Két fordítási apróság

Székelyek mokaszinban

Élvezettel hallgattam naponta a Kossuth Rádión Patrick Leigh Fermor Erdők s vizek közt – Esztergomtól Brassóig gyalogszerrel 1934-ben című útirajzának folytatásait. A szerző kellő beleérzéssel s megértéssel issza magába és adja vissza a Kárpát-medence történelemét, s annak hétköznapi jelenségeit biztos kézzel helyezi tágabb összefüggésekbe. Vajda Miklós fordítása gördülékeny és figyelmes, egészen a 13. rész egyik mondatáig. A 2011. július 6-i folytatásban azt hallottam: "a székelyek nemesek, akkor is, ha mokaszinban járnak".

Jó magam ugyan – objektív okoknál fogva – nem lehettem 1934-ben a székelyek között, sőt ekkoriból egyetlen fényképem sincs e népcsoportról, de úgy sejtem, nemigen járhattak mokaszinban. Ez ugyanis a Magyar értelmező kéziszótár szerint néprajzi értelemben "az indiánok bőrbocskora", kereskedelmi használatban pedig "papucsszerű cipő", s eredetileg az indián nyelvekből került az angolba. Így még afelől sincs kétségem, hogy az író ezt a szót használhatta leírásában, mert saját fogalmai közül ez a néprajzi jelenség ehhez állt legközelebb az általa látottakhoz.

A fordítónak azonban tudnia illett volna, hogy a két világháború közötti székelyek aligha indián mintára készült lábbelit viseltek, sokkal inkább bocskort. Fermor leírása ez esetben még arra is utal, hogy nem csizmát hordtak, ami a tehetősség egyféle jelképe, s ekként szemben áll a jobbágyi-paraszti "felhajtott szélével a lábfejre boruló bőrből álló, szíjjal fölerősíthető kezdetleges lábbelivel". Az angol szerző azt már gondos előtanulmányai ellenére sem tudhatta, hogy Magyarországon az elszegényedett nemességet éppen a bocskoros jelzővel illették. Valaha ez többszörösen sértő megnevezés lehetett, mert a német parasztháború zászlain is a Bundschuh, azaz a bocskor szerepelt – szemben a nemesség csizmáival és a polgárság cipellőivel.

A sült csirke velője

Jaroslav Hašek Švejk - Egy derék katona kalandjai a világháborúban (Európa – valójában Madách Könyv- és Lapkiadó –, 1982.) című regényének átültetése magyarra óriási munka lehetett. Nemcsak a több mint nyolcszáz oldalnyi terjedelme, hanem a sajátos német–cseh–magyar katonai kifejezései s az ehhez párosuló nyelvi humor próbára tehették a tolmácsolót. „A fordítás alapjául Jaroslav Hašek: Osudy dobrého vojáka Švejka za světové války (Praha, Státní nakladatelství krásné literatury, hudby a umění, 1953) című cseh kiadása szolgált. Fordította Réz Ádám” – olvasható a tartalomjegyzék utáni lapon. Az már a címoldal hátlapjáról derül ki (ami ez esetben nem az impresszum), hogy a fordító még a megjelenés évében elkészült munkájával.

Megszámlálhatatlanul sok a szellemes fordulat, a speciális tudást és találékonyságot igénylő megoldás a lehető legbonyolultabb szakkifejezésekben sem botlik. Ezért meglepő az a tévedés, amely az 508. oldalon található. A hadszíntérre vonatozó katonák egyike, Chodounskỳ meséli: „amikor a háború elején Szerbiába mentünk, minden állomáson torkig telezabáltuk magunkat, mert mindenütt csak úgy hordták az ételt. (…) Amikor átutaztunk Magyarországon, minden állomáson sült csirkéket dobáltak be nekünk a vagonba. Ezekből semmit se ettünk meg, csak a velőt.”

Anélkül, hogy csehül tudnánk, s anélkül, hogy láttuk volna az eredeti szöveget, biztosak lehetünk benne: a kiemelt mondat tévedés. Biológiailag ugyan igaz, hogy a csirke vékony kis csontocskájában üregében van némi kis csontvelő, ez azonban sem nem olyan csemege, sem nem olyan mennyiség, hogy érte érdemes volna – leginkább foggal – feltörni a csontot.

Akkor vajon mit takarhat az itt leírt velő szó? Igen egyszerű: tölteléket. Azt, amivel a lelkes lányok és asszonyok a gyenge csirkét megtöltötték. S vajon miért ezt ették csak meg a katonák. Azért, mert – a szövegből kideríthetően – a húsra már ráuntak, s a feltételezhetően fűszeres töltelék jobban esett ínyüknek. Nem vállalkozunk még alaprecept közlésére sem, de zsemle vagy kenyér, petrezselyem, bors, só, tojás, máj szokott leggyakrabban előfordulni az alapanyagok között. Úgy is mondhatnánk: ez a dolog veleje, de nem a velője…