„Irgalom atyja, ne hagyj el!”

Egészen elképesztő pogány nemzeti egység bontakozott ki Magyarországon a gyermekpornó képeket gyűjtögető volt perui magyar követ ügyében. Politikusok és médiamunkások sora soha nem tapasztalt nemzeti egységben hörögve követeli a „feszítsd meg”-et a volt magyar diplomatára. Az ország legliberálisabb(nak bélyegzett) betelefonálós rádióműsora szerint az örök életre börtönbe zárás csak a legfinomabb lelkek szíve vágya. Ebben az ügyben kiéli az ország az elfojtott szólásszabadságot. Bugyborékolva árad a pokolbéli gonoszság, jobboldali orrból, baloldali szájból. Nem érdekel senkit, mi is történt valójában. Mindenki készpénznek veszi, hogy megtörtént az, ami nem történt meg: nincs szó megrontásról, ilyesmire nincs bizonyíték. A gyermekpornó nézegetése önmagában nem bűn, hanem betegség. Azonban semmi sem áll önmagában a szabad kereskedelem világában, ahol a kereslet indukálja a kínálatot. Irgalmatlanul. Vannak viszont törvények, amelyeknek csak akkor van értelmük, ha betartathatók. Márpedig a gyerekeket így vagy úgy a pornó iparba vonszoló – korántsem pedofil – gazemberek „likvidálása” akkor is nehéz lenne, ha nem kapcsolódnának erős szálakkal a pénzügyi és a politikai hatalomhoz. De kapcsolódnak: a korrupcióról beszélek. A (valószínűleg) pedofil diplomata férfiú esetében van még egy csavar: alighanem provokátorok áldozata lett. Hogy áldozat lehetett, abban hibás a magyar külügy. Ha tudott emberük defektusáról, azért, ha nem, akkor azért. De minden mindegy, az ország színe-java föllélegzett, végre szabad gyűlölködni. A pedofilt gyűlölni (össztársadalmi szinten nem létező!) gyerekszeretetünk ékes bizonyítéka. Reggel a gyerekünket verjük, délután a pedofilokat lincseljük meg. Összefogva. Gőzünk sincs a jogról, de szidjuk az ügyészt, szidjuk a bírót: „puhák vagytok, Jenők!”, „Szemüveget a bírónak!”, mint a focimeccsen. Mint a barbárok. Hun új legenda, közerkölcsi ugar. Ha hívő keresztény lennék, azt mondanám, az igazságtételt bízzuk az egek urára. Mi itt, a földön csak azt érjük el, hogy a bűnös bánja meg a bűnét. Ne azért, hogy kevesebbet kapjon az utolsó ítéletnél, hanem azért, hogy ne legyen ránk - a kiskorúakra - veszélyes többé. A keresztény és demokratikus világban a büntetés célja nem lehet a bosszú. Az ugyanis nem bűnbánatot, hanem viszontbosszút eredményez. Mielőtt engem is a süllyesztőbe lök a közvélemény, még azt is be kell vallanom, hogy negyven évvel ezelőtt sajnáltam a homoszexuálisokat. Azt hittem, szenvednek és bűnösnek érzik magukat. Még az is lehet, hogy akkoriban úgy volt. Érdemes fölidézni, hogy a háború után nem sokkal homoszexualitása miatt a halálba kergették a törvények és a hatóságok Alan Turingot, a keresztény civilizáció csúcsát jelentő brit birodalom hősét, százezrek életének megmentőjét. Nem volt irgalom. Azóta tisztázódott, hogy az azonos neműek iránti vonzalomnak genetikai szerepe van, tehát természetes dolog. Azt nem hiszem, hogy a pedofíliát tolerálni kellene. Azonban ki kell venni a bűncselekmények közül, és át kell tenni a betegségek csoportjába. Kezelni kell és lehet. Ez persze csak akkor történhet meg, ha a betegséggel orvoshoz fordulhat a beteg. Ha nem kell tartania börtöntől, népharagtól, lincseléstől. A szerző orvos 
Szerző
Haskó László

Győzni csak együtt lehet

A Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetének Országos Választmánya ezúton értesíti a PDSZ tagságát, az oktatásban érintett intézményeket, hivatalokat, szervezeteket és a nyilvánosságot, hogy 2020. július 15-ei hatállyal Szűcs Tamás, a PDSZ OV elnöke lemond elnöki megbízatásáról. Szűcs Tamás továbbra is a PDSZ és az Országos Választmány tagja marad, munkájára és értékes tapasztalataira továbbra is számít – ennyi a hivatalos közlemény. Szűcs Tamás levelet is írt a PDSZ tagságához, amelyből megtudhatjuk, hogy milyen közegben végezte munkáját, és amelyben így fogalmaz: „a rengeteg harc és összetett feladat kimerített, felőrölt. Úgy éreztem, hogy a legjobb megoldás, ha most hátralépek.”  Emiatt még nem ültem volna le a klaviatúrához, de a lemondott elnök nyílt levele és következő sorai szíven ütöttek: „számomra továbbra is csalódás, hogy az oktatási dolgozók közössége, ugyan talán már érti, hogy nincs keresnivalónk a nap alatt, ha nem fogunk össze, de még mindig nem teszi meg saját magáért a legalapvetőbb lépést, a csatlakozást.” Ebben a mondatban nemcsak a PDSZ kínja tükröződik, hanem a teljes hazai szakszervezeti mozgalom sanyarú jelene és bizonytalan jövője összegződik. 1. Az oktatás-nevelés ágazatban – a bölcsődéktől az egyetemekig bezárólag – számos szakszervezet működik. A legismertebb a PDSZ és a Pedagógusok Szakszervezete (PSZ), de rajtuk kívül külön munkavállalói szerveződéssel rendelkeznek az óvodai, a szakképzésben tanító és a felsőoktatásban munkát vállaló dolgozók. Úgy érzem, hogy ennek a stratégiai ágazatnak egységes és összetartó érdekképviseletre lenne szüksége, és nem ilyen széttagolt struktúrára. Ha a teljes magyar pedagógus társadalom látná az erő-összpontosítást, talán szívesebben fordulna az egységbe szerveződő érdekképviselet felé. Szerintem az is indokolja a szervezeti koncentrációt, hogy ez a szakma (ez az ágazat) egymásra épülő elemekből áll, hiszen nincs sikeres középfokú képzés alacsony színvonalú alapfokú oktatás mellett. 2. Persze lehet, hogy „túlértelmezem” Szűcs Tamás levelét, de hát ő írja, hogy „a közös felelősségvállalás alapvető érdek. Ez az, amit máig nem sikerült tudatosítanunk.” Ha ez így van, akkor az együttes felelősséget egy ütőképes csapatban kell vállalni. Végignézve az elmúlt évek keserves és ellentmondásos küzdelmeit, sok esetben tapasztaltam, hogy a PDSZ és a PSZ bizony nem egy irányba húz. Sokkal inkább tűntek riválisnak, mint szövetségesnek. Nem szabad tehát csodálkozni azon, hogy az ágazat dolgozói idegenkedve nézik a két szakszervezet indokolatlan szkanderezését, a kormány pedig szemérmetlenül kihasználja a viszálykodást. Nyilvánvalóan az is nehezíti az érdekképviseletek helyzetét, hogy a Nemzeti Pedagógus Kar (NPK) „szakszervezetpótló” gúnyában tetszeleghet. Ez a hamis szerep és kép is azt a javaslatomat támasztja alá, hogy érdemi munkavállalói befolyást csak szoros együttműködésben, jogi és szakmai egységben lehet szerezni. 3. „Árulkodó adat, hogy az elmúlt fél évben legalább háromszor annyi emberen segített jogi szolgálatunk, mint amennyien beléptek a szervezetünkbe. Márpedig ingyen ebéd nincs: a rengeteg munka felőröli azokat, akik tenni akarnak, akik munkájukat, energiájukat ölik abba az ügybe, amiben hisznek. Ha csak aratni jössz, de vetni nem, egy idő után nem lesz mit enned.” Természetesen a mondat valóságtartalmában nem kételkedem, de a megközelítéshez van megjegyzésem. Értem a volt elnök elkeseredését, de arra nem érdemes apellálnia, hogy néhány jó szolgáltatás miatt az ágazati dolgozók majd tömegesen fognak belépni a szakszervezetbe. Ez csak akkor történik meg, ha pedagógusok tízezrei érzékelik, hogy a választott szakszervezeti vezetők közösen, hitelesen és határozottan lépnek fel érdekükben. Példaként: nem érdemes hónapról hónapra sztrájkfenyegetéssel előállni, hiszen mindenki tudja, hogy ezt a mai szabályozás keretében szinte lehetetlen jogszerűen megszervezni. Nem is sikerült eddig. Minden elbukott akció gyengítette/gyengíti az emberek szakszervezetbe vetett hitét és bizalmát. A PDSZ elnökének lemondásával kapcsolatos észrevételeim – remélem, hogy érződik – természetesen nem kizárólag a pedagógus érdekképviseletekre, és nem is csak a hazai szakszervezetek tevékenységére vonatkoznak. Mindazoknak szólnak a fenti megjegyzéseim, akik a közeli jövőben közéleti és közérzeti változást akarnak Magyarországon. Tehát vállalkozói érdekképviseletek, nyugdíjas szervezetek, civil egyesületek, ellenzéki pártok: egy mindenkiért, mindenki egyért! A szerző közgazdász, a Demokratikus Koalíció szakértője 
Szerző
Dr. Dávid Ferenc

Százezer font

Sokszor láttam ott üldögélni Londonban, a Charing Cross pályaudvar előtt, a falhoz támasztott ócska kartonlapok között. Néha én is adtam neki valamit, ahogyan azon a forgalmas helyen mások is. Borostás, ráncos, öreg arcán a hajléktalanok egykedvűsége, mint aki biztosan tudja, hogy az élet már nem lesz kegyes vele. Nyáron izzadt trikóban, télen mocskos gyapjúsapkában. Aztán egy nap eltűnt, eltűntek a kartonlapok is. Nem is gondoltam rá, voltak ott más hajléktalanok, adtam nekik, ahogyan mások is, akiknek ez természetes látvány volt. Az élet része. De másnap olvastam róla kedvenc esti bulvárlapomban. Az Evening Standard szerint beteg volt, és egy londoni kórházban meghalt – ami még nem lett volna hír. A hír az volt, hogy a rendőrök százezer fontot találtak eldugdosva a kartonlapok és az ócska ruhák között. Nyilatkozott a boltos, ahol Edi vásárolgatott, sört, kenyeret, kekszet, cigit vett, elvitte az előző napi újságokat. Szerették őt. De hát ennyi pénz! Ezt azért senki sem gondolta volna. Százezer font! Öt- és tízfontos címletekben. Egy egész napig számolták, amíg a végére értek. Százezer font. Márpedig, ha a rendőrség állítja, akkor annyi. Honnan volt ennyi pénze? Jó, mondjuk, hogy összekoldulta. Harminc év alatt össze lehet ennyi pénzt koldulni, semmi kétség. De miért őrizgette? Nem értettem. Én, aki a londoni pénzvilágban dolgoztam, nem értettem. Százezer font a kartonlapok között. Felnéztem az újságból. Elképzeltem, ahogy besétál a National Westminster fiókjába a koszos puttonyával, az összefogdosott öt- és tízfontosaival, jó esetben elküldik világgá, rosszabb esetben kihívják a rendőrséget. A boltos azt is mondta, hogy Edi nem szeretett volna szállásra menni, nem lehet azt tudni, hogy kivel fektetik ott össze, van neki annyi élettapasztalata, hogy ne bízzon az idegenekben.  De hát mégis, százezer font, gondoltam. Akár lakást is bérelhetett volna. Kis lakást, mondjuk Észak-Londonban. Persze, de hogy kezd hozzá? Ahhoz is kellene személyi igazolvány, kereseti kimutatás, a szerződéskötés még a mifélénknek sem megy mindig könnyen, ő pedig nyilván végig sem tudta gondolni. Vajon mit írna a „foglalkozása” rovatba? Azt sem tudta feltehetően, hogy mennyi pénze van, és az mire elég. Ő azt tudta, mennyi a sör, a keksz, a kenyér, mennyi a cigi. Kérhetett volna segítséget egy rokonszenves fiatalembertől, aki naponta arra járt, például tőlem, de bennünk miért bízott volna jobban?  Vajon hogyan jutott el idáig? Nyilván elveszítette az állását, nem törődött vele a családja, ha volt egyáltalán, aztán pedig, hogy egy járdán élt, már nem is tartották családtagnak. A televízióban egy pszichológus azt mondta, hogy a sokszor önhibájukon kívül a társadalom peremére sodródott hajléktalanok egy idő után elveszítik az érzelmeiket, ítélőképességüket, nem ismerik a dolgok elintézési módját, nem kötődnek a valósághoz, sodródnak a mindennapokkal. Mi csak elmegyünk mellettük, adunk pár fillért nekik, hogy megnyugtassuk a lelkiismeretünket. Pedig holnap bárki az ő sorsukra juthat.         
Szerző
Odze György