idegen vagy
mint ezek a távoli fények
a nap csókja a hold ölében
reszketni kezd
nem jössz beljebb
kezeden sugara egy
régi délelőttnek
megkarcolja az üveget
a tejút is kettétörhet ketten ülünk bennem
lépteink sártengerében
homokozunk a lábnyomaiddal
mintha nekünk lehetne kicsiny
az egész földgolyóbis
akik kevésnek találtattak
mélyedést vájni ahol megnyugszik
a szív hangosodó magánya
árnyékodba lóg két kezem
ásólapátja.
csók
szádon a száj sistergő sivatag marad
úgy áll közénk
a csók mint egy levegőbe írt
ujjlenyomat
mint egy kívánság
amit mellédobtak a szökőkút peremének
mi ülünk le a kőre hogy a tér két oldala
helyet cseréljen
ilyen a világ
pusztulása némileg eltúlozták lehet-e
a föltámadás is hazugság és a fa fölveszi
az elejtett almacsutkát.
lezuhan
mennyire nem szeretem a csendet
amikor isten keze sáros
minden éjjel széljegyzet de
hasonlít a teremtés korrekciójához
nézni a reggeli napot ismét
fénybe törölközött egy-egy halálváros
a törzsben gyűrűvé fonódtak
évmilliárdok a föld még mindig árnyékos
túl számtalan föltámadáson levélként
csüng az ágon az az engesztelő zöld bársony
csak az őszi álom teszi hogy
lezuhan és sétálhatunk a szivárványon.
