Mit mondtál, te?
Te, én egy percig sem dolgozom tovább így, nem én. Ha egyszer pár órája még azt mondtad, nem baj.
Nem baj, ha nem tudjuk fizetni a rezsit, és utcára kerülünk, aztán börtönbe, mert mostantól a hajléktalanságért börtön jár. Nem baj, mondtad, mert ott legalább meleg lesz, nem kell fűteni.
Lesni a gázórát egyre, most meg jössz nekem ezzel a szopatással. Hogy jut eszedbe, hoppá, azt mesélték, hogy a börtönben szopatnak. Hogy begyógyszerezik a nőket, és a személyzet leszopatja magát velük. És azok mesélték, akik csinálták, nős, gyerekes férfiak.
És miért nem szóltatok, kérdeztem, ugyan. Ugyan kinek is szólhattunk volna, koppintottál buta naivitásomra. Hitemre az ember jóságában.
No de ez azért, gondolom, neked sincs a pakliban, neked, a jég hátán is megélő, enyhén paranoid, egyedülálló anyának. Akit anno nem érdekelt úgy általában az egyházak pedofíliája, hogy hol és mekkora a fertőzöttség. Fogtad magad, és úgy intézted, hogy vihesd, hozhasd a fiadat a hittanról. Hogy kettesben egy percig se maradhasson az egyházi vezetővel.
No de ez, ez a gyógyszerekkel támogatott szopatás, ha mondtad volna előbb, kollegina. És még meg is fejelted, hogy rá lehet szokni. Igaz, a gyógyszerekre, a jó kis kábulatra. Mert börtönből, mondod, nem szokás egészségesen kikerülni.
Hát akkor szerintem jelentkezzünk önkéntesen, hátha úgy is lehet. Mert azért az eszemet szeretném épen megőrizni, mindig is a józanságomra voltam büszke. Bár lehet, hogy így nem lehet, erőszakmentesen nem olyan nagy durranás. Kell a rákészülés, az előjáték, a titokban kajába kevert gyógyszer. Enni meg kell, hogy a rosseb egye meg. És ki az, aki ki tudná szűrni az ízt, a bódító gyógyszerét, egy idő után legalább. Mert én nem, az biztos. Hát mi vagyok én? Ősember, akit az őserdőbe löknek, hogy zabálj. De nem mondanák meg, mi mérgező, mi nem. Akkor aztán jöhetnék az ember jóságába vetett hitemmel, de tényleg. Felfordulnék, mire a nap nyugovóra térne.
És te, az nem számít, hogy már nem vagyunk fiatalkák?
Nem, ugye?
És te, tudod, hogy – nem is mondom neked –, valamit kell tenniük velünk utána. Muszáj nekik, hogy elkülönítsék a szép, valódi szexet a feleségükkel attól, amit velünk tesznek. Majd azt mondják, mi tehetünk róla. Mi gerjesztettük föl a vágyaikat, bármit mondunk és teszünk, mi leszünk a szajhák, tudod. Így végezte majd’ kétszázezer nő is a boszorkányüldözések idejében. Az első évben csak szárazság volt, rossz volt a termés, és éheztek az emberek. Aztán már mindegy, mi volt, jöttek a máglyák és a felajzott, bosszúra éhes tömeg. És persze az isteni magyarázatok, hogy ezek a szerencsétlenek az ördöggel cimborálnak. Miközben ördögöt nem látott senki soha, azóta se. Igaz, istent se.
De ne félj, bennünket csak leköpnek aztán vagy pofonvernek. És ha szerencsénk van, lehet, hogy az is elég lesz nekik, ha levizelnek.
És azt már nem is kérdezem, hogy miért mindig mi, miért mindig a nők? Miért mindig a nők tűrése kell ennek a világnak a nyugalmához? Egyensúlyához és békéjéhez?
Nem kérdezem, mert azt mondanád, ha nem akad más, férfiakkal is csinálják biztosan. Csak arról nem beszélnek, nehogy a buziság árnyéka vetüljön rájuk. Különben meg dicsekednek vele, látod-e. A szex, a bárhogyan megszerzett szex még mindig része a rangsorban elfoglalt helynek a férfiak között.
De te legalább hiszel, hiszel a számoknak a sorsunkba fonódásában. Hogy csak figyelni kell és kombinálni, és akkor a nyerő számokat húzzuk a lottóban.
És te akkor magamra fogsz hagyni, fragmentálódni fogunk, barátném. Mert míg én kiiszom minden cseppjét a szopatás méregpoharának, te leskelődni fogsz közben. Figyelni és kombinálni. Sorsodba forgatni tán még a cellaszámod is, hogy megjátszd okosan a következő héten.
Mert lottózni biztosan szabad a börtönben. Hinni a szerencsében?
Miért is ne?