Murányi Zita versei

„a föltámadás is hazugság és a fa fölveszi / az elejtett almacsutkát.”

idegen vagy

mint ezek a távoli fények

a nap csókja a hold ölében

reszketni kezd

nem jössz beljebb

kezeden sugara egy

régi délelőttnek

megkarcolja az üveget

a tejút is kettétörhet ketten ülünk bennem

lépteink sártengerében

homokozunk a lábnyomaiddal

mintha nekünk lehetne kicsiny

az egész földgolyóbis

akik kevésnek találtattak

mélyedést vájni ahol megnyugszik

a szív hangosodó magánya

árnyékodba lóg két kezem

ásólapátja.

csók

szádon a száj sistergő sivatag marad

úgy áll közénk

a csók mint egy levegőbe írt

ujjlenyomat

mint egy kívánság

amit mellédobtak a szökőkút peremének

mi ülünk le a kőre hogy a tér két oldala

helyet cseréljen

ilyen a világ

pusztulása némileg eltúlozták lehet-e

a föltámadás is hazugság és a fa fölveszi

az elejtett almacsutkát.

lezuhan

mennyire nem szeretem a csendet

amikor isten keze sáros

minden éjjel széljegyzet de

hasonlít a teremtés korrekciójához

nézni a reggeli napot ismét

fénybe törölközött egy-egy halálváros

a törzsben gyűrűvé fonódtak

évmilliárdok a föld még mindig árnyékos

túl számtalan föltámadáson levélként

csüng az ágon az az engesztelő zöld bársony

csak az őszi álom teszi hogy

lezuhan és sétálhatunk a szivárványon.