Előfizetés

Legéndy Jácint versei

Legéndy Jácint
Publikálás dátuma
2020.07.18. 08:25

Rózsadombi pincék dupla vers ha rosszul csinálod összezúznak s amennyiben jól persze továbbnyomozhatsz a lényeg pozíciódból bármikor fel tudjál repülni akárcsak egy gátfutó a lécsövény előtt mások rózsadombi pincék betonjába dőlnek miközben te a félig megkötött garázsalapból is kiugrasz és imádság gyanánt mormolod melinda küldi tóninak attila mondta adjam át szavadra lábak roskadoznak ahogy gerendák az áradáskor vagy halántékok úsznak épp célkeresztbe ám a belügyminisztérium egyik szobája mélyén nyugdíjas tanárnő aposztrofál téged kaméleon mindenének Közvetítés scandal of paris tekinteted kiválasztják indulási pontul kamaszhitű mosolygásod végtelenbe torzul

Mintha a gyerekkor tartana tükröt – Wirth Imre az idő felfüggesztéséről

Rácz I. Péter
Publikálás dátuma
2020.07.11. 14:00

Fotó: Erdős Dénes / Népszava
Lementem egy üveg borért Hajnóczynak címmel jelent meg kora tavasszal Wirth Imre új verseskötete – ám A halál kilovagolt Perzsiából írója nemcsak az életbe lépő karantén miatt várja azóta is az italát. A nyelv által a múlt és a jelen eseményei közé átjárókat építő költővel remeteségről éppúgy beszélgettünk, mint az indiánokról és a Wirthek valós vagy vélt történetéről.
Majd’ negyed század telt el az első, régóta kultikusnak nevezhető kötete, a Történetek az eszkimóháborúból című regény és a 2018-as, Ő volt a rejtélyes állat című verseskötet megjelenése között. Milyen gátakat kellett áttörnie vagy megkerülnie ehhez?  Még az Eszkimóháború megírása előtt, Lator Lászlóhoz jártam versszemináriumra, 28-29 éves voltam, s az írásaim alapján ő mondta azt, hogy én egy későn érő típus vagyok. Nem nagyon értettem ezt, már miért lennék én későn érő típus? De aztán éppen a Rejtélyes állat megjelenése kapcsán kellett rádöbbennem, hogy mennyire ártatlanul kerültem bele annak idején az irodalmi életbe, első generációs értelmiségiként az értelmiségi létbe, és hogy ezt mennyire nehezen dolgoztam fel. 1999-ben a magyar irodalom díszvendégségével zajló Frankfurti Könyvvásáron – akkor jelent meg a regényem második kiadása németül – nagyon rossz volt szembesülnöm azzal, mennyire másként kezdtem viselkedni a saját normáimhoz képest. Úgy éreztem, vissza kell lépnem ebből a közegből. Ehhez a döntéshez hozzásegített az is, hogy sorra születtek a gyerekeim, és én maradtam otthon velük gyesen, viszont nem éltem azzal a lehetőséggel, hogy emellett írjak – ebbe az állapotba azonban benne is lehet ragadni. A remeteségnek van egy olyan pillanata, amikor már nem remete vagy, hanem eltűnsz a világból. Én persze nem akartam ilyen remete lenni, a baráti társaságom révén nem is szakadtam el teljesen az irodalomtól. Ilyen kapcsot jelentett a Magyar Íróválogatott, ahol fociztam, ám mindig bennem volt az a furcsa – kihívó és kellemetlen – feszültség, hogy úgy vagyok tagja a csapatnak, hogy régen nem jelent meg tőlem semmi. Amikor aztán végül főállásba kerültem, és vele együtt vissza a való világba, kezdtem elfogadni a saját hibáimat, a folyamatos menekülési állapotot, a semmiben sem otthonlét érzését, ami a versekben a megszólaló én-ek játékos bujkálásaként jelenik meg. Azt, hogy én így létezem, hogy mindig is így léteztem, csak korábban ezt nem fogadtam el. Kemény István az első verseskötet kapcsán írta, hogy a versekből áradó szomorúság gyógyfőzetként hat az olvasóra. Ez a kettős kedély­állapot boldogság és melankólia között ennek az elfogadásnak az eredménye?  Így van, annak az elfogadása, hogy ez a kettősség vagy ingázás a kettő között természetes az életemben, A versekben egyik vagy másik mindig valami végpontig van víve, ami után újra lehet kezdeni, de nagyon erősen bennük van a dolog hullámzása is. Az új kötet versei mennyire újak? Az Ő volt a rejtélyes állat megjelenésekor már utalt ugyanis egy következőre.  A Lementem egy üveg borért Hajnóczynak kötet versei mind az előző kötet leadása után íródtak. Nincs benne olyan vers, ami abból kimaradt volna. Ez már egy gazdagabb szövésű, talán mennyiségileg is nagyobb merítésből született, míg a Rejtélyes állatba nagyon régi versek is bekerültek, mert azt éreztem, folytonosságot adnak a számomra is.
A gyermekkor megidézése sűrűn előkerülő, sarkalatos pontja a kötetnek. Ám a Hatévesen kezdetű versben azt olvashatjuk: „mikor eltűnt minden, hogy lehet / az, hogy semmi se történt, hogy / a nyelv korbácsolja mindig / vissza az emlékezetet?” Ezek szerint korántsem biztos, hogy valódi gyerekkori élményekről tudósítanak a versek? Elsősorban az emlékezet működése foglalkoztat: hogyan köthető össze az a valaki, aki állandóan mozgásban lévően én vagyok, azzal a valakivel, akihez tudtommal közöm van? Ebből próbálok megkonstruálni egy olyan nyelvi szövetet, amiben a későbbi, felnőttkori tapasztalataimat ütköztetem egy gyerekkori élményvilággal. Tehát nem a gyerekkoromba nyúlok vissza, leírva azt, itt inkább arról van szó, hogy mintha a gyerekkor tartana tükröt annak, aki próbál hozzá visszafelé beszélni. Így próbálom meglátni a nyelven keresztül, hogy tulajdonképpen mi is történt akkor. Mindegyik kötetem folyamatos nyomozás ennek érdekében, a saját múlt kutatása. Az emlékezet kutatása szoros összefüggésben áll az idővel. Szándékom szerint a különböző én-eket és személyiségi állapotokat próbálom összekötni, annak ellenére, hogy nagy időbeli szakadékok választják el őket egymástól: az idő mint hiátus, űr jelenik meg. A vers- vagy prózanyelv ugyanakkor átjárókat képez az időpillanatok között. A szövegeken keresztül tudok átsurranni egyik állapotból a másikba, általuk ki tudom kerülni az időnek ezt a visszafordíthatatlan természetét. A nyelv olyan folytonosságokat képez a különféle pillanatok és állapotok között, amiben az idő felfüggesztődik – egy másfajta időállapot keletkezik. S ez a történelmi időre is vonatkozik… Ami a családja történetét is magába foglalja. A litera.hu irodalmi portálon fut egy sorozata A név kátyú, vaddisznódagonya, omladék, szerelem címmel, ahol számos Wirthtel futhatunk össze „egy időben”. 1993 januárjában egy buliban beszélgettem valakivel, aki felvázolta az elképesztően összetett családtörténetét, én pedig akkor döbbentem rá, hogy ezzel szemben nekem ki kell találnom a családom múltját. Az akkor már készülő Eszkimóháború is nem véletlenül egy nem létező történelmi múlt és család feltárása. Jó pár éve ismét elkezdett foglalkoztatni a dolog. Miként lehet, hogy míg egyik ősünket megőrizte az emlékezet, a másik kihullott belőle? Illetve hogyan lehet ezeket az idő- és történelmi eseményeket megmozgatni úgy, hogy egyenrangúvá is válhassanak, ne legyen hierarchia az időállapotok között. Személyessé téve: tényleg ennyire nincs múltja a Wir­theknek, az emlékezet tényleg nem hatolt túl azon, hogy az apámat és a nagyapámat is Wirth Imrének hívták? Hiszen például a nagyapámnak volt egy testvére, aki eltűnt a világháborúban, mi lett vele? Elkezdtem kutakodni a Wirthek után a régi újságokban és elképesztő történeteket találtam – és általuk hatalmas lehetőséget arra, hogy felépítsek egy múltat. Nem teljesen saját múltat, ezért is oly ironikusan szeszélyes a sorozat szövege: beidézek nem létező Wirthekről, belopva azért a létezőket és kicsit magamat is közéjük. A fiktív és nem fiktív elemek, az elképzelt és a lopott történetek egy szinten jelennek meg, mint a közös történelmünk. A kötet rendkívül csábító címében szereplő Hajnóczyval – aki végül, elárulhatom, nem kapja meg az ígért bort – volt közös történetük? Soha nem találkoztam Hajnóczy Péterrel, a legendája viszont nagyon erős. A halál kilovagolt Perzsiából című regénye alapmű, tanítottam az egyetemen is, és leginkább az fogott meg, ahogy a prózanyelvvel, a nyelvhasználatával, a stílusok keveredésével leleplezi a beszélőt. Át lehet látni a nyelvezeten, amin valaki megszólal, s kiviláglik, hogy igazat mond-e vagy sem. Ez nekem alapvető tapasztalat volt. Aztán már a Petőfi Irodalmi Múzeum Médiatárában dolgozva bukkantam egy felvételre, mely Hajnóczy utolsó éveinek egyik felolvasásán készült, ahol kiszól a közönségnek: „Hozzatok már egy üveg bort!” S valaki felállt és ment. Ahogy a szövegeiben megjelenítve, úgy a fikción túlmenően, a való életben is meg kellett küzdenie a maga démonaival.
Az ön démonai ellenben talán az indiánok. „[A]z »indián« olyan őskép, amely időről időre felemelkedik a tudattalanból” – olvasható az Eszkimóháborúban. És a Lementem… kötetben többször is felemelkednek. Kik is ezek az indiánok? Az „indián” átjáró a múltba olyan kapu, amin az időbeli távolságot legyőzve, rögtön be tudok lépni a gyerekkorba. Kamaszkoromban kaptam meg nagyapámtól a Fehér Szarvas néven író Borvendég Deszkáss Sándor A szikláshegyek varázslója című könyvét. Teljesen ledöbbentett, hogy lehet ilyen megközelítéssel írni az indiánokról, hogy létezik egy magyar, aki az elképzelése szerint fel fogja szabadítani az indiánokat. Olyan furcsa szabadságeszmény bontakozott ki ebből a könyvből, ami totálisan idegen volt a szocializmus légkörétől. Sajnos ez a könyv később elveszett, és mondhatjuk, démonként nehezedett rám, hogy vele az átjáró – legalábbis tárgy­ként – eltűnt. Mérhetetlenül bántott, ám tavaly a könyv egy példányát megkaptam születésnapomra. Most tavasszal lett volna egy kiállítás, ami végül novemberben nyílik majd, és a magyar irodalom „indiánjainak” állít emléket. Mert a magyar indiánozás szimbolikus és nemcsak Fehér Szarvashoz köthető, számtalan változata létezik. A kiállítás mellett pedig egy antológia is megjelenik, melyhez kortárs szerzőktől kértem indiános szövegeket.

Wirth Imre

költő, író, szerkesztő, irodalomtörténész 1964-ben született Budapesten. A Petőfi Irodalmi Múzeum Médiatárának munkatársa. Első kötete, a Történetek egy eszkimóháborúból című regény 1994-ben jelent meg. Német fordítását 1996-ban és 1998-ban is kiadták. Verseskötetei: Ő volt a rejtélyes állat (2018), Lementem egy üveg borért Hajnóczynak (2020). 1993–2008 között a Magyar Íróválogatott tagja. Pomázon él.

Mintha semmi sem történt volna (Dacia Maraini: Rabolt szerelem. Nyolc történet a bántalmazásról)

horner
Publikálás dátuma
2020.07.11. 11:51

Az erőszaktevés, a nők, gyerekek bántalmazása minden, csak nem normális. Ahogy az sem, hogy felülemelkedünk rajta. Habár gyakorlat mindkettő. Maraini történetei erre a (macsó) szocio­kulturális „örökségre” világítanak rá szépelgés nélkül.
Brutális, letaglózó, megrendítő – annak ellenére, hogy az olasz írónő nyolc elbeszélése nem irodalmi megformáltságával vagy jelentésmegsokszorozó erejével hat. Az éppenhogy csak fiktív, kissé sűrített, egyszerű leírásai, a skiccelt szituációi és szereplői (mint valami újnaiv művészet) ennek ellenére (emellett) szívbe-, lélekbemarkolóan maguk alá gyűrik az olvasót. Na, nem éppen erőszakos módon, ahogy azt a nők bántalmazásainak különféle eseteit elmesélő novellákban teszik a férfiak, a teremtés koronái. Bár közel sem enciklopédikus teljességét nyújtja a kötet a nők ellen elkövetett erőszaktevéseknek, de legyenek azok házastársi bántalmazások, kislányok pedofil elcsábításai, egyéni vagy csoportos megerőszakolások, beteges féltékenységből vagy túltengő agresszió miatti tettlegességek, végződjenek akár halállal is, négy dologban mindenképpen közös nevezőre kerülnek: 1. az áldozatok minden esetben a gyengék, a kiszolgáltatottak, a nők, 2. nemcsak fizikai, de pszichés terror áldozatai is, életre szóló kihatással, 3. a probléma és a felelősség kérdésében mindig az áldozat kerül a bűnbak szerepébe, akár ő, akár az elkövető, akár a környezete, a társadalom megítélése szerint, ha történt is bűneset, ő tehet róla. Végül negyedikként a pszichoszociális-társadalmi, tehát jórészt nyelvi tabuk alig engedik felszínre hozni a megtörténő tragédiát – nehéz meghatározni, megakadályozni, majd elmesélni és jogilag kezelni az erőszaktevéseket. Amik nyilvánvalóan törvényileg ugyan jórészt szankcionáltak, azaz tabusítottak. Úgy az egyén, az áldozat vagy az elkövető, úgy a szűkebb környezete, ismerősei, családtagjai, rokonai, munkatársai, vagy a szélesebb társadalmi közvélemény elhessegeti magától (tabuként kezeli) már a lehetőségét is a kislányok, nők, asszonyok, feleségek, húgok, anyák elleni erőszaktevésnek, miközben azok a valóságban, látható nyomokkal megtörténnek – de tagadásuk, elbagatellizálásuk, jórészt az áldozatok bűnbakként azonosításával („kihívta maga ellen a sorsot a miniszoknyájával”) olyan valóságot igyekszik teremteni, ami minderről nem vesz tudomást. Ennek a nyelvi-gondolkodási akadálynak a leleplezésében is kiváló Maraini végtelenül egyszerű, a demonstrálásra alkalmazott írásmódja, még ha nem­egyszer a konzekvenciák levonását nem is bízza az olvasóra, didaktikusan az elbeszélő vagy egy szereplő szájába adja a pszichologizáló magyarázatlehetőségeket (családi példa, rossz szocializáció, erőszakos apa, figyelmetlen anya, társadalmi nyomás stb.), s némileg erkölcsi példabeszéddé formálja az elbeszélést. Nehéz ezt elkerülni (a kötetzáró, Anna és a Mór című elbeszélésben majdnem sikerül is neki), de még ez sem tudja kioltani a súlyos téma megrázó erejét. Paradox módon valószínűleg mindenféle re­­torikán áttör, annyira húsbavágó probléma, és ahogy fentebb utaltunk rá, emiatt nehéz mentálisan-nyelvileg megragadni, mert kisiklik a morálisan konstruált világképünk szabta (tabutizált) nyelvi hálóból. Ám attól még nagyon is ott van, jelen van. Ha csak a könyv aktuális közegbe érkezését tekintjük, a járványveszélyhelyzet idején számos hang figyelmeztetett arra, hogy a családon belüli erőszak különféle formái a bezártság kényszeréből adódóan még inkább eldurvulhatnak, sűrűbbé válhatnak, nincs hova elmenekülni. Kérdéses, hogy a veszélyhelyzet (átmeneti?) megszűnésével, a figyelemfelhívások hangjai továbbra is visszhangoznak-e bárkiben. Vagy épp úgy eltűnnek, mint a járvány elején új világot vizionáló véleményvezéreké, s helyette a „minden kerüljön a megszokott – normális – kerékvágásba” szólamok dominálnak? Az erőszaktevés, a nők, gyerekek bántalmazása minden, csak nem normális. Ahogy az sem, hogy felülemelkedünk rajta. Habár gyakorlat mindkettő. Maraini történetei erre a (macsó) szocio­kulturális „örökségre” világítanak rá szépelgés nélkül. (Ford. Lukácsi Margit. Jaffa Kiadó, 2020. 215 o.)