Előfizetés

Nem az ő teste (Sophie Mackintosh: Kék sorsjegy)

horner
Publikálás dátuma
2020.07.18. 11:40

A kimondott vagy leírt kevés szó mögött mindig tengernyi, tudat alatt megbúvó, kimondhatatlan vagy alig kimondható szavak áradata rejlik – amit az olvasó pótolhat a sajátjáéval, és vitába is szállhat vele. Nincs is más választása.
Szülőgép vagy kúrógép. Anya vagy a szórakozásnak élő, szabad nő. Vagy-vagy. Kizárólagosan. És a döntés, a választás joga, a saját teste feletti rendelkezés nem az övé. „A nevem Calla, és választást akartam” – Sophie Mackintosh regényének harminckét éves főszereplő-elbeszélőnője, nem egyedi esetként, felrúgja a rákényszerített sorsot. Egy közelebbről meg nem határozott (disztópikus) társadalomban a serdülő korú, első havi vérzésen túlesett lányok sorslottóhúzáson vesznek részt. Aki fehér sorsjegyet húz, anyává válhat, aki a kéket, annak számára tilos gyermeket szülni. Hogy miért e társadalmi konszenzus, mi okból hozták létre, nem tudni. Hogy valóban a vakszerencse vagy a lányok kontrollált előélete alapján születik a döntés, szintén ambivalens (illetve a könyvből kiderül). A sorshúzást követően a „kék lányok” elhagyják addigi családi körüket, és afféle rituálét követve a nagyvárosok felé veszik az irányt, megkezdeni szabad életüket – további erős kontroll alatt, mely segíti a testük és pszichéjük kívánalmait (a közösség számára) megfelelően kordában tartani, a sorslottó ellen nincs helye a fellebbezésnek. Calla renitensként mégis a saját kezébe veszi életét, mindennél jobban vágyik egy csecsemőre, egy saját gyermekre – így bűnözővé válik. Menekülnie kell, noha a deviánsok menekülése is kódolva van ebben a társadalmi rendszerben. Át akar kelni az országhatáron, hogy megszülje gyermekét, holott valójában már átlépett a társadalmi kordonon, azzal, hogy teherbe esett. Meneküléstörténete és az állapotosság stációi megtapasztalásának elmesélése a regény szövege: a terhesség testi és lelki folyamatainak a lehető legcsupaszabb („kékként” a gyerekvárásra, szülésre vonatkozó), minden előzetes ismeretet, tudást nélkülöző leírására való törekvés. Dramaturgiailag ütköztetve a hasonló űzöttségben lévő nők eltérő vélekedéseivel: egy fehér sorsjegyes lányéval, aki a várandóssága ellen lázadt fel, és hajtotta el a babáját, valamint egy a rendszert segítő, aztán mégis lázadó orvossal, aki maga is terhes. Egyben közösek: mindegyikük visszaszerezné a jogot a saját teste felett, akár szülni akar, akár nem. Nem volt választásuk, a kérdés: van-e ­egyáltalán, vagy eleve illúzió bármelyik döntés, a szabad akarat? Mert visszaút soha nincs. A dél-walesi írónő második regénye nemcsak a témája, kérdésfelvetései (biológia vs. társadalom, ösztön vs. vágy stb.) miatt nyomasztó, hanem az elbeszélés módja (poézise), szögletessége-sűrűsége okán is. A kimondott vagy leírt kevés szó mögött mindig tengernyi, tudat alatt megbúvó, kimondhatatlan vagy alig kimondható szavak áradata rejlik – amit az olvasó pótolhat a sajátjáéval, és vitába is szállhat vele. Nincs is más választása.  (Ford. N. Kiss Zsuzsa. Athenaeum, 2020. 271 o.) 

Triceps: Álmok

Triceps
Publikálás dátuma
2020.07.18. 11:00

Fotó: Shutterstock
„A lebegés, váratlanul és rendszeresen visszatérve. Stabil talajon állsz, rugalmas izmokkal. Lassan előredőlsz, mind jobban és jobban elhajolsz a világ síkjától.”
Kint járunk nagyapával a földeken, csak mi ketten. Kicsi vagyok, szeretek vele lenni, nagyon. Borongós november van, esteledik. Ameddig ellátok, kopár a határ. A száraz kukoricaszárak asztagba állítva, kúpos őrtornyok sora, védik a fagytól az alájuk húzódó verebeket, pockokat, szentjánosbogarakat. Bebújok én is, éppen elférek, langyos göröngyökön ülök. Lesek kifelé, kuncogok, Tata már messze jár, észre sem veszi, hogy eltűntem. Hirtelen kormos madarak raja sötétíti el az eget, varjak vagy kányák. Hangtalanul köröznek fölöttünk, recsegnek a szárak, ahogy összezsugorodok, és rikoltozik, suhog mellkasomban a félelem. Ötödikben saját szobát kapok a külvárosi hosszú parasztház hátsó végében. Keskeny, külön bejáratú helyiség, korábban zöldségeskamra volt, a gangról nyílik, távol a felnőttek lakrészeitől. Nincs benne, csak egy könyvszekrény, fényezett bükkfából, és egy kék-vörös Taurus gumimatrac. Nekem nem kell más, olvasni akarok, minden nap, sokszor éjfélig falom a regényeket. A szekrényben, ami valójában vitrines komód, sorakoznak kincseim, a könyvek: Egri csillagok, És mégis mozog a Föld, Kétévi vakáció, Robin Hood és az Elfelejtett szigetek, amit 1966. április 20-án kapok „kitűnő tanulmányi eredményem és példás magaviseletem” jutalmául. Gauguin életéről szól Tahitin, és akkor még nem sejtem, hogy már én is hajózok az elérhetetlen felé. Ha lehet, ott is alszom a rideg szobácskában, álmodozva a fantasztikus kalandokról. Jó itt. Egyik „késő őszi esti órán”, túlolvasva magam, álmomban megjelennek a számok. Sorakoznak egymás után, végtelen kíméletlenséggel, kiszorítva tudatomból mindent. Nem ismerem a logaritmustáblát, de megkapom előre. Nem lesz belőled, öcsi, senki. Reszketve futok vissza nagyszüleim hálószobájába, rácsos kiságyam védelmébe. Álomtalan évek jönnek, felnövök és elhagyom az alvó várost. Sokat virrasztok, lesem az éjszaka fényeit, amíg békésen szuszog mellettem valamelyik kedvesem. Én is kedves próbálok lenni, nevetve mesélem a számok katatón támadását. Nem értik, velem vihognak. Veszélyes álomtörek ez, mulatságos sztori, de a zsigereimet mindig összerántja a reménytelen elveszettség, netovább. A lebegés, váratlanul és rendszeresen visszatérve. Stabil talajon állsz, rugalmas izmokkal. Lassan előredőlsz, mind jobban és jobban elhajolsz a világ síkjától. Már nem tarthat meg a gravitáció, amikor hátul, fényévnyire a fejedtől, elszakítod a földről a jobb, majd a bal lábad. Megállsz a levegőben, félig ferdén, lehetetlen pózban, akár a szárnyatlan angyalok, és tudod, hogy nem lesz lezuhanás. A kezed előrenyújtod, mintha fejest ugrani akarnál, és kínos megfeszülésben felszállsz. Mikor a ketrecben éheztem, 40 évesen, végül megmutatkozott nyersen ez a titoktalan másvilág. Napközben kétszer is elszunnyadtam a padlón. Azt álmodtam, egy pillanatig, hogy ketrecben alszom, a padlón. Egész éjjel elkerült az álom – kinyílt a szemem, hangosan vert a szívem. Hason feküdtem sokáig, államat a kerek zafuba fúrva, karomat magam mellett nyugtatva, akár egy gúzsba-kötve-zuhanó. A pince mélyét figyeltem, fenséges és félelmes volt: a faragott kőből rakott falak és a sivár betonpadló kortalanná tették. Azután a hátamra fordultam, a szívem verdesése nem csitult. A láthatatlan mennyezetre függesztettem a tekintetem, ahol az éjszakában megbújva, ott világoltak valahol az én napjaim. Nem gondoltam semmire, nem álmodtam semmit. Tizenhárom-fél álmot láttam, és mákteán felnőtt barátom kérésére, lejegyeztem őket. Sokat beszélt róluk, én meg csak néztem, némán. Kilőttünk a hiperűrbe? – gondoltam, ő meg csak hallgatott, tétován. Zograf, a hipnogogikus víziók mestere később megrajzolta az egyiket: militáns közhely. Féltünk, nem szégyen már. A „komikus kockák” mégis túlhaladták szorongásainkat: színesek, akár a kolibrik, akár a démonok, akár a víz borította szajhák. Menedékben járok, mint mindenki, mélyen az aszfalt alatt, szűkölő, fegyvertelen családok tömegében. Figyelnek, én pedig a teljes nyugalom és biztonság érzésével telve haladok át közöttük, tovább. Megérkezem egy városba, ami talán az otthonom volt. Háborúból jövök vagy valami szörnyű helyről. Egészséges vagyok és erős. Rögtön a börtön épületében találom magam, ami folyosórendszerek escheri szövevénye, lefelé, a mélybe hatol. Keresem az igazgatót. Egy öreg férfiba, majd egy öreg nőbe botlok, de nem adnak választ, riadtan elmenekülnek. Leérek a létesítmény szívébe, egy szűk, bunkerszerű szobába, ami kényelmesen be van rendezve: kanapék, könyvespolc, rádió. A középkorú börtönigazgató ott iszogat a barátaival. Nem lepődnek meg a jöttömön. Elkérem a fegyverét. Fényes, nagy coltot ad a kezembe. Most meg kell, hogy öljelek – mondom neki. Nem mozdul. A fejéhez nyomom a csövet és elhúzom a ravaszt. Tompán kattan, nem történik semmi. Hirtelen nem vagyok benne biztos, hogy nem ezt akartam. Leülök az egyik szélső fotelba, hallgatom őket. Ölembe engedem a coltot. Tudom, hogy csőre van töltve, de már nem hiszem, hogy ölnöm kellene vele. Lassan, elemi erővel tör fel belőlem a sírás. Zokogok, siratok valamit, ami elveszett. Megértően hallgatnak, mintha ez természetes lenne. Elképzelem azt az időt, amikor a végtelen roncstelepek, rozsdamarta metropolisok és a vegyi csapadék által tisztára mosott mezők fölött átsuhan egy merev büszkeségű lézersugár: úton a sehonnanból a sehová – és a Maradék, felkapva fejét a bunkóról, az égett húsról, a mart csecsről, hideglelős csodálattal bámul rá: befogadva ezt az atmoszférában sivító fényt mint totális műalkotást. Megfosztva a világban-lét és önlét, a történelem és a művészettörténet tudatától, katartikus rémülettel és mimetikus bánattal telve, talán. Igen, ez a kor lesz az én életem, az én álmaim ideje.

Hartay Csaba: Letakart írógép

Hartay Csaba
Publikálás dátuma
2020.07.18. 10:35

Fotó: Bach Máté
Két csepp az élet. Az eső idézőjelei között ott a szárazság alkotóereje. Magunkban hordozzuk saját túszejtőnk szigorú alakváltásait. Bennünk szabadon kószál ezer elítélt vágy. Gyilkosokkal és gyerekrablókkal élünk. Betörőt engedünk paplanunk alá. És szorítjuk, fojtogatjuk, míg ráng, rúgja sohasem az utolsót. Párnánkban ellenségeink fejsüppedése. Magunkat kerítjük be, a zárak is ellenünk esküdnek hajnali kánonkattanással. Két csepp az élet, az egyik eső utáni pocsolyalé. A másik vágóhidak vizes csurgalékvére. Vörös és fekete, alvó és mámoros. Az eső felkiáltójelei között ott a szomjhalál vegyjele. Egy csepp az idő, halnyálka-burkán belül elhullott évek keringenek. Kiégett izzók emlékeznek vakító fiatalkorukra. Magunkban hordozzuk saját elrablásunkat. Testek, amik friss lombozatú végtagokkal fehér falakra vázolják a jövő csillagképeit. Nincs neme a tegnapok néma agyagkatonáinak. De van a terem, ahol letakart írógépek alszanak. Van táj, ahol egykori viharok harcolnak önmagukkal. A villámok bevilágítanak temetett koponyák szemablakain. Odabent emlékfilmek szakadt celluloidjai. Mert végül találkozunk, odaát hangszerelt némaság vár.