Előfizetés

Felhő úr és agyának hőfoka

Bagaszódi Tura
Publikálás dátuma
2020.07.19. 09:02

Fotó: JULIAN STRATENSCHULTE / AFP - DPA
Felhő úrnak Buda-Pest tizenkettedik kerületében expressus intézendője adódván szokásos sétájának útvonalát a szerént fordítá, hogy délelőttjébe a külső Hegyvidéknek gyalogos meglátogatása beleférjen, ergo eminens olvasó közönségünk ezen actualis tárcza irományunknak megszületését annak köszönheti, hogy excellens hősünk a lábát az ő szeretett Pestjéről a távoli Budára oly merészen kitevé. Habár tárcza hősünk a budai agglomeratio híve vala egész életében – t. i. teoretice értve –, ám ez a sympathia sem csábíthatá őt afféle könnyelműségekre, hogy a pesti bel-centrumtól physicai értelemben is messzire távolodjék – ennek következtében Felhő úr már kora ifjúságától magáévá tevé azt a latin bölcsességet, miszerint : ubique bonum est, sed optimum est domi esse! Hidd el, oh, olvasó, hogy amennyire régi, olyannyira igaz mondás ez! És e bölcsesség realitása annál erősb, minél idősb vala az a lelki subjectum, mely az alkotott világ objectiv tényeire ifjan még oly könnyelműen ragadtatik reflectállani! Oh, mily könnyelműen fog az ifjú literatus ember az ő lyrai lantjának pengetésihez, midőn megélt tavaszinak száma a csont-fogai számát meg sem közelíté! Ám ahogy egyre nagyobb számban hullanak élete fájának megsárguló levelei, s ahogy az idősödő arszlán arcán egyre komorabban üt tanyát a jövendő végtől való félsz, úgy bizonytalanodik ítéletében még az a jóravaló bölcs is, ki az ítélő erőnek hajdan teljes birtokában vala! Ily szomorú gondolatokkal megrakodván cammogott Felhő úr a Hegyvidékre föl, a dombok magasába, hol megfelelően tiszta positiot nyervén ősi Pannóniának oly rengeteg bércét és szegletét képes belátni és gyönyörködni abban. Szép és derűs délelőtt vala, a sivatag forró lehelete ezen a napon Buda-Pestet nem érinté, a canicula visszavonulót fújt harsonáival és időt hagyott az emberiségnek a hőség következő rohamára méltóképpen felkészülni. Oh, olvasónk, e militans meteorológiai kifejezéseken elmédet ne sokáig törd, hiszen : indokolt az! Az elmúlt hetekben vajh' mi más fenyegette volna bűntelen és védtelen fővárosunkat, mint az a kohóbéli sivatagi lég, mely úgy nyomul előre országunk felett, mint hódító Iulius Caesar Imperator tört át Gallián, megalkuvást nem ismervén, kizárólag meghódolást, továbbá nyers testi erővel történő okkupációt győzhetetlen fegyverei előtt. A nyár offensiv támadásának fegyverei ezek valának : hőfok és páratartalom, amit Buda-Pest hős védői e jelszóval igyekezének visszaverni : haza és haladás! T. i. haladás haza a rendelkezésre álló víz-basis elfoglalására. Ekkor érte utol Felhő urat az a körülmény, melynek bekövetkezésére nem számított, és utólag, miután bekövetkezett, álomnak hinné inkább, semmint valónak. A körülmény két nyugdíjas korú asszonyhoz kapcsolóda, méghozzá panaszkibocsátás formájában valósula meg egy autóbusz-megállónak árnya alatt, hol Felhő úr egy padra a hőség elől pihenni és megszáradni tére. Itt lett ő szem- és fültanúja annak, hogy két nyugdíjas korú magyar asszony miféle rettenetes élet-situatio áldozata lett. Ilyesmit Felhő úr korábban elképzelni nem tudott, sőt, excellenes olvasóinak ezennel ünnepélyesen bevallja, hogy phantásiája sem terjed oly szélességekre és magaslatokra, hogy ú. m. önerőből hozzon létre ily sociographic szcenáriókat. Az egyik idős asszony ugyanis azon panaszának adott méltatlankodó hangot, miszerint hőség ide, hőség oda, az ő társasházukban a felelőtlen gondnok a még felelőtlenebb házfelügyelő nemtörődömsége által kísértetvén, túl melegre állítá be a társasház közös úszómedencéjének hőfokát. A 25 méteres, hővíz-forgató masinával felszerelt medencében a víz hőfoka a 27 Celsius fokot több alkalommal meghaladá, ami skandallumért és óvásért kiált! Oh, ily melegben magyar nyugdíjas asszony nem úszhatik! Ti, magyar nyugdíjas asszonyok, kik 25 méteres, hővíz-forgató masinával felszerelt medencével ellátott társasházban éltek és nyomorogtok, sokáig nem tűrhetitek, hogy az élet ily rettenetes csúf módon bánjon el tivéletek. Hát ezt érdemlitek? Túlfűtött medencét?! És szót kapott ekkor a másik idősb asszony, kinek az előző megszólalóval egy társasházban van szerencséje lakást birtokolni, ennélfogva az említett medencére ő maga is jogosult vala, egyszóval a matróna szólt e szókkal: rendezzünk a társasházban népszavazást és valljon színt a nép! Álljon elő bátran, ha mer, az az alávaló, gyáva alak, aki közös vizünket 27 fokra melegíteni nem átallotta! És sorakozzanak föl vele szemben hív csapataink, akik a 25 Celsius fokos vízért síkra szállanni és harcban életüket adni képesek! Szavazzon hát társasházunk társadalma, álladalmunk legfőbb döntéshozó szerve, a népgyűlés, a szuverén erő, melynek akarata előtt a többség alázattal meghajolni kész. Szavazzatok, nyuggerek! Legyen medencénk vize 27 fokos? Vagy hideg vizet adagolván hozzá engedjük le hőfokát mindössze 25 fokra? Bocsátkozzunk élet-halál küzdelembe! És ott essünk el mi, a harc mezején, és zúgó paripák száguldjanak megtöretett testünkön át a végső diadalra!

Videó24

Forgács Iván
Publikálás dátuma
2020.07.19. 09:01

Fotó: 24.hu
Tudjuk, csak lassan tudatosul, hogy az internet egyelőre új kommunikációs és médiaközvetítő felület, de nem új médiaforma. Egymás mellé tud rendelni szöveges, zenei, álló- és mozgóképes produktumokat, akár izgalmas kapcsolódási pontokat teremtve, de közülük mindig csak egyet tudunk megnyitni, befogadni. Magyarul, a hálón is csupán irodalmat olvasunk, zenét hallgatunk, filmet, televíziós műsorokat nézünk. És abban sincs semmi sajátos, mi talál a legkönnyebben utat hozzánk. Természetesen valamilyen rövid bulvártartalom. Az idő megmutatta azt is, hogy a minimalista formák, a privát, fészbukos hangütés, a dilettantizmus „hitelessége” nem vezet eredeti, netre teremtett formákhoz. A vloggerek versenyében elvérzik, aki nem fejlődik technikailag, és nem építi fel a maga koherens eszköztárát, műfaját, médiaszemélyiségét. Vagyis nem érik igazi műsorkészítővé. Mindez persze azt is jelenti, hogy ha egy netes újság, hírportál videóanyagok készítésére vállalkozik, nem érheti be annyival, hogy mindegy, csak mozogjon-beszéljen rajta valami-valaki érdekes, ütős, aztán majd tíz év múlva Forgács Péter összerak belőle egy újabb Privát Magyarország-sorozatot. Ezzel már nem lehet figyelmet terelni, elindulni a hatásos vloggerek, youtube-oldalak nézettsége felé. A feladat komolyabb: tévés tartalmakat kell gyártani. A 24.hu már a sikersáv kilométerkövei mentén halad ezen az úton. Ki tudott alakítani egy koncepciózus, „kiszámítható”, olajozottan, az adott technikai lehetőségekkel összhangban működő videórovatot. Sopronyi Gyula csapata tudatosan lemondott a napi aktualitások követéséről, a hírcsatornás ambíciókról. Ehelyett 3-7 perces közéleti „háttérbulvár” riportokat, tudósításokat kínál a nézőknek. Az anyagok szerkesztése, ritmusvilága professzionális. Témájuk általában nem csúszik az érdektelenség határáig. A választott domináns műfaj persze kevés kombinációs lehetőséget kínál, nehéz kiszámítani, miből csillan elő valami plusz. Olykor unalomig terjed például a médiavilágban a „megkérdezzük az embereket” riportszerkezet. Hebegnek-habognak valamit az aktuális eseményről, helyzetről, sokfélék sokfélét, jópofa dolog, pont, kezdjen vele mindenki, amit akar. Szász Zsófia és Szabó Ádám tudósítása a mezőkövesdi vírusfertőzésekről ugyanerre épül, de némi csavarral. Közben keresik információért a polgármestert, a városháza hivatalnokait, témában kompetens embereit – eredmény nélkül. A két szál összevágása remekül emeli ki, hogy lehetsz bárki, itt csak összevissza beszélhetsz, mert nem kapsz érdemi tájékoztatást. Még akkor sem, ha járványhelyzetről van szó. Mindez persze még csak annyit jelentene, hogy a szerkesztőség tisztességesen, jó színvonalon végzi feladatát. A 24.hu videórovatának azonban van egy igazi, médiaszereplésre termett frontembere: Katz Dávid. Ráadásul kereskedelmi tévés tapasztalattal. Az ő vloggeres jelenléte egyéni arculatot biztosít a riport- és portréáradatnak. Youtube-oldalán is követők tízezreit tudta magával rántani 24-es műsoraival, például A két Lottival vagy a Retox-szal. Bármilyen állóvizet felkavar maga körül, senkit és semmit nem tisztel, de nyitott minden értékre. Ügyesen manipulálja a népszerűséget celebekkel, hogy aztán a tőlük is nyert bulvársóval bármilyen hétköznapinak tűnő témát érdekessé ízesítsen. A karanténhelyzetről az is eszébe jut, hogy – ha volt mit enni – meghíztunk az otthon töltött hetek alatt. Kimegy hát az ismét megnyitott Palatinusra méregetni a fürdőzők és saját hasát. Médiaszemélyisége (amely nála is csak néhány emberi vonásának stilizálása) megosztónak tűnik, de olyan természetességgel locsog belőle az önirónia is, hogy hiába fricskáz és tahóskodik, egy idő után képtelenség akár kulturált tahónak is látni. Jópofa maci, emberséges szívvel keresve kuncogó, exhibicionista reménytelenséggel a mindennapok derűs emberségét. Amit jelenleg a 24.hu megtekintésre kínál olvasóinak, átgondolt, hatásos minta lehet más portálok számára is. A kérdés: lehet-e, érdemes-e bővíteni a repertoárt? Nem kell feltétlenül az idők szavára várni. Szinte biztos, hogy a jelenlegi tévémagazinos hang önmagában megkopik. Sok tehetséges munkatárs van a szerkesztőségben. Nem lesznek Katz Dávidok, de más műfajokban talán ők is nagyot tudnának villanni. Dokumentumfilmben, háttérbeszélgetésben, vitaműsorban. Nem érdekes az időtartam. A nézők a neten is szánnak időt mélyebb tartalmakra. Elvégre rengetegen ott néznek filmeket, sorozatokat, ott olvassák el a Varázshegyet. Tévé talán nem kell nekik, de jó tévés műsor igen. És bíznak kedvenc (hír)portáljaik kínálatában. Remek próbálkozás volt például az Ady-évfordulóra készített versmondó sorozat, színészek mellett celebekkel, művészekkel – és politikusokkal. Kunhalmi Ágnes politikai hitvallását minden nyilatkozatnál jobban hitelesítette az Álmodik a nyomor felolvasásával. Örömteli volt látni, ahogy pár percre mindenkit őszintévé varázsolt a kultúra. Ez persze egyszeri alkalom. Bár ki tudja? Nem kell hozzá évforduló. Csak vers és versmondó. A szellemi együttlét poézise. Hétről hétre.

Hasad a pad

Papp Sándor Zsigmond
Publikálás dátuma
2020.07.19. 09:01

Fotó: Shutterstock
Hatévesek lettünk, s bár gyűlölöm hasonló esetekben a többes számot, most mégis indokolt. Pár évvel ezelőtt még nem is sejtettem, hogy mennyi rutin kell a neveléshez, mennyi know-how sűrűsödik össze egyetlen olyan napban, amit egy egészen átlagos napnak nevezhetnénk, vagyis sikeresnek, mert nem dőlt össze a birodalom, senki nem akart világgá menni, a mécses is csak annyiszor törött el, ahányszor indokolt volt. Az ilyen nap gyönyörű. A világgá menős is az, de inkább utólag. Hiába kutatok a fejemben, nem tudok felidézni semmi olyasmit a szüleim arcáról, ami tanácstalanságról árulkodna. Arról, hogy pillanatig is töprengeniük kellene azon, hogy most miként is kellene megoldani ezt a kényes helyzetet, hogy a pedagógiai kecske is jóllakjon, és a szeretetkáposzta is megmaradjon. Valahogy mindig magabiztosnak tűntek, és felkészültnek, mintha csak könyvből olvasnák, hogy mit kell tenni. Egészen a kamaszkorig kell visszamennem, hogy az első repedések, vagyis kételyek megjelenjenek ezzel kapcsolatban. Amikor szinte biztos voltam benne, hogy én sokkal jobban nevelném magam, ha mindenestül rám bíznák a dolgokat. De hát mit ne tudna ezerszer jobban mindenkinél egy egészséges kamasz? Mit ne rúgna fel páros lábbal, hogy aztán reggelre titokban mindent visszarendezgessen? Szóval némiképp büszkén feszítettünk a torta mögött, mert végre sikerült a legnagyobb problémát megoldani. Végre a születésnaposról szólt a szülinap. Az ember azt hinné, hogy ennél magától értetődőbb dolog nincs is világon, pedig ennél nagyobbat nem is tévedhetne. Ha például belegondolok abba, hogy egy-két éve mennyi ajándékot hordtunk össze a gyereknek, szinte beleborzadok. Már az a veszély fenyegetett, hogy hétéves korára komplett játékboltot nyit majd a saját Disneylandjében, de előtte még elviszi egy körre a sportkocsijával a barátait. Persze érthető volt a buzgalom, senki sem akart lemaradni, mindenki úgy vélte, hogy az ajándékok mennyiségével és méretével kvázi a szeretetét fejezi ki egy matematikai egyenlet formájában, s mindez csak rosszabb, ha szilánkosabb a család, és nagyobb a kompenzáció vágya. A gyerek tehát úszott az ajándékokban, egy pszichológus elégedetten dőlt volna hátra, hogy húsz év múlva is bőven lesz munkája. Most viszont végre sikerült összeházasítani a mértéket az odafigyeléssel, és már nem egy titkos árverésnek tűnt a szülinap. Az ajándékok nem egymást oltották ki, nem egymásra licitáltak. A búvárszemüveg jó szolgálatot tett a strandon, mert a segítségével megtehette az első úszásra hasonlítható mozdulatokat a nagy medencében, a távirányítós autó kiszállította a Dusi étterem rendeléseit, és végre – ez volt a legnagyobb öröm – már a könyvek sem olyan szükségmegoldásnak tűntek, mint a karácsonyi pizsama meg zokni. Szinte belevetette magát a száz legszebb magyar népmesébe és a Benedek Elek-gyűjteménybe, mert már ideje volt kissé megtorpedózni a Marvel-univerzumot, aláásni a Csillagok háborúját (nem teljesen, mert a kirakóson már a rohamosztagosok feszítettek). Szerencsére ma már Mátyás király is van olyan szuperhős, mint Batman, és ennek azért örül a bennem élő népnemzeti keresztény, mert mégis rendes gyökerei lesznek ennek a fránya gyereknek, vagy hogy is van ez. És mindeközben szólt a Máté Péter bestof, mert a vírushelyzet magával hozta a rádióhallgatást, és naná, hogy a retró dalokat sugárzó csatornában állapodott meg közös nevezőként a család, ennek köszönhetően ma már azt dúdolja a gyerek, hogy nehéz a boldogságtól búcsút venni, illetve, hogy egyszer véget ér a lázas ifjúság. (A nosztalgia egyébként nagy úr, megdöbbenve veszem észre magamon, hogy azok a dalok is meg tudnak ma már hatni, amelyeket anno szívből gyűlöltem. Még nem énekelek teli torokból Záray-Vámosit és Aradszkyt, de már közeledek és nem távolodom.) Tényleg úgy tűnt, hogy végre nem magunkat toljuk oda különféle méretű és mindenféle színű dobozok formájában az ünnepelt elé, hogy csak engem szeress, hanem pár lépéssel messzebbről figyeljük az örömét. Részt veszünk benne, és nem nyomjuk agyon. Ez így már tényleg az ő napja. Képzeletben elővettem az én fotómat a hatéves születésnapomról. Kénytelen voltam, mert amúgy alig emlékszem valamire. Sem az ajándékaimra, sem arra, hogy hol, vagy hogyan történt. Csak tippelni tudok. Nézem magamon a hetvenes évek gyermekdivatját, a félszeg mosolyt, a fényképezőgépnek szóló diszkrét boldogságot. Már tudom, hogy túl vagyok azokon a traumákon, amelyek miatt majd érdemes lesz pszichológushoz járni. Ősszel iskolába megyek, s már csak pár hónap és dadogni fogok. Szinte kész vagyok, csak még nőni fogok pár centit. A képen, mint illó öröm, még látni az elfújt gyertyák füstjét. Jó lenne tudni, hogy majd Dusi hogyan veszi elő a mostani digitális fotóit. Érdeklik-e majd azok a részletek, amelyek nem láthatók a képernyőn. Vagy elég lesz, ha majd kikeresi az archívumból ezt a cikket. Vajon jól öregednek majd az emlékek, jól sárgul a papír? Lesz még olyan világ, amelyben magától értetődően el lehet helyezni a múltat? Olyan kérdések ezek, amelyekben talán épp az a jó, hogy nem tudom a választ.