Nem az ő teste (Sophie Mackintosh: Kék sorsjegy)

A kimondott vagy leírt kevés szó mögött mindig tengernyi, tudat alatt megbúvó, kimondhatatlan vagy alig kimondható szavak áradata rejlik – amit az olvasó pótolhat a sajátjáéval, és vitába is szállhat vele. Nincs is más választása.

Szülőgép vagy kúrógép. Anya vagy a szórakozásnak élő, szabad nő. Vagy-vagy. Kizárólagosan. És a döntés, a választás joga, a saját teste feletti rendelkezés nem az övé.

„A nevem Calla, és választást akartam” – Sophie Mackintosh regényének harminckét éves főszereplő-elbeszélőnője, nem egyedi esetként, felrúgja a rákényszerített sorsot. Egy közelebbről meg nem határozott (disztópikus) társadalomban a serdülő korú, első havi vérzésen túlesett lányok sorslottóhúzáson vesznek részt. Aki fehér sorsjegyet húz, anyává válhat, aki a kéket, annak számára tilos gyermeket szülni. Hogy miért e társadalmi konszenzus, mi okból hozták létre, nem tudni. Hogy valóban a vakszerencse vagy a lányok kontrollált előélete alapján születik a döntés, szintén ambivalens (illetve a könyvből kiderül).

A sorshúzást követően a „kék lányok” elhagyják addigi családi körüket, és afféle rituálét követve a nagyvárosok felé veszik az irányt, megkezdeni szabad életüket – további erős kontroll alatt, mely segíti a testük és pszichéjük kívánalmait (a közösség számára) megfelelően kordában tartani, a sorslottó ellen nincs helye a fellebbezésnek. Calla renitensként mégis a saját kezébe veszi életét, mindennél jobban vágyik egy csecsemőre, egy saját gyermekre – így bűnözővé válik. Menekülnie kell, noha a deviánsok menekülése is kódolva van ebben a társadalmi rendszerben. Át akar kelni az országhatáron, hogy megszülje gyermekét, holott valójában már átlépett a társadalmi kordonon, azzal, hogy teherbe esett.

Meneküléstörténete és az állapotosság stációi megtapasztalásának elmesélése a regény szövege: a terhesség testi és lelki folyamatainak a lehető legcsupaszabb („kékként” a gyerekvárásra, szülésre vonatkozó), minden előzetes ismeretet, tudást nélkülöző leírására való törekvés. Dramaturgiailag ütköztetve a hasonló űzöttségben lévő nők eltérő vélekedéseivel: egy fehér sorsjegyes lányéval, aki a várandóssága ellen lázadt fel, és hajtotta el a babáját, valamint egy a rendszert segítő, aztán mégis lázadó orvossal, aki maga is terhes. Egyben közösek: mindegyikük visszaszerezné a jogot a saját teste felett, akár szülni akar, akár nem. Nem volt választásuk, a kérdés: van-e egyáltalán, vagy eleve illúzió bármelyik döntés, a szabad akarat? Mert visszaút soha nincs.

A dél-walesi írónő második regénye nemcsak a témája, kérdésfelvetései (biológia vs. társadalom, ösztön vs. vágy stb.) miatt nyomasztó, hanem az elbeszélés módja (poézise), szögletessége-sűrűsége okán is. A kimondott vagy leírt kevés szó mögött mindig tengernyi, tudat alatt megbúvó, kimondhatatlan vagy alig kimondható szavak áradata rejlik – amit az olvasó pótolhat a sajátjáéval, és vitába is szállhat vele. Nincs is más választása. (Ford. N. Kiss Zsuzsa. Athenaeum, 2020. 271 o.)