Uruguay három okból nyerte el az első labdarúgó-világbajnokság rendezési jogát: válogatottja 1924-ben és 1928-ban olimpiai bajnok volt, az ország 1930 júliusában ünnepelte függetlenségének századik évfordulóját, és megígérte a FIFA-nak, hogy az alkalomra felépíti a csaknem százezres Centenario stadiont.
Európa nem ájult el az ötlettől. Bár a házigazdák felajánlották, hogy valamennyi küldöttség utazási és szállásköltségét kifizetik, a klubok nem akartak több hétre lemondani játékosaikról, így nem hajózott a vb-re Anglia, Ausztria, Csehszlovákia, Magyarország, Németország, Olaszország, Spanyolország, Svájc válogatottja sem.
A nagy aréna pedig nem készült el a Mundial rajtjára, de úgy alakították a menetrendet, hogy az „uruk” csak öt nappal a nyitány után, július 18-án lépjenek pályára először. Addig Montevideo másik két stadionjában, a Pocitosban és a Parque Centralban zajlottak a küzdelmek, szerény érdeklődés mellett. (Ez volt az egyetlen labdarúgó-világbajnokság, amelynek mérkőzéseit egy városban rendezték.) A Románia–Peru találkozót (3:1) háromszáz, a Chile–Mexikó meccset (3:0) ötszáz, a Jugoszlávia–Bolívia partit (4:0) nyolcszáz néző előtt játszották. Ám 362 nappal a Centenario építésének megkezdése után 57 735 néző lehetett tanúja az avatásnak. A kiadások a huszonegyedik század magyar stadionlázát idézték: a költségeket 300 ezer dollárra kalkulálták, a végösszeg azonban 450 ezerre rúgott. Juan Antonio Scasso, az építész 1932-ben a Penarol klubelnöke volt, ám egy kurta év után visszatért eredeti hivatásához.
Andres Mazzali, a Nacional kapusa viszont nem fordulhatott vissza. A kétszeres olimpiai bajnok négy nappal a nyitány előtt megszökött az összetartásból, hogy találkozzék egy hölggyel, mire Alberto Suppici kapitány hazaküldte őt. Így is kilenc Nacional-játékos (Andrade, Castro, Cea, Petrone, Piriz, Recoba, Saldombide, Scarone, Urdinaran) maradt a keretben, szegény Enrique Fernandezt meg marta a fájdalom, mert ő volt az egyetlen labdarúgó a montevideói klub kezdő tizenegyében, akit nem hívott meg a szakvezető.
A másik Fernandez, a penarolos Lorenzo viszont alig várta az Uruguay–Peru meccset, és nemcsak az aréna átadása miatt, hanem azért is, mert az 1929-es Copa Americán mesterhármast ért el a peruiak ellen (4:1). Ám a kilencven évvel ezelőtti nyitányon forróságban is köhögött az uruguayi csapat, amelyet Hector Castro mentett meg a 0:0-ás premier szégyenétől. A győztes gólt szerző labdarúgó félkezű volt, mert már tízévesen asztalossegédként dolgozott, és tizenhárom esztendős korában egy elektromos fűrésszel levágta a jobb alkarját. A lába hibátlan maradt, és a legendás labdarúgó – egyebek közt – azzal is beírta magát a futball történetébe, hogy az uruguayi bajnokság 1934-es döntőjében a Nacional mindhárom gólját ő szerezte a Penarol ellen (3:2). Hosszadalmas döntő volt, mert az első mérkőzésen a Penarol úgy érte el az egyetlen gólt, hogy a labda már elhagyta az oldalvonalat, és a Nacional doktorának orvosi táskájáról pattant vissza a pályára, ám ezt a játékvezető nem vette észre. Óriási balhé támadt, a Nacional tiltakozó játékosai közül hármat kiállított a bíró, majd – mivel az indulatok nem csendesedtek – a hetvenedik percben lefújta a mérkőzést. Az uruguayi szövetség szabálytalannak ítélte a gólt, ezért az utolsó húsz perc pótlását rendelte el 0:0-ról, de úgy, hogy a három kiállítás közül kettőt érvényben hagyott, azaz a Nacional kettős létszámhátrányban játszott ötven percet, azaz kihúzta a kétszer negyedórás hosszabbítást is. Aztán harmadszorra Castro jött, látott, a Nacional győzött.
Hiszik vagy sem, a világbajnokságon is esett a táskáshoz hasonlóan furcsa gól. Az Uruguay–Jugoszlávia elődöntőben, 1:1-nél a labda elhagyta az alapvonalat, egy fotóriporter – más források szerint egy rendőr – visszarúgta, és Anselmo a hálóba lőtt. A jugoszlávok őrjöngtek, és végül 6:1-es vereséget szenvedtek, de nem győzték hangoztatni: a rendezők nyilvánvalóan megvesztegették Almeida Rego brazil játékvezetőt. Ezen a meccsen jegyezték a vb hivatalos rekordközönségét: 79 867 fizető néző tolongott a tribünökön. A döntőre már csak 68 346 belépőt adtak ki, de sokkal több embert engedtek be, mert 40 ezren kinn rekedtek, és a rendőrség ribilliótól rettegett. Az atmoszférára jellemző, hogy a Mundial alatt az állami hivatalok csak délelőtt tartottak nyitva, míg a börtönökben rádiókat szereltek fel, hogy elkerüljék a futballrajongó fegyencek lázadását. A csúcstalálkozót a lapok „a viszonteladók eldorádójának” nevezték, az üzérek hússzoros áron értékesítették a tiketteket. A rivális argentinok pedig ezzel a jelszóval készültek a döntőre: „Győzelem vagy halál!”
A nagy meccs első félidejét argentin, a másodikat uruguayi labdával játszották. E miatt vagy sem, a szünetben a vendégek vezettek 2:1-re. Góljaikat Carlos Peucelle és a torna mesterlövésze, Guillermo Stabile szerezte, de nagyot nőtt a szemekben a jogászhallgató Manuel Ferreira is, aki a vb alatt hazautazott vizsgázni, majd a sikeres kollokvium után visszatért Montevideóba, és a döntőn is játszott. Ám a fordulás után a házigazdák 4:2-re fordítottak, az argentin futballszövetség pedig közölte az uruguayival, hogy minden összeköttetést megszakít vele. A döntést azzal indokolta: „Uruguay válogatottja brutálisan játszott”. A bojkott az eredeti szöveg szerint „örök időkre” szólt, és két esztendeig valóban nem találkozott a két hagyományos ellenfél, amely csak 1929-ben öt mérkőzést vívott egymással. Buenos Airesben a döntő estéjén megtámadták az uruguayi konzulátust, és uruguayi zászlókat lengető nőket vertek meg a legcsekélyebb kímélet nélkül.
Az uruguayi játékosok ugyanakkor nemzeti hősökké váltak hazájukban. Legendává lett a Rimet Kupát először magasba emelő José Nasazzi; a később uruguayi szövetségi kapitányként is elismert Pedro Cea; a két évig a Fiorentinában játszó, „Itália leggyorsabb labdarúgójának” nevezett, a 100 métert 11 másodperc alatt futó Pedro Petrone; a Nacionalban 369 meccsen 301 gólt szerző, utóbb a Barcelona és az Internazionale csapatában is futballozó, az ötvenes évek elején a Real Madridot edzőként irányító Hector Scarone; a cipőtisztítóból aranyifjúvá emelkedő, majd nemi bajoktól szenvedő, fél szemére megvakuló, idült alkoholistává satnyuló José Andrade; vagy az az Alvaro Gestido, akinek bátyja, Oscar Uruguay elnöke volt 1967. március elsejétől december 6-ig, amikor hatvanhat éves korában meghalt. (Alvaro az ötvenet sem érte meg, negyvenkilenc éves korában elhunyt.)
S ha az első vb-n a magyarok nem vettek is részt, hazánk fiainak volt közük a Mundialhoz, Uruguayhoz. Chile válogatottját Orth György irányította, a Nacional bajnokcsapatát pedig Szigeti Imre dirigálta „a 9 a 11 ellen” idején.
A vb-t Uruguay nyerte, de nem csak az övé volt a világ.
