Vaze, appám! Ez tök baró! – lelkendezett Jenő. Én ugyan nem igazán rajongtam a mopedekért, de megértettem gimnáziumi padtársam lelkesedését. A szomszéd udvarból ugyanis maga az alföldi rónaság délibábos szuperjárgánya berregett elő: egy alaposan megbuherált Berva moped.
Nyári melónk gyümölcseit élvezve barangoltunk a Balaton körül, de elcsatangoltunk a Tiszántúlra is. Egy alföldi faluban több mint egy hetet töltöttünk, s a szállásadónk szomszédságában lakó sráccal hamar összehaverkodtunk. Annál is inkább, mert Jenő is imádott mindent, ami motorral működött. Igaz, ő inkább biztonsági játékos volt. Nem izirájderkedett, hanem két visszapillantó tükröt, indexet szerelt a Bervájára
Sanyi, a Berva-tulajdonos ezermester büszkén feszített a nyeregben. Kezével keményen markolta a szürke marhák szarvára emlékeztető kormányt. Az arcán némi feszültséget jelezte, hogy igencsak szokatlan lehetett az egyszerű gyári szerkentyű után megülni ezt az egyedi masinát. Ha így is volt, Sanyi igyekezett ezt előttünk, de lehet, hogy maga előtt is titkolni, és hanyag eleganciával dőlt a magasított, kárpitozott üléstámlának. A különleges Berván akadt még néznivaló. Az eredeti Zsiguli-féle bilikék szín helyett élénkvörösre fényezte a vázat, a magasított háttámlába stoplámpát épített és krómozott pedálokat illesztett a mopedre. A hátsó kerék fölött a csomagtartót kétoldalt lelógó, szögekkel kivert bőrtáskára cserélte. Amilyet a westernfilmekben a cowboyok tettek a lovukra.
Hát persze, hogy földbe gyökerezett a lábunk. Azokban a percekben eszünkbe sem jutott a Berva mondóka, hogy aszongya: „Berva moped drága kincs, jó ha van, de jobb ha nincs!”
A mozikban éppen akkortájt mutatták be a Szelíd motorosok, vagyis az Easy Rider című, gyorsan kultfilmmé váló alkotást. Az izirájder életérzés, magyar módra, végigsöpört a hazai tájakon. Mivel a Harley-Davidsonok sűrűsége egy négyzetkilométerre vetítve viszonylag csekélynek volt mondható, sok srác a mopedjéből fabrikálta a filmben látott szuperjárgányok utánérzéseit.
Na, srácok! Milyen? Tiszta izirájder! – lelkendezett Sanyi És mi lelki szemeink előtt már láttuk is, ahogy Peter Fonda meg Dennis Hopper, a két legendás izirájder a szuper Berva nyergébe pattanva, a szélben lobogó hajjal száguldanak a nagy magyar Alföld göröngyös, kátyús útjain. Visszatérve a valóságba újra Sanyi ült előttünk a saját két dolgos kezével létrehozott csodán.
Mivel én a bringámon sem tudtam kicserélni a láncot, ha elszakadt, vagy meglazultak a szemek, csak a látványban gyönyörködtem. Jenő azonban, a vérbeli motoros, szakmai eszmecserébe mélyedt Sanyival. Én csak annyit értettem meg a kiselőadásból, hogy a gyárilag 50 köbcentis motorral óránként legfeljebb 40 kilométeres sebességre kalibrált járgány az ő művészete által országúton akár 60, sőt, lejtőn 70 kilométeres sebességre is képes. Persze hátszéllel – röhögtük el magunkat, de Sanyi összehúzott szemöldöke láttán jobbnak láttuk, ha elhisszük amit mond.
A Berva moped sem a semmiből érkezett. Elődei, a kerékpárra szerelt kismotorral rajzó Dongók voltak. Az ’50-es években árasztották el a vidéket. Főleg az alföldi településeken kedvelték a népek a Dongókat, melyeknek a hangja valóban hajazott a tömzsi rovar zümmögésére. A hegymenetet nem igazán bírta ez a kismotor, de kétliteres tankjával el lehetett pöfögni akár 100 kilométert is. Városi gyerekként persze nem értettem, milyen fontos szerepet töltött be a Dongó a falvak életében. Kiskamaszként inkább megmosolyogtam, ahogy az idős parasztemberek (lehettek, talán 40-50 évesek) az asszonytól elkobzott ruhaszárító csipesszel, hogy a lánc ne kapja be a gatyaszárat, boka fölött szűkre csippentett nadrágban feszítettek a motorizált bringák nyergében. A ruhacsipesznek nagyon is praktikus oka volt. Mert igaz ugyan, hogy a motor hajtotta a kereket, de az indításhoz előbb pedálozni kellett. Márpedig, ha a nadrágszárat bekapta a biciklilánc, akkor mehettek újat venni. Az pedig pazarlásnak számított. Ezért ők egyáltalán nem találták viccesnek a csipeszt, hanem kihasználták a Dongó előnyeit. Azt, hogy nem kell hajnalban végigtekerni a háztól a határba, a tsz-istállóhoz, vagy a földekre, mert dolgozott helyettük a Dongó. A női bringák hátsó kerekén is afféle védőháló akadályozta, hogy a menetszél ne sodorja a szoknyát a küllők közé, illetve ne kapja be a biciklilánc.
Az ifjúság azonban már a jövőről álmodott. Berva mopedről, Rigáról, Komárról ábrándoztak. A Dongó pedig elzümmögött a feledés homályába. De a ’70-es évek elején még nem számított múzeumi tárgynak. Mint ahogy akkor is éppen arra berregett egy, nyergében egy kalapos, ruhacsipeszes-nadrágos, konfekció zakós emberrel.
Sanyi odakiáltott neki: Bandi bá, nem versenyzünk egyet? De Bandi bá egy cifrát odarikkantva folytatta útját a kocsma felé.
Sanyi csak nevetett, gázt adott délibábos izirájderének és elszáguldott. Mi pedig Jenővel néztük, ahogy a lemenő nap fényében eltűnik a falusi utca porából felvert szürke felhőben, mint egy motorizált garabonciás.
