire a nap nyugovóra térne. És te, az nem számít, hogy már nem vagyunk fiatalkák? Nem, ugye? És te, tudod, hogy – nem is mondom neked –, valamit kell tenniük velünk utána. Muszáj nekik, hogy elkülönítsék a szép, valódi szexet a feleségükkel attól, amit velünk tesznek. Majd azt mondják, mi tehetünk róla. Mi gerjesztettük föl a vágyaikat, bármit mondunk és teszünk, mi leszünk a szajhák, tudod. Így végezte majd’ kétszázezer nő is a boszorkányüldözések idejében. Az első évben csak szárazság volt, rossz volt a termés, és éheztek az emberek. Aztán már mindegy, mi volt, jöttek a máglyák és a felajzott, bosszúra éhes tömeg. És persze az isteni magyarázatok, hogy ezek a szerencsétlenek az ördöggel cimborálnak. Miközben ördögöt nem látott senki soha, azóta se. Igaz, istent se. De ne félj, bennünket csak leköpnek aztán vagy pofonvernek. És ha szerencsénk van, lehet, hogy az is elég lesz nekik, ha levizelnek. És azt már nem is kérdezem, hogy miért mindig mi, miért mindig a nők? Miért mindig a nők tűrése kell ennek a világnak a nyugalmához? Egyensúlyához és béké­jéhez? Nem kérdezem, mert azt mondanád, ha nem akad más, fér­fiakkal is csinálják biztosan. Csak arról nem beszélnek, nehogy a buziság árnyéka vetüljön rájuk. Különben meg dicsekednek vele, látod-e. A szex, a bárhogyan megszerzett szex még mindig része a rangsorban elfoglalt helynek a férfiak között. De te leg­alább hiszel, hiszel a számoknak a sorsunkba fonódásában. Hogy csak figyelni kell és kombinálni, és akkor a nyerő számokat húzzuk a lottóban. És te akkor magamra fogsz hagyni, fragmentálódni fogunk, barátném. Mert míg én kiiszom minden cseppjét a szopatás méregpoharának, te leskelődni fogsz közben. Figyelni és kombinálni. Sorsodba forgatni tán még a cellaszámod is, hogy megjátszd okosan a következő héten. Mert lottózni biztosan szabad a börtönben. Hinni a szerencsében? Miért is ne?

Murányi Zita versei

Murányi Zita
Publikálás dátuma
2020.07.18. 09:20

Fotó: APU GOMES / AFP
„a föltámadás is hazugság és a fa fölveszi / az elejtett almacsutkát.”
idegen vagy mint ezek a távoli fények a nap csókja a hold ölében reszketni kezd nem jössz beljebb kezeden sugara egy régi délelőttnek megkarcolja az üveget a tejút is kettétörhet ketten ülünk bennem lépteink sártengerében homokozunk a lábnyomaiddal mintha nekünk lehetne kicsiny az egész földgolyóbis akik kevésnek találtattak mélyedést vájni ahol megnyugszik a szív hangosodó magánya árnyékodba lóg két kezem ásólapátja. csók szádon a száj sistergő sivatag marad úgy áll közénk a csók mint egy levegőbe írt ujjlenyomat mint egy kívánság amit mellédobtak a szökőkút peremének mi ülünk le a kőre hogy a tér két oldala helyet cseréljen ilyen a világ pusztulása némileg eltúlozták lehet-e a föltámadás is hazugság és a fa fölveszi az elejtett almacsutkát. lezuhan mennyire nem szeretem a csendet amikor isten keze sáros minden éjjel széljegyzet de hasonlít a teremtés korrekciójához nézni a reggeli napot ismét fénybe törölközött egy-egy halálváros a törzsben gyűrűvé fonódtak évmilliárdok a föld még mindig árnyékos túl számtalan föltámadáson levélként csüng az ágon az az engesztelő zöld bársony csak az őszi álom teszi hogy lezuhan és sétálhatunk a szivárványon.