Előfizetés

Világjárvány idején és után

Száday Rezső
Publikálás dátuma
2020.07.18. 18:45

Fotó: FABRICE COFFRINI / AFP
Mintha hullámvasúton ülnénk. Nem is olyan régen még reménykeltő járványügyi statisztikáknak örülhettünk. A járvány újabb fellángolása(i) viszont a nyitási tervek újragondolását eredményezték és meglehet, hogy a további nyitás helyett szigorítások jönnek.
Kétségtelen, hogy az időközben összegyűjtött hihetetlen mennyiségű adat alapján végzett széles körű kutatások mind több és egyértelműbb információval szolgálnak a SARS-CoV-2 vírusról, kérdések és kétségek persze maradtak. Szakértők szerint a minden valószínűség szerint várható második hullám kisebb lehet és a megszerzett ismeretek birtokában sokkal felkészültebben fogadható. Kérdés, hogy a mostani mellett jön-e a korábban előrevetített őszi második hullám. A háttérben közben óriási erőkkel dolgoznak a „vakcinán”. Az ezzel kapcsolatos jelentések legalábbis ellentmondásosak. A biztonsággal kimondható jó hírre még várnunk kell. Természetesen továbbra is ott a gyötrő kérdés: mi lesz ennek a történelminek nevezhető járványnak a következménye?

A pandémia megítélése

A megítélés a lebecsüléstől a pánikig folyamatosan változott. Némi túlzással mondhatjuk, a krízis akkora (volt), amekkorát az egyes emberek, az egyes csoportok, egyes országok csináltak belőle. Némi túlzással nagysága körülbelül annyiféle lehet(ett), ahány ember foglalkozott vele. Ugyanis, mint szinte minden ezen a világon, döntően korábbi tapasztalatok birtokában született felismerés és értelmezés, értékelés kérdése. Jól emlékezhetünk, hogy a vírus megjelenésének első másfél hónapjában esetleg közel azonos információk alapján különböző emberek (kormányok) egymástól mennyire eltérően ítélték meg a járvány súlyosságát és veszélyeit. Bizonyos időszakban az események médiában – kimerült orvosok és koporsók hosszú sorát ábrázoló képekkel – való sokkoló bemutatása és sulykolása, (esetleg a tudatos tudat mérlegelése nélkül a tudatalattit elérő) felnagyító, pusztán érzelmi hatása, kimondottan akadályozta a reális megítélést. A járvány lecsengése után azonban elengedhetetlenül szükség lesz alapos elemzésekre. Ehhez az egyes országok egészségügyi rendszerében végzett óriási életmentő munka mellett született, remélhetően használható és harmonizálandó adatok kiértékelésére lesz szükség, mert a járvány valódi nagysága, jelentősége csak ezek alapján, bizonyos távlatból lesz megítélhető. A „krízis”-kérdés szempontjából lenne itt egy nem szokványos megközelítés. Korábbi cikkemben (Egyszerűen nem értik) példákkal alátámasztva azt állítottam, hogy nem olyannak látjuk a világot, mint amilyen, hanem olyannak látjuk, amilyennek látni szeretnénk. Tehát a világot alapvetően tévesen, egzisztenciálisan biztonságosnak látjuk, holott a buddhai (nem buddhista!) tanítás, a Dhamma azt mondja, hogy az élet se nem biztonságos, se nem kényelmes, hanem bizony viszontagságokkal és szenvedésekkel teli, a szenvedésbe pedig a fizikai fájdalomtól kezdve az élet nem megfelelő voltáig minden beleértendő. A nyugati kultúra fene nagy gőggel viszont azt sugallja/sulykolja, hogy uraljuk a világot. Úgy tűnt, mintha minden rendben lenne. Mintha világunkban minden kiszámítható lenne. Most azonban mégis látszik, hogy nem az, hiszen itt van ez a semmiből érkezett szörnyű csapás. Természetes, hogy ez az élmény megrendítő. Legfőképpen azon túlnyomó többség számára, amelyik kifelé fordulva él és úgy gondolja, hogy minden, a jó és rossz, a szerencse és a szerencsétlenség egyaránt kizárólag a külső, legfőképpen az anyagi körülményektől függ. Ez persze nem igaz, mert amint fentebb szó volt róla, a dolgok nagyrészt az értelmezéstől függenek.

Tapasztalatok és hatások

A külvilággal tartható kapcsolatok kényszerű korlátozása és az élet lelassulása gondolkozásra késztet, ami jó esetben értékrend változást eredményezhet. Lehet, hogy sok minden a külső, anyagi világhoz kapcsolódó tárgy, tevékenység nagyon hiányozni kezd, de hiányát lassan megszokjuk vagy legalábbis kevésbé tartjuk tragikusnak. Más, korábban háttérbe szorult szellemi elfoglaltságok és tényezők felértékelődhetnek. A pszichológiából ismert tagadás, szembenézés, elfogadás állomásait megjárva a korábbi esetleg nyomasztó halálfélelem is oldódhat, ami megint csak a normalitáshoz vezető út, hiszen a halál ugyanannyira az élethez tartozik, mint a születés. A pandémia kapcsán (anélkül, hogy tudatosan végiggondolnánk) két nagy tapasztalat valószínűleg mindenki számára adódik: az élet nem csak örömöt és jóllétet jelent. Kellemetlenségek, szenvedések, veszteségek a legkülönbözőbb mértékben, közvetve vagy közvetlenül mindenkit érintettek. Viszont a változás is állandó, azaz a rossz is elmúlik. Lecsapott és az embereket különböző mértékben érintette a különböző nagyságúnak érzékelt baj, de amint azt reményeink szerint hónapok múlva tapasztalni fogjuk, el is múlik. Az ember minden kétséget kizáróan változik, fejlődik, amely változások összegződnek és előbb vagy utóbb országos vagy nemzetközi szinten is kifejeződnek. Az emberi fejlődés, változás történhet spontán módon folyamatosan, esetleg valamilyen különleges (traumatikus, revelatív) kollektív élmény hatására hirtelen, vagy pedig egyénenként valamely szellemi, spirituális, tudati tanulási, önfejlesztő módszer alkalmazásával. Más kérdés, hogy a tapasztalatok hatására végbemenő egyéni fejlődés hogyan mutatkozik meg az egyes országok szintjén. Demokratikus berendezkedésű országokban a változás, ha nem is mindig teljességgel súrlódásmentesen (lásd a 60-as évek mozgalmait), de nagyjából folyamatosan megy végbe. Az utóbbi időben a gazdasági értelemben nagyon sikeres nyugati kapitalista rendszerben a szociális értékek fokozatos kiszorulásával, az ember, mint egyén mohóságának összegződésével az anyagi (alapvetően persze pénz-) eszközöknek a hadi- és a gyógyszeripar, valamint a pénzügyi rendszer vállalatbirodalmainak keretén belül megvalósuló, minden eddigit felülmúló akkumulálódása figyelhető meg. Téves és félrevezető a bankok és tőkések ostorozása, mert ezek csak intézmények és emberek, amelyek és akik jó működéssel és működtetéssel kiszolgálják az emberek gyarapodásvágyát, mohóságát. Az viszont kétségtelen, hogy ezek a vállalatbirodalmak érdekeik érvényesítése során nyomasztóan nagy hatással vannak a kormányokon keresztül a világpolitikára és annak alakulására. Ennek részleteiről és várható alakulásáról komoly elemzések nemigen képzelhetők el, még akkor se, ha a konteó-kedvelők illetve -művelők besegítenek. Nagyon valószínű egyébként, hogy az Egyesült Államokban megkezdődött erjedésben a járványnak komoly szerepe volt. Nem elképzelhetetlen, hogy a gazdaság újraindítása során hasonló mozgás máshol is tapasztalható lesz. A nem demokratikus országokban az államnak lehetnek a népesség érdekeitől eltérő céljai. Az autoriter rezsimek országaiban az egyén attitűdjének változása nem látszik érvényesülni, ott a rendszerszintű változás hirtelen, kényszerűen bekövetkező és robbanásszerű lesz. Ezen országok közül is kiemelkedik Kína, ahol az emberi élet (lét) és szellem (akarat) nem (vagy nagyon kevéssé) számít, annál is inkább, mert az emberek megfigyelését és manipulálását, egyszóval kontrollálását egyre szorítóbb, vészjósló mértékben és hatékonysággal művelik. Az ott uralkodó, változó mértékben egy vagy több emberből álló csoport látszólag beláthatatlan ideig kézben tarthatja a hatalmat. Különleges berendezkedése és helyzete nemcsak a saját állampolgárainak manipulálást teszi lehetővé, hanem a többi globális szereplő befolyásolását is.

A felelősség kérdése

Látható, de részleteiben nehezen bizonyítható a politikusok közvetlen felelőssége. Úgy látszik, a kínai vezetés nemcsak késlekedve kiadott, hanem hamis adatokkal járult hozzá a pandémia nagyra növekedéséhez. Hasonlóképpen mulasztást követtek el azok a vezetők, akik figyelmen kívül hagyták az ECDC (Európai Betegségmegelőzési és Járványvédelmi Központ) időben leadott első vészjelzéseit, vagy bevezetésükben késlekedtek. A szuper-egójú amerikai és brazil elnök szerepét sem kell itt különösen részletezni. Az „ember” közvetett, de egyértelműen kimutatható felelősségével kapcsolatban a The Stockholm Paradigm című könyvükben a szerzők – Brooks, Hoberg és Boeger – elég határozott véleményt fogalmaznak meg, amennyiben úgy látják, hogy a földi éghajlat önmagában is ijesztő káros megváltozásával együtt jár az emberre és a háziállatokra veszélyes járványok gyakoribbá válása. A szerzők szerint ezek kikényszeríthetik a civilizációs értékrend és a termelési folyamatok alapos átalakítását. Amennyiben ez nem következik be, az beláthatatlan következményekkel járhat a humán népességre: az emberiség kipusztul. Magam semmiképpen nem találgatnék. Van egy, lehet, hogy megalapozatlan és illuzórikus reményem, hogy az emberiség így vagy úgy feladja a fogyasztásközpontú fenntartható növekedés őrült ötletét, mert ennek során bolygónkat kizsigereljük, erőforrásait (azon hiú ábránd alapján, hogy azok az űrből pótolhatók) kimerítjük, aminek eredménye az egyes helyeken fennálló, rettenetes szenvedéseket okozó nélkülözéssel egyidejű mérhetetlen pazarlás, a használható dolgok eldobálása, következésképpen orbitális szeméttermelés, végül a Föld teljességgel élhetetlenné tétele. Meggyőződésem szerint ez nem következhet be anélkül, hogy az emberek meghatározó hely(ek)en és számban, egyéni fejlődés eredményeként új felismerés(ek) birtokában elfogadják a szellemi, tudati tényezők primátusát az anyagi felett. Ez járhat annak belátásával, hogy például kevesebbet kellene foglalkoznunk a tőlünk 300 fényévnyire lévő exobolygók létezésének bizonyításával, viszont többet törődnünk azzal, hogy életünk hogyan lehetne békésebb, harmonikusabb és boldogabb.

Bóta Gábor: Hernádi és Kern

Bóta Gábor
Publikálás dátuma
2020.07.18. 16:13

Fotó: Pénzes Kristóf
Két „húzónév”, akikre sebtében is jegyet vált a publikum, hiszen most nem volt idő hosszas reklámkampányra, mégis dugig a nézőtér. Hitelük van a közönség előtt.
Hernádi Judit és Kern András jól állnak egymásnak. Ellentétes karaktereket játszanak pedig a Stephen Sachs által írt Valódi hamisítvány című vígjátékban, amivel a koronavírus-járvány miatt jelentős késéssel, a Városmajor Színpad megnyitotta a nyári évadját. Két „húzónév”, akikre sebtében is jegyet vált a publikum, hiszen most nem volt idő hosszas reklámkampányra, mégis dugig a nézőtér. Hitelük van a közönség előtt. Ha ők szerepelnek, nagy valószínűséggel nem fog unatkozni a publikum. Hazai viszonyok között sztárok. Bár színházban nem játszottak olyan sokszázas szériákat, mint Hernádi Gálvölgyi Jánossal, hiszen ők számítottak az összeszokott, bevált párosnak, és szintén meglehetősen jól állnak egymásnak. Ha van lehetőségük rá, passzolják a másiknak a színpadi labdákat, sorjáztatják a poénokat, gyakorlott évődő duót alkotva. Valaha szinte úgy összenőttek, mint Stan és Pan a filmvásznon. Persze a színészeknek csaknem bárkivel együtt kell tudniuk játszani, de a tapasztalat megmutathatja, hogy vannak, akik az átlagosnál sokkal jobban összeillenek. Mensáros László és Tolnay Klári például idős korukban a Madách Kamarában nyakra-főre játszották a szépkorú egymásba habarodókat, szelíd iróniával, temérdek humorral, nem múló sármmal és egymás iránti kiapadhatatlan kíváncsisággal. Leckét adtak színészetből, érzékenységből, örökifjúságból, miközben azért persze szóba került a mindig odébb hessegetni próbált kaszás. Ezt teszi az utóbbi időszakban, Molnár Piroska és Jordán Tamás is a Rózsavölgyi Szalonban. Ha sikerül rálelni ilyen párosra, melynek tagjai között ennyire működik a „kémia”, az kamatoztatható akár a végkimerülésig. Számomra tán a Csányi János által rendezett, legendássá vált Szentivánéji álomban tűnt fel először, hogy a mesterember jelenetekben milyen jól összepasszol Mucsi Zoltán és Scherer Péter. Jancsó Miklós több filmje direkt rájuk épül, felhasználva pazar rögtönöző képességüket, meg azt is, hogy közönségkedvencekké váltak Kapa és Pepe becenévvel. Darvas Ivánt és Garas Dezsőt Balázsovits Lajos hozta össze, amikor átvette a Játékszín igazgatását, és megrendezte a Jakobowsky és az ezredes című háborús vígjátékot, amiben a két nagy színész hasonlóképpen működött, mint Hacsek és Sajó a kabaréban. Psota Irén és Major Tamás egykori nevezetes Lujza és Jenő kabarépárosa, tulajdonképpen a Hacsek és Sajó nőre és férfira átplántált változata, nem élte túl a két szereplő halálát. A kezdetben Herczeg Jenő és Komlós Vilmos által megformált Hacsek és Sajó, akiknek a figuráját Vadnay László ötölte ki, azóta is él. Jó néhányan írták már a jeleneteiket, és játszották a jellegzetes kávéházi figurákat, akik a maguk szemszögéből kidumálják a nagyvilág és a magánélet eseményeit. Hosszú ideig a Mikroszkóp Színpad műsorainak jelentős részét hagyományosan Hacsek és Sajó zárta, Sas József és Beregi Péter megszemélyesítésében. Egyikük a mindent tudó, kioktató, másikuk az oktondi kis slemil, akit lehet szapulni a bumburnyákságáért, de ösztönös szókimondásával mégiscsak önkéntelenül rá-rátapint egy csomó lényeges dologra. Darvas és Garas aztán gyakran kamatoztatták, hogy így egymásra találtak a színpadon, pazar kettős voltak Neil Simon az idő próbáját kiálló bulvárjában, a Furcsa párban, és Beckett Godotra várva című abszurdjában. Az nem állítható, hogy Hernádi és Kern agyba-főbe együtt játszottak. Évtizedekkel ezelőtt a Vígszínházban éppen csak belekóstoltak a közös színpadi létbe. Vagy hét-nyolc évvel ezelőtt aztán a remek producer, Orlai Tibor hozta össze őket ismét, Verebes István rendezésében, a Belvárosi Színházban, a Hitted volna? előadásában. Baráti házaspárok megözvegyült tagjaiként iparkodtak egymás számára fontosabbá válni, vagy éppen megriadtak, hárították ezt a lehetőséget, hogy majd a magánytól ijedjenek meg, és újra közeledni próbáljanak. Esendőségükön sokat lehetett nevetni, a szurkapiszkálódós megjegyzéseik mögül ki-kibukott a fájdalom, a kétségbeesés. Ott volt a reménytelenség, az egymásba kapaszkodás vágya és az ettől való megrettenés, a biztos talaj elvesztése és a fel-felpislákoló remény. Mindez igaz a Valódi hamisítvány című produkcióra is, amit több mint két évvel ezelőtt mutattak be a Belvárosi Színházban, és a jelenlegi helyzetben már önmagában is reményt sugároz azzal, hogy hosszú hónapok után megint zsúfolásig meg lehet tölteni egy 800 főt befogadni képes nézőteret. De ugyanakkor félni is kell attól, hogy ismét ki tudja milyen szigorítások jöhetnek, ha jelentősen rosszabbodik a járványhelyzet. Valahogy ez is akarva-akaratlanul hozzáértelmezhető most nő és férfi egyszer fent, máskor lent jellegű párharcához. Két igencsak különböző emberről van szó. Egyikük állás nélküli pincérnő, aki régóta a város peremén lévő lakókocsiban él - Valló Péter leleményes tervezése –, ahová minden tárgyat ő guberált össze. A férfi a messzi New York elitjéhez tartozik, egykori múzeumigazgató, könyvek szerzője, műalkotások becsüseként abszolút menőnek számít. Amiatt repült ide kifogástalan öltönyében és cinikus modorával, mert a nő azt híreszteli, hogy van egy valódi Jackson Pollock festménye, ami akár temérdek millió dollárt is érhet, bár ő 3 dolcsiért tett rá szert az ócskásnál. Maud lepecsételt írást akar arról, hogy igazi a kép. Lionel viszont elég hamar kimondja, hogy fabatkát sem érő hamisítvány. Innentől beindul a nyersen szókimondó, egyszerűségében igencsak őszinte nő és a disztingváltnak mutatkozni igyekvő, de, ha a szakmájáról van szó, ugyancsak nem kertelő férfi csatája. Mind nagyobb tétben folyik a sajátos libikóka-játék, érvek, ellenérvek és ezekkel együtt poénok sorjáztatása, különböző hangulatok, a letargikustól az euforikusig való „hullámoztatása.” Két egy húron pendülő színész jutalom- és örömjátéka, Valló Péter rendezésében, akinek szerencsére esze ágában sincs nyakatekert koncepcióval ellopni tőlük a show-t, hagyja őket kibontakozni, élvezettel „viháncolni”, virtuóznak lenni. Ugyanakkor azt is megmutatják, hogy a két magányos, elképesztően más világlátású embernek mégiscsak lehet némi esélye arra, hogy közös nevezőt találjon. A kiváló színészek szakmai felkészültségük teljes vértezetében szórakoztatnak, és közben érzékeltetik ennek a találkozásnak a tétjét. Hernádi és Kern alaposan rászolgálnak arra a bizalomra, hogy a nézők most is elkapkodták miattuk a jegyeket.

Bihari Tamás: Délibábos izirájder

Bihari Tamás
Publikálás dátuma
2020.07.18. 15:47

Fotó: ERKY-NAGY TIBOR / Fortepan - Adományozó
„Az izirájder életérzés, magyar módra, végigsöpört a hazai tájakon. Mivel a Harley-Davidsonok sűrűsége egy négyzetkilométerre vetítve viszonylag csekélynek volt mondható, sok srác a mopedjéből fabrikálta a filmben látott szuperjárgányok utánérzéseit.”
Vaze, appám! Ez tök baró! – lelkendezett Jenő. Én ugyan nem igazán rajongtam a mopedekért, de megértettem gimnáziumi padtársam lelkesedését. A szomszéd udvarból ugyanis maga az alföldi rónaság délibábos szuperjárgánya berregett elő: egy alaposan megbuherált Berva moped. Nyári melónk gyümölcseit élvezve barangoltunk a Balaton körül, de elcsatangoltunk a Tiszántúlra is. Egy alföldi faluban több mint egy hetet töltöttünk, s a szállásadónk szomszédságában lakó sráccal hamar összehaverkodtunk. Annál is inkább, mert Jenő is imádott mindent, ami motorral működött. Igaz, ő inkább biztonsági játékos volt. Nem izirájderkedett, hanem két visszapillantó tükröt, indexet szerelt a Bervájára Sanyi, a Berva-tulajdonos ezermester büszkén feszített a nyeregben. Kezével keményen markolta a szürke marhák szarvára emlékeztető kormányt. Az arcán némi feszültséget jelezte, hogy igencsak szokatlan lehetett az egyszerű gyári szerkentyű után megülni ezt az egyedi masinát. Ha így is volt, Sanyi igyekezett ezt előttünk, de lehet, hogy maga előtt is titkolni, és hanyag eleganciával dőlt a magasított, kárpitozott üléstámlának. A különleges Berván akadt még néznivaló. Az eredeti Zsiguli-féle bilikék szín helyett élénkvörösre fényezte a vázat, a magasított háttámlába stoplámpát épített és krómozott pedálokat illesztett a mopedre. A hátsó kerék fölött a csomagtartót kétoldalt lelógó, szögekkel kivert bőrtáskára cserélte. Amilyet a westernfilmekben a cowboyok tettek a lovukra. Hát persze, hogy földbe gyökerezett a lábunk. Azokban a percekben eszünkbe sem jutott a Berva mondóka, hogy aszongya: „Berva moped drága kincs, jó ha van, de jobb ha nincs!” A mozikban éppen akkortájt mutatták be a Szelíd motorosok, vagyis az Easy Rider című, gyorsan kultfilmmé váló alkotást. Az izirájder életérzés, magyar módra, végigsöpört a hazai tájakon. Mivel a Harley-Davidsonok sűrűsége egy négyzetkilométerre vetítve viszonylag csekélynek volt mondható, sok srác a mopedjéből fabrikálta a filmben látott szuperjárgányok utánérzéseit. Na, srácok! Milyen? Tiszta izirájder! – lelkendezett Sanyi És mi lelki szemeink előtt már láttuk is, ahogy Peter Fonda meg Dennis Hopper, a két legendás izirájder a szuper Berva nyergébe pattanva, a szélben lobogó hajjal száguldanak a nagy magyar Alföld göröngyös, kátyús útjain. Visszatérve a valóságba újra Sanyi ült előttünk a saját két dolgos kezével létrehozott csodán. Mivel én a bringámon sem tudtam kicserélni a láncot, ha elszakadt, vagy meglazultak a szemek, csak a látványban gyönyörködtem. Jenő azonban, a vérbeli motoros, szakmai eszmecserébe mélyedt Sanyival. Én csak annyit értettem meg a kiselőadásból, hogy a gyárilag 50 köbcentis motorral óránként legfeljebb 40 kilométeres sebességre kalibrált járgány az ő művészete által országúton akár 60, sőt, lejtőn 70 kilométeres sebességre is képes. Persze hátszéllel – röhögtük el magunkat, de Sanyi összehúzott szemöldöke láttán jobbnak láttuk, ha elhisszük amit mond. A Berva moped sem a semmiből érkezett. Elődei, a kerékpárra szerelt kismotorral rajzó Dongók voltak. Az ’50-es években árasztották el a vidéket. Főleg az alföldi településeken kedvelték a népek a Dongókat, melyeknek a hangja valóban hajazott a tömzsi rovar zümmögésére. A hegymenetet nem igazán bírta ez a kismotor, de kétliteres tankjával el lehetett pöfögni akár 100 kilométert is. Városi gyerekként persze nem értettem, milyen fontos szerepet töltött be a Dongó a falvak életében. Kiskamaszként inkább megmosolyogtam, ahogy az idős parasztemberek (lehettek, talán 40-50 évesek) az asszonytól elkobzott ruhaszárító csipesszel, hogy a lánc ne kapja be a gatyaszárat, boka fölött szűkre csippentett nadrágban feszítettek a motorizált bringák nyergében. A ruhacsipesznek nagyon is praktikus oka volt. Mert igaz ugyan, hogy a motor hajtotta a kereket, de az indításhoz előbb pedálozni kellett. Márpedig, ha a nadrágszárat bekapta a biciklilánc, akkor mehettek újat venni. Az pedig pazarlásnak számított. Ezért ők egyáltalán nem találták viccesnek a csipeszt, hanem kihasználták a Dongó előnyeit. Azt, hogy nem kell hajnalban végigtekerni a háztól a határba, a tsz-istállóhoz, vagy a földekre, mert dolgozott helyettük a Dongó. A női bringák hátsó kerekén is afféle védőháló akadályozta, hogy a menetszél ne sodorja a szoknyát a küllők közé, illetve ne kapja be a biciklilánc. Az ifjúság azonban már a jövőről álmodott. Berva mopedről, Rigáról, Komárról ábrándoztak. A Dongó pedig elzümmögött a feledés homályába. De a ’70-es évek elején még nem számított múzeumi tárgynak. Mint ahogy akkor is éppen arra berregett egy, nyergében egy kalapos, ruhacsipeszes-nadrágos, konfekció zakós emberrel.
Sanyi odakiáltott neki: Bandi bá, nem versenyzünk egyet? De Bandi bá egy cifrát odarikkantva folytatta útját a kocsma felé. Sanyi csak nevetett, gázt adott délibábos izirájderének és elszáguldott. Mi pedig Jenővel néztük, ahogy a lemenő nap fényében eltűnik a falusi utca porából felvert szürke felhőben, mint egy motorizált garabonciás.