Fagylaltok és erkölcsök

Ülök az egri belváros kis-Dobó terén, és azt játszom, hogy húszéves vagyok. Jó játék, nem kellenek hozzá társak sem, elég csupán egyetlen édes-bús desszert, ami itt van előttem néhány centiméterre. Ezúttal a játékszabályokat magam alkotom - nem kötnek mindenféle leiratok - ide léphetsz, oda meg nem, ha két egyest dobsz, kiesel, ha rosszul kalkulálsz, viszi a bank a házat –, így most épp azt játszom, hogy nem esem neki, nem húzom közelebb, nem emelem fel a kanalamat, és nem eszem le azonnal a rumos meggyet a tetejéről. A húszéves énem sem tette volna, bolond lett volna pár másodperc alatt széttúrni a tejszínhabos tökélyt, ami alatt a világ, de legalábbis a város legjobb fagylaltkompozíciója lakozott.

Ó, az a Bagdad-kehely!

Ötvenöt évvel ezelőtt, amikor megnyitott a később legendássá lett, többször átalakított, majd tavaly végleg bezárt Dobos cukrászda, ez a desszert már ott szerepelt az étlapon. Pesti mesterek alkották és hagyták az utókorra, s talán fricskaként nevezték el arról, amiről: törökverő városban a kalifák székhelyéről.

Sokáig csak áhítozva néztem, nézhettem, ahogy a mellettünk lévő asztaloknál, csacsogó kolléganők, újságot olvasó nagypapák, turbékolva összebújó szerelmesek elé odarakják a Triple Sec-kel alaposan meglocsolt, vanília, puncs és csokifagyit rejtő, utánozhatatlan tapintású alpaka-poharat, rendesen megrakva tejszínhabbal, tetején kecses félhold alakú csokidísszel, vörösen izzó konyakos meggyel, lávaként leomló csokoládéöntettel. A mi falunkban nem volt ilyen elegáns cukrászda, a fagyit is tölcsérben kaptuk, legfeljebb fémtányérkában, ha épp vasárnap mentünk, s egy gombócnál többet lehetett kéni. „R” betűs hónapban fagyit sosem, ez apám és anyám közös szabálya volt, egyszer sem szegték meg, így mi a május elsejét nem a lufik, meg a felvonulás miatt vártuk repesve, s nem a nyarat, hanem a fagyit búcsúztattuk el a szeptember elsejei tanévnyitókor. Ha a városba jöttünk – leginkább szakorvoshoz, vagy ruhát venni a nagyanyámmal, azért nagy ritkán betévedtünk ide, s a kiruccanás megkoronázásaként leültünk valamelyik oldalsó asztalkához hármasban, sose középre.

Felnőtté válásomat jelentette, amikor már rendelhettem magamnak ilyen kelyhet ösztöndíjból, első kicsi honoráriumból, s lettem onnantól kezdve lelkes híve egészen addig, amíg a Dobos Dobos maradt. Ez nem esik egybe a cukrászda bezárásával, évekkel korábbra datálódik. Vannak helyek, amelyeket nem a falak vagy a bútorok tesznek otthonossá, hanem egyetlen ember kisugárzása, ha ő eltűnik onnét, kihuny a fény is, hiába a legdizájnosabb asztal, a legpuccosabb eszcájg.

Az én „fényem” már évek óta egy másik helyet tesz meleggé és otthonossá a városban, szeretem azt is, naná! A fagyi emlékét közben mélyen elraktároztam, így meg is lepődtem, amikor ezen a másik helyen ez a kortalanul elegáns asszony a fülembe súgta: mit szólnék, ha hozna egy Bagdad-kelyhet, merthogy felvette itt is az étlapra. Hogy miért csak most, arra annyit válaszolt: nem tartotta ízlésesnek addig, amíg a másik hely is nyitva volt.