Kétségtelen, hogy az időközben összegyűjtött hihetetlen mennyiségű adat alapján végzett széles körű kutatások mind több és egyértelműbb információval szolgálnak a SARS-CoV-2 vírusról, kérdések és kétségek persze maradtak. Szakértők szerint a minden valószínűség szerint várható második hullám kisebb lehet és a megszerzett ismeretek birtokában sokkal felkészültebben fogadható. Kérdés, hogy a mostani mellett jön-e a korábban előrevetített őszi második hullám. A háttérben közben óriási erőkkel dolgoznak a „vakcinán”. Az ezzel kapcsolatos jelentések legalábbis ellentmondásosak. A biztonsággal kimondható jó hírre még várnunk kell. Természetesen továbbra is ott a gyötrő kérdés: mi lesz ennek a történelminek nevezhető járványnak a következménye?
A pandémia megítélése
A megítélés a lebecsüléstől a pánikig folyamatosan változott. Némi túlzással mondhatjuk, a krízis akkora (volt), amekkorát az egyes emberek, az egyes csoportok, egyes országok csináltak belőle. Némi túlzással nagysága körülbelül annyiféle lehet(ett), ahány ember foglalkozott vele. Ugyanis, mint szinte minden ezen a világon, döntően korábbi tapasztalatok birtokában született felismerés és értelmezés, értékelés kérdése. Jól emlékezhetünk, hogy a vírus megjelenésének első másfél hónapjában esetleg közel azonos információk alapján különböző emberek (kormányok) egymástól mennyire eltérően ítélték meg a járvány súlyosságát és veszélyeit. Bizonyos időszakban az események médiában – kimerült orvosok és koporsók hosszú sorát ábrázoló képekkel – való sokkoló bemutatása és sulykolása, (esetleg a tudatos tudat mérlegelése nélkül a tudatalattit elérő) felnagyító, pusztán érzelmi hatása, kimondottan akadályozta a reális megítélést. A járvány lecsengése után azonban elengedhetetlenül szükség lesz alapos elemzésekre. Ehhez az egyes országok egészségügyi rendszerében végzett óriási életmentő munka mellett született, remélhetően használható és harmonizálandó adatok kiértékelésére lesz szükség, mert a járvány valódi nagysága, jelentősége csak ezek alapján, bizonyos távlatból lesz megítélhető.
A „krízis”-kérdés szempontjából lenne itt egy nem szokványos megközelítés. Korábbi cikkemben (Egyszerűen nem értik) példákkal alátámasztva azt állítottam, hogy nem olyannak látjuk a világot, mint amilyen, hanem olyannak látjuk, amilyennek látni szeretnénk. Tehát a világot alapvetően tévesen, egzisztenciálisan biztonságosnak látjuk, holott a buddhai (nem buddhista!) tanítás, a Dhamma azt mondja, hogy az élet se nem biztonságos, se nem kényelmes, hanem bizony viszontagságokkal és szenvedésekkel teli, a szenvedésbe pedig a fizikai fájdalomtól kezdve az élet nem megfelelő voltáig minden beleértendő. A nyugati kultúra fene nagy gőggel viszont azt sugallja/sulykolja, hogy uraljuk a világot. Úgy tűnt, mintha minden rendben lenne. Mintha világunkban minden kiszámítható lenne. Most azonban mégis látszik, hogy nem az, hiszen itt van ez a semmiből érkezett szörnyű csapás. Természetes, hogy ez az élmény megrendítő. Legfőképpen azon túlnyomó többség számára, amelyik kifelé fordulva él és úgy gondolja, hogy minden, a jó és rossz, a szerencse és a szerencsétlenség egyaránt kizárólag a külső, legfőképpen az anyagi körülményektől függ. Ez persze nem igaz, mert amint fentebb szó volt róla, a dolgok nagyrészt az értelmezéstől függenek.
Tapasztalatok és hatások
A külvilággal tartható kapcsolatok kényszerű korlátozása és az élet lelassulása gondolkozásra késztet, ami jó esetben értékrend változást eredményezhet. Lehet, hogy sok minden a külső, anyagi világhoz kapcsolódó tárgy, tevékenység nagyon hiányozni kezd, de hiányát lassan megszokjuk vagy legalábbis kevésbé tartjuk tragikusnak. Más, korábban háttérbe szorult szellemi elfoglaltságok és tényezők felértékelődhetnek. A pszichológiából ismert tagadás, szembenézés, elfogadás állomásait megjárva a korábbi esetleg nyomasztó halálfélelem is oldódhat, ami megint csak a normalitáshoz vezető út, hiszen a halál ugyanannyira az élethez tartozik, mint a születés.
A pandémia kapcsán (anélkül, hogy tudatosan végiggondolnánk) két nagy tapasztalat valószínűleg mindenki számára adódik: az élet nem csak örömöt és jóllétet jelent. Kellemetlenségek, szenvedések, veszteségek a legkülönbözőbb mértékben, közvetve vagy közvetlenül mindenkit érintettek. Viszont a változás is állandó, azaz a rossz is elmúlik. Lecsapott és az embereket különböző mértékben érintette a különböző nagyságúnak érzékelt baj, de amint azt reményeink szerint hónapok múlva tapasztalni fogjuk, el is múlik.
Az ember minden kétséget kizáróan változik, fejlődik, amely változások összegződnek és előbb vagy utóbb országos vagy nemzetközi szinten is kifejeződnek. Az emberi fejlődés, változás történhet spontán módon folyamatosan, esetleg valamilyen különleges (traumatikus, revelatív) kollektív élmény hatására hirtelen, vagy pedig egyénenként valamely szellemi, spirituális, tudati tanulási, önfejlesztő módszer alkalmazásával. Más kérdés, hogy a tapasztalatok hatására végbemenő egyéni fejlődés hogyan mutatkozik meg az egyes országok szintjén. Demokratikus berendezkedésű országokban a változás, ha nem is mindig teljességgel súrlódásmentesen (lásd a 60-as évek mozgalmait), de nagyjából folyamatosan megy végbe. Az utóbbi időben a gazdasági értelemben nagyon sikeres nyugati kapitalista rendszerben a szociális értékek fokozatos kiszorulásával, az ember, mint egyén mohóságának összegződésével az anyagi (alapvetően persze pénz-) eszközöknek a hadi- és a gyógyszeripar, valamint a pénzügyi rendszer vállalatbirodalmainak keretén belül megvalósuló, minden eddigit felülmúló akkumulálódása figyelhető meg. Téves és félrevezető a bankok és tőkések ostorozása, mert ezek csak intézmények és emberek, amelyek és akik jó működéssel és működtetéssel kiszolgálják az emberek gyarapodásvágyát, mohóságát. Az viszont kétségtelen, hogy ezek a vállalatbirodalmak érdekeik érvényesítése során nyomasztóan nagy hatással vannak a kormányokon keresztül a világpolitikára és annak alakulására. Ennek részleteiről és várható alakulásáról komoly elemzések nemigen képzelhetők el, még akkor se, ha a konteó-kedvelők illetve -művelők besegítenek. Nagyon valószínű egyébként, hogy az Egyesült Államokban megkezdődött erjedésben a járványnak komoly szerepe volt. Nem elképzelhetetlen, hogy a gazdaság újraindítása során hasonló mozgás máshol is tapasztalható lesz.
A nem demokratikus országokban az államnak lehetnek a népesség érdekeitől eltérő céljai. Az autoriter rezsimek országaiban az egyén attitűdjének változása nem látszik érvényesülni, ott a rendszerszintű változás hirtelen, kényszerűen bekövetkező és robbanásszerű lesz. Ezen országok közül is kiemelkedik Kína, ahol az emberi élet (lét) és szellem (akarat) nem (vagy nagyon kevéssé) számít, annál is inkább, mert az emberek megfigyelését és manipulálását, egyszóval kontrollálását egyre szorítóbb, vészjósló mértékben és hatékonysággal művelik. Az ott uralkodó, változó mértékben egy vagy több emberből álló csoport látszólag beláthatatlan ideig kézben tarthatja a hatalmat. Különleges berendezkedése és helyzete nemcsak a saját állampolgárainak manipulálást teszi lehetővé, hanem a többi globális szereplő befolyásolását is.
A felelősség kérdése
Látható, de részleteiben nehezen bizonyítható a politikusok közvetlen felelőssége. Úgy látszik, a kínai vezetés nemcsak késlekedve kiadott, hanem hamis adatokkal járult hozzá a pandémia nagyra növekedéséhez. Hasonlóképpen mulasztást követtek el azok a vezetők, akik figyelmen kívül hagyták az ECDC (Európai Betegségmegelőzési és Járványvédelmi Központ) időben leadott első vészjelzéseit, vagy bevezetésükben késlekedtek. A szuper-egójú amerikai és brazil elnök szerepét sem kell itt különösen részletezni.
Az „ember” közvetett, de egyértelműen kimutatható felelősségével kapcsolatban a The Stockholm Paradigm című könyvükben a szerzők – Brooks, Hoberg és Boeger – elég határozott véleményt fogalmaznak meg, amennyiben úgy látják, hogy a földi éghajlat önmagában is ijesztő káros megváltozásával együtt jár az emberre és a háziállatokra veszélyes járványok gyakoribbá válása. A szerzők szerint ezek kikényszeríthetik a civilizációs értékrend és a termelési folyamatok alapos átalakítását. Amennyiben ez nem következik be, az beláthatatlan következményekkel járhat a humán népességre: az emberiség kipusztul.
Magam semmiképpen nem találgatnék. Van egy, lehet, hogy megalapozatlan és illuzórikus reményem, hogy az emberiség így vagy úgy feladja a fogyasztásközpontú fenntartható növekedés őrült ötletét, mert ennek során bolygónkat kizsigereljük, erőforrásait (azon hiú ábránd alapján, hogy azok az űrből pótolhatók) kimerítjük, aminek eredménye az egyes helyeken fennálló, rettenetes szenvedéseket okozó nélkülözéssel egyidejű mérhetetlen pazarlás, a használható dolgok eldobálása, következésképpen orbitális szeméttermelés, végül a Föld teljességgel élhetetlenné tétele. Meggyőződésem szerint ez nem következhet be anélkül, hogy az emberek meghatározó hely(ek)en és számban, egyéni fejlődés eredményeként új felismerés(ek) birtokában elfogadják a szellemi, tudati tényezők primátusát az anyagi felett. Ez járhat annak belátásával, hogy például kevesebbet kellene foglalkoznunk a tőlünk 300 fényévnyire lévő exobolygók létezésének bizonyításával, viszont többet törődnünk azzal, hogy életünk hogyan lehetne békésebb, harmonikusabb és boldogabb.
