Előfizetés

Bihari Tamás: Délibábos izirájder

Bihari Tamás
Publikálás dátuma
2020.07.18. 15:47

Fotó: ERKY-NAGY TIBOR / Fortepan - Adományozó
„Az izirájder életérzés, magyar módra, végigsöpört a hazai tájakon. Mivel a Harley-Davidsonok sűrűsége egy négyzetkilométerre vetítve viszonylag csekélynek volt mondható, sok srác a mopedjéből fabrikálta a filmben látott szuperjárgányok utánérzéseit.”
Vaze, appám! Ez tök baró! – lelkendezett Jenő. Én ugyan nem igazán rajongtam a mopedekért, de megértettem gimnáziumi padtársam lelkesedését. A szomszéd udvarból ugyanis maga az alföldi rónaság délibábos szuperjárgánya berregett elő: egy alaposan megbuherált Berva moped. Nyári melónk gyümölcseit élvezve barangoltunk a Balaton körül, de elcsatangoltunk a Tiszántúlra is. Egy alföldi faluban több mint egy hetet töltöttünk, s a szállásadónk szomszédságában lakó sráccal hamar összehaverkodtunk. Annál is inkább, mert Jenő is imádott mindent, ami motorral működött. Igaz, ő inkább biztonsági játékos volt. Nem izirájderkedett, hanem két visszapillantó tükröt, indexet szerelt a Bervájára Sanyi, a Berva-tulajdonos ezermester büszkén feszített a nyeregben. Kezével keményen markolta a szürke marhák szarvára emlékeztető kormányt. Az arcán némi feszültséget jelezte, hogy igencsak szokatlan lehetett az egyszerű gyári szerkentyű után megülni ezt az egyedi masinát. Ha így is volt, Sanyi igyekezett ezt előttünk, de lehet, hogy maga előtt is titkolni, és hanyag eleganciával dőlt a magasított, kárpitozott üléstámlának. A különleges Berván akadt még néznivaló. Az eredeti Zsiguli-féle bilikék szín helyett élénkvörösre fényezte a vázat, a magasított háttámlába stoplámpát épített és krómozott pedálokat illesztett a mopedre. A hátsó kerék fölött a csomagtartót kétoldalt lelógó, szögekkel kivert bőrtáskára cserélte. Amilyet a westernfilmekben a cowboyok tettek a lovukra. Hát persze, hogy földbe gyökerezett a lábunk. Azokban a percekben eszünkbe sem jutott a Berva mondóka, hogy aszongya: „Berva moped drága kincs, jó ha van, de jobb ha nincs!” A mozikban éppen akkortájt mutatták be a Szelíd motorosok, vagyis az Easy Rider című, gyorsan kultfilmmé váló alkotást. Az izirájder életérzés, magyar módra, végigsöpört a hazai tájakon. Mivel a Harley-Davidsonok sűrűsége egy négyzetkilométerre vetítve viszonylag csekélynek volt mondható, sok srác a mopedjéből fabrikálta a filmben látott szuperjárgányok utánérzéseit. Na, srácok! Milyen? Tiszta izirájder! – lelkendezett Sanyi És mi lelki szemeink előtt már láttuk is, ahogy Peter Fonda meg Dennis Hopper, a két legendás izirájder a szuper Berva nyergébe pattanva, a szélben lobogó hajjal száguldanak a nagy magyar Alföld göröngyös, kátyús útjain. Visszatérve a valóságba újra Sanyi ült előttünk a saját két dolgos kezével létrehozott csodán. Mivel én a bringámon sem tudtam kicserélni a láncot, ha elszakadt, vagy meglazultak a szemek, csak a látványban gyönyörködtem. Jenő azonban, a vérbeli motoros, szakmai eszmecserébe mélyedt Sanyival. Én csak annyit értettem meg a kiselőadásból, hogy a gyárilag 50 köbcentis motorral óránként legfeljebb 40 kilométeres sebességre kalibrált járgány az ő művészete által országúton akár 60, sőt, lejtőn 70 kilométeres sebességre is képes. Persze hátszéllel – röhögtük el magunkat, de Sanyi összehúzott szemöldöke láttán jobbnak láttuk, ha elhisszük amit mond. A Berva moped sem a semmiből érkezett. Elődei, a kerékpárra szerelt kismotorral rajzó Dongók voltak. Az ’50-es években árasztották el a vidéket. Főleg az alföldi településeken kedvelték a népek a Dongókat, melyeknek a hangja valóban hajazott a tömzsi rovar zümmögésére. A hegymenetet nem igazán bírta ez a kismotor, de kétliteres tankjával el lehetett pöfögni akár 100 kilométert is. Városi gyerekként persze nem értettem, milyen fontos szerepet töltött be a Dongó a falvak életében. Kiskamaszként inkább megmosolyogtam, ahogy az idős parasztemberek (lehettek, talán 40-50 évesek) az asszonytól elkobzott ruhaszárító csipesszel, hogy a lánc ne kapja be a gatyaszárat, boka fölött szűkre csippentett nadrágban feszítettek a motorizált bringák nyergében. A ruhacsipesznek nagyon is praktikus oka volt. Mert igaz ugyan, hogy a motor hajtotta a kereket, de az indításhoz előbb pedálozni kellett. Márpedig, ha a nadrágszárat bekapta a biciklilánc, akkor mehettek újat venni. Az pedig pazarlásnak számított. Ezért ők egyáltalán nem találták viccesnek a csipeszt, hanem kihasználták a Dongó előnyeit. Azt, hogy nem kell hajnalban végigtekerni a háztól a határba, a tsz-istállóhoz, vagy a földekre, mert dolgozott helyettük a Dongó. A női bringák hátsó kerekén is afféle védőháló akadályozta, hogy a menetszél ne sodorja a szoknyát a küllők közé, illetve ne kapja be a biciklilánc. Az ifjúság azonban már a jövőről álmodott. Berva mopedről, Rigáról, Komárról ábrándoztak. A Dongó pedig elzümmögött a feledés homályába. De a ’70-es évek elején még nem számított múzeumi tárgynak. Mint ahogy akkor is éppen arra berregett egy, nyergében egy kalapos, ruhacsipeszes-nadrágos, konfekció zakós emberrel.
Sanyi odakiáltott neki: Bandi bá, nem versenyzünk egyet? De Bandi bá egy cifrát odarikkantva folytatta útját a kocsma felé. Sanyi csak nevetett, gázt adott délibábos izirájderének és elszáguldott. Mi pedig Jenővel néztük, ahogy a lemenő nap fényében eltűnik a falusi utca porából felvert szürke felhőben, mint egy motorizált garabonciás.

Hegyi Iván: Uru muri

Hegyi Iván
Publikálás dátuma
2020.07.18. 12:47
Az uruguayi Pedro Cea, Hector Scarone és Hector Castro az 1930-as Argentína elleni vb-döntőn
Fotó: AFP
A vb-t Uruguay nyerte, de nem csak az övé volt a világ.
Uruguay három okból nyerte el az első labdarúgó-világbajnokság rendezési jogát: válogatottja 1924-ben és 1928-ban olimpiai bajnok volt, az ország 1930 júliusában ünnepelte függetlenségének századik évfordulóját, és megígérte a FIFA-nak, hogy az alkalomra felépíti a csaknem százezres Centenario stadiont. Európa nem ájult el az ötlettől. Bár a házigazdák felajánlották, hogy valamennyi küldöttség utazási és szállásköltségét kifizetik, a klubok nem akartak több hétre lemondani játékosaikról, így nem hajózott a vb-re Anglia, Ausztria, Csehszlovákia, Magyarország, Németország, Olaszország, Spanyolország, Svájc válogatottja sem. A nagy aréna pedig nem készült el a Mundial rajtjára, de úgy alakították a menetrendet, hogy az „uruk” csak öt nappal a nyitány után, július 18-án lépjenek pályára először. Addig Montevideo másik két stadionjában, a Pocitosban és a Parque Centralban zajlottak a küzdelmek, szerény érdeklődés mellett. (Ez volt az egyetlen labdarúgó-világbajnokság, amelynek mérkőzéseit egy városban rendezték.) A Románia–Peru találkozót (3:1) háromszáz, a Chile–Mexikó meccset (3:0) ötszáz, a Jugoszlávia–Bolívia partit (4:0) nyolcszáz néző előtt játszották. Ám 362 nappal a Centenario építésének megkezdése után 57 735 néző lehetett tanúja az avatásnak. A kiadások a huszonegyedik század magyar stadionlázát idézték: a költségeket 300 ezer dollárra kalkulálták, a végösszeg azonban 450 ezerre rúgott. Juan Antonio Scasso, az építész 1932-ben a Penarol klubelnöke volt, ám egy kurta év után visszatért eredeti hivatásához. Andres Mazzali, a Nacional kapusa viszont nem fordulhatott vissza. A kétszeres olimpiai bajnok négy nappal a nyitány előtt megszökött az összetartásból, hogy találkozzék egy hölggyel, mire Alberto Suppici kapitány hazaküldte őt. Így is kilenc Nacional-játékos (Andrade, Castro, Cea, Petrone, Piriz, Recoba, Saldombide, Scarone, Urdinaran) maradt a keretben, szegény Enrique Fernandezt meg marta a fájdalom, mert ő volt az egyetlen labdarúgó a montevideói klub kezdő tizenegyében, akit nem hívott meg a szakvezető. A másik Fernandez, a penarolos Lorenzo viszont alig várta az Uruguay–Peru meccset, és nemcsak az aréna átadása miatt, hanem azért is, mert az 1929-es Copa Americán mesterhármast ért el a peruiak ellen (4:1). Ám a kilencven évvel ezelőtti nyitányon forróságban is köhögött az uruguayi csapat, amelyet Hector Castro mentett meg a 0:0-ás premier szégyenétől. A győztes gólt szerző labdarúgó félkezű volt, mert már tízévesen asztalossegédként dolgozott, és tizenhárom esztendős korában egy elektromos fűrésszel levágta a jobb alkarját. A lába hibátlan maradt, és a legendás labdarúgó – egyebek közt – azzal is beírta magát a futball történetébe, hogy az uruguayi bajnokság 1934-es döntőjében a Nacional mindhárom gólját ő szerezte a Penarol ellen (3:2). Hosszadalmas döntő volt, mert az első mérkőzésen a Penarol úgy érte el az egyetlen gólt, hogy a labda már elhagyta az oldalvonalat, és a Nacional doktorának orvosi táskájáról pattant vissza a pályára, ám ezt a játékvezető nem vette észre. Óriási balhé támadt, a Nacional tiltakozó játékosai közül hármat kiállított a bíró, majd – mivel az indulatok nem csendesedtek – a hetvenedik percben lefújta a mérkőzést. Az uruguayi szövetség szabálytalannak ítélte a gólt, ezért az utolsó húsz perc pótlását rendelte el 0:0-ról, de úgy, hogy a három kiállítás közül kettőt érvényben hagyott, azaz a Nacional kettős létszámhátrányban játszott ötven percet, azaz kihúzta a kétszer negyedórás hosszabbítást is. Aztán harmadszorra Castro jött, látott, a Nacional győzött. Hiszik vagy sem, a világbajnokságon is esett a táskáshoz hasonlóan furcsa gól. Az Uruguay–Jugoszlávia elődöntőben, 1:1-nél a labda elhagyta az alapvonalat, egy fotóriporter – más források szerint egy rendőr – visszarúgta, és Anselmo a hálóba lőtt. A jugoszlávok őrjöngtek, és végül 6:1-es vereséget szenvedtek, de nem győzték hangoztatni: a rendezők nyilvánvalóan megvesztegették Almeida Rego brazil játékvezetőt. Ezen a meccsen jegyezték a vb hivatalos rekordközönségét: 79 867 fizető néző tolongott a tribünökön. A döntőre már csak 68 346 belépőt adtak ki, de sokkal több embert engedtek be, mert 40 ezren kinn rekedtek, és a rendőrség ribilliótól rettegett. Az atmoszférára jellemző, hogy a Mundial alatt az állami hivatalok csak délelőtt tartottak nyitva, míg a börtönökben rádiókat szereltek fel, hogy elkerüljék a futballrajongó fegyencek lázadását. A csúcstalálkozót a lapok „a viszonteladók eldorádójának” nevezték, az üzérek hússzoros áron értékesítették a tiketteket. A rivális argentinok pedig ezzel a jelszóval készültek a döntőre: „Győzelem vagy halál!” A nagy meccs első félidejét argentin, a másodikat uruguayi labdával játszották. E miatt vagy sem, a szünetben a vendégek vezettek 2:1-re. Góljaikat Carlos Peucelle és a torna mesterlövésze, Guillermo Stabile szerezte, de nagyot nőtt a szemekben a jogászhallgató Manuel Ferreira is, aki a vb alatt hazautazott vizsgázni, majd a sikeres kollokvium után visszatért Montevideóba, és a döntőn is játszott. Ám a fordulás után a házigazdák 4:2-re fordítottak, az argentin futballszövetség pedig közölte az uruguayival, hogy minden összeköttetést megszakít vele. A döntést azzal indokolta: „Uruguay válogatottja brutálisan játszott”. A bojkott az eredeti szöveg szerint „örök időkre” szólt, és két esztendeig valóban nem találkozott a két hagyományos ellenfél, amely csak 1929-ben öt mérkőzést vívott egymással. Buenos Airesben a döntő estéjén megtámadták az uruguayi konzulátust, és uruguayi zászlókat lengető nőket vertek meg a legcsekélyebb kímélet nélkül. Az uruguayi játékosok ugyanakkor nemzeti hősökké váltak hazájukban. Legendává lett a Rimet Kupát először magasba emelő José Nasazzi; a később uruguayi szövetségi kapitányként is elismert Pedro Cea; a két évig a Fiorentinában játszó, „Itália leggyorsabb labdarúgójának” nevezett, a 100 métert 11 másodperc alatt futó Pedro Petrone; a Nacionalban 369 meccsen 301 gólt szerző, utóbb a Barcelona és az Internazionale csapatában is futballozó, az ötvenes évek elején a Real Madridot edzőként irányító Hector Scarone; a cipőtisztítóból aranyifjúvá emelkedő, majd nemi bajoktól szenvedő, fél szemére megvakuló, idült alkoholistává satnyuló José Andrade; vagy az az Alvaro Gestido, akinek bátyja, Oscar Uruguay elnöke volt 1967. március elsejétől december 6-ig, amikor hatvanhat éves korában meghalt. (Alvaro az ötvenet sem érte meg, negyvenkilenc éves korában elhunyt.) S ha az első vb-n a magyarok nem vettek is részt, hazánk fiainak volt közük a Mundialhoz, Uruguayhoz. Chile válogatottját Orth György irányította, a Nacional bajnokcsapatát pedig Szigeti Imre dirigálta „a 9 a 11 ellen” idején. A vb-t Uruguay nyerte, de nem csak az övé volt a világ.  

Uruguay–Peru 1:0 (0:0)

Vb-csoportmérkőzés, 1930. július 18., Montevideo, 57 735 fizető néző. Jv.: Langenus (belga). Uruguay: Ballestrero – Nasazzi, Tejera – Andrade, Fernandez, Gestido – Urdinaran, Castro, Petrone, Cea, Iriarte. Peru: Pardon – De las Casas, Maquilon – Denegri, Galindo, Astengo – Lavalle, Lores, Villanueva, Neyra, Ferreira Souza. Gól: Castro (68.).

Kentaurbeszéd - Lengyel László: Miért nehéz rendszert váltani?

Lengyel László
Publikálás dátuma
2020.07.18. 12:00

Fotó: Marabu
A hetvenéves Szilágyi Ákosnak ajánlom
„A szépfejedelem… az unalom királya: a politikai unalomnak egyedül ő parancsol. Azért jött, arra van elhívatva, hogy a populáris művészet szórakoztató eszközeivel legyőzze az unalmat az államban. Épp ezért a legnagyobb veszély, ami a szépfejedelem hatalmára leselkedik – az unalom. A legnagyobb bűn (nem is bűn, egyenesen hiba!), amit elkövethet, hogy unalmas. Mindent megbocsáthatnak neki, csak ezt nem!” - írta Szilágyi Ákos az Állam és unalomban.

Orbán Viktor unalmas

Orbán Viktor megbocsáthatatlanul unalmas. Egyáltalán nem szórakoztató. Nem érdekes. Unalmas, ahogy hatalmaskodik. Ki lepődik meg, ha bármire fölhatalmazza magát? Unalmas, ahogy lop. Kinek újdonság még, hogy a válság közepén három összefonódó családnak jutnak százmilliárdok? Valamennyi trükkjét ismerjük. Összes szófordulatát kívülről – igen: Soros, Brüsszel, migráns, liberális és megint elölről – tudjuk, tudjuk és tudjuk. Félni tőle – unalmas. Gyűlölni – unott dolog. Szeretni – ásításig. Hazugságon kapni – érdektelen. (Ha egyszer igazságon kapnánk, az lenne meglepő!) Külsője unalmas. Belsője unalmas. Képét leszarták a legyek. Érdekelne-e a véleménye, ha nem lenne hatalmon? Kíváncsi lennél, mit gondol a világról, ha nem uralkodna fölöttünk? Putyin és Vučić, Kaczyński és Erdoğan is pokolian unalmasak. Putyin a maga végtelenül elhasznált és brezsnyevizálódott uralmát azzal próbálta érdekessé tenni, hogy a lehető legdurvább szavazási komédiával Oroszország örökös urává tette magát. A szerb Vučić, miután figyelmesen tanulmányozta Milosević és Orbán hatalomtechnikáját, egy korlátlan propagandagépezettel és megosztott ellenzékkel szemben jól látható csalással választást nyert. Kaczyńskinél is unalmasabb bábja, a „térdeplő Duda”, az érdeklődést nemcsak állandó falusi térdre hullásával igyekezett fölkelteni, hanem buzizással és zsidózással, s így győzött egy arasznyival. Miért ennyire nehéz rendszert váltani az autokráciából a demokráciába? Miért volt könnyebb leváltani a 89-90-es rendszerváltások rendszerét autokráciákra? Lehet erre egyszerű és kézenfekvő választ adni: nem nekünk, kelet-európaiaknak találták ki a demokráciát. A tekintélyuralmat, legyen az Horthyé vagy Kádáré, Piłsudskié vagy Gomułkáé, Antonescué vagy Ceauşescué, lehet, hogy unjuk, nehezen viseljük, de féljük és tűrjük: ez az otthonunk. A demokráciát, a szabadságot nem unjuk, nem félünk tőle, csak éppen idegen nekünk, migránsok vagyunk. Hazánk az autokrácia. Hazátlanokká leszünk a szabadelvű demokráciában. Ha intézményeinket demokratikussá és jogállamivá teszik külső hatalmak vagy tesszük mi magunk, nem találjuk meg benne magunkat. Hiányzik hozzá a demokratikus kultúránk, a jogállami civilizációnk. S mire felnő egy valamirevaló demokráciában szocializálódott, jogain és kötelezettségein nevelkedett nemzedék, apáik megcsonkították és lerombolták a demokratikus intézményeket. Itt kínlódunk hosszútávon az 1820-as évek, a reformkor óta a nyugati típusú rendszerváltással, hol közelítve, hol távolodva tőle. Nagy reményekkel vágtunk bele középtávon, 1989-ben. S végül a legújabb tekintélyuralmi rendszerrel szemben gyürkőzünk immár egy évtizede – eredménytelen. 

A szabadság fölfelé tolt, s lefelé görgő sziklája

Minden nap fölfelé kell taszigálnunk a szabadság és a demokrácia nehéz szikláját. Hiába gondolták az angolok, hogy eleget taszították ők már századokon keresztül, fönn marad az már a csúcson. Dehogy maradt! Úgy görgött lefelé a Brexittel, hogy leverte őket a lábukról. Hiába vélték az amerikaiak, hogy a világ példájául szolgáló demokráciájuk soha többé nem kényszerül fölfelé izzadó és lihegő nyomakodásra, a gyűlölködő választóik egyik fele, egy korrupt bohóc vezetésével lezúdította sziklájukat a mélybe. Nincs okunk kelet-európai sorscsapásról beszélni. Nálunk sokszorta régebbi demokratikus és jogállami intézmények roncsolódnak össze, s demokratikus civilizációk tapasztalják meg az autokráciák kísértését. S bizony a briteknek és az amerikaiaknak legalább olyan nehéz rendszert váltani, mint nekünk. Nemcsak Trumptól és Johnsontól kell megszabadulniuk, hanem az általuk teremtett intézményi környezettől és politikai kultúrától. A parlamentekben nem képesek a liberális demokrácia felé tartó pártok megszerveződni, egységre jutni, s a parlamenti ellenzék hatékony szerepét eljátszani. Az autokrácia az állampárt és államhatalom központosítása révén lehetetlenné teszi a parlamenti demokrácia működését. Az elmúlt húsz év azt bizonyítja, hogy a hagyományos párt-összeütközéseknek a parlamentekben szinte sehol nincs jelentősége Európában. Nem a parlamentekben dőltek el a nagy kérdések: a gazdasági válságra adott válaszok 2008 idején, a menekültválság megoldása, a klímaválság ügyei, a világjárványra adott egészségügyi, gazdasági és közigazgatási megoldások. És nem voltak képesek sehol az alkotmányos intézmények – az alkotmánybíróság, az igazságszolgáltatás intézményei, a nemzeti bankok – megállítani a hatalmi önkényt, legfeljebb göröngyösebbé tették a jogállamok leépítésének útját. A civil utcai mozgalmak, lázadások újra meg újra eljuttatják a demokratákat a hatalom kapujába, de vagy azért nem tudnak belépni, mert párttá szerveződni, vagy mert összefogni képtelenek. Jó példa erre Szlovákia, ahol a Mečiar-rendszer elleni tüntetések végre elvezettek a rendszerváltás első lépcsőjéhez, a Dzurinda-kormányhoz, az EU-ba való bejutáshoz. Amikor visszazuhantak a Fico-féle „mélyállam”, vagyis a korrupt állampárt, titkosszolgálatok, rendőrség, ügyészség, bíróság és a bűnszervezetek piszkos szövetségének világába, egy látszatdemokráciát teremtettek. A Kuciak-gyilkosság miatti, a sajtószabadság melletti tüntetések csak arra voltak képesek, hogy a politikai súly nélküli, demokrata államfőt megválasszák, de arra nem, hogy az ellenzéki erők erős párttá szerveződjenek, vagy legalább összefogjanak és Szlovákiának tartós demokratikus rendszerváltást hozzanak. Hasonlóképpen, Románia átmenetileg kimászott a kilencvenes évek végén a rendszerváltás partjára, csakhogy az autokrata államgépezet, a titkosszolgálatok és a velük összefonódott igazságszolgáltatás fenntartotta az oligarchikus és korrupt rendszert. A tömegmozgalmak hol a politikai baloldalt próbálták helyzetbe hozni az autokrata egyeduralomra törő Başescu elnökkel szemben, hol a politikai jobboldalt Johannis megválasztásával, az oligarchikus baloldal ellenében. Az ellenzéki szavazók, a változást kívánók többször is megvoltak, de vagy nem jutottak be a politikai osztályba, vagy a politikai osztály jelöltjei bizonyultak gyengének. 

Fellángolások

A magyar utcai mozgalmak 2010 után az orbáni rendszerváltás, majd az orbáni autokrata rendszer ellenében becsületes, három-hónapos fellángolások után elaludtak. A rendőr és tűzoltó, a Milla, az egyetemista, az internetadó elleni tüntetések, a kockás inges tanárellenállás, a civil jogi, az európai ügyészségért, a CEU és az MTA megmentéséért folyó tüntetések mind-mind reményeket adtak, hogy aztán átadják helyüket a közönynek vagy a kétségbeesésnek. Hiába született meg a demokratikus választói többség, először 2012 őszén, Bajnai zászlóbontásakor, majd 2016 tavaszán Botka László körül. Az ellenzéknek rendszert és nem kormányt kellett váltani. A megújulás nélküli pártok tettek róla, hogy az ellenzéki, rendszerváltásra is hajlandó választói többség, pártok között megoszló kisebbséggé legyen. A harmadik ellenzéki többséget 2019 őszén végre sikerült Budapest és a nagyvárosok átvételére váltani. A választói többségnek azóta nem volt oka megszeretnie az önérdekét néző uralkodót és embereit. Unatkozik. Itt tartunk most – a gazdasági és politikai válság előtt. „elöl a Hátul kullog. / mögötte megy Előtte.”