Sokszor láttam ott üldögélni Londonban, a Charing Cross pályaudvar előtt, a falhoz támasztott ócska kartonlapok között. Néha én is adtam neki valamit, ahogyan azon a forgalmas helyen mások is. Borostás, ráncos, öreg arcán a hajléktalanok egykedvűsége, mint aki biztosan tudja, hogy az élet már nem lesz kegyes vele. Nyáron izzadt trikóban, télen mocskos gyapjúsapkában.
Aztán egy nap eltűnt, eltűntek a kartonlapok is. Nem is gondoltam rá, voltak ott más hajléktalanok, adtam nekik, ahogyan mások is, akiknek ez természetes látvány volt. Az élet része. De másnap olvastam róla kedvenc esti bulvárlapomban. Az Evening Standard szerint beteg volt, és egy londoni kórházban meghalt – ami még nem lett volna hír. A hír az volt, hogy a rendőrök százezer fontot találtak eldugdosva a kartonlapok és az ócska ruhák között. Nyilatkozott a boltos, ahol Edi vásárolgatott, sört, kenyeret, kekszet, cigit vett, elvitte az előző napi újságokat. Szerették őt. De hát ennyi pénz! Ezt azért senki sem gondolta volna.
Százezer font! Öt- és tízfontos címletekben. Egy egész napig számolták, amíg a végére értek.
Százezer font. Márpedig, ha a rendőrség állítja, akkor annyi.
Honnan volt ennyi pénze? Jó, mondjuk, hogy összekoldulta. Harminc év alatt össze lehet ennyi pénzt koldulni, semmi kétség. De miért őrizgette? Nem értettem. Én, aki a londoni pénzvilágban dolgoztam, nem értettem. Százezer font a kartonlapok között.
Felnéztem az újságból. Elképzeltem, ahogy besétál a National Westminster fiókjába a koszos puttonyával, az összefogdosott öt- és tízfontosaival, jó esetben elküldik világgá, rosszabb esetben kihívják a rendőrséget. A boltos azt is mondta, hogy Edi nem szeretett volna szállásra menni, nem lehet azt tudni, hogy kivel fektetik ott össze, van neki annyi élettapasztalata, hogy ne bízzon az idegenekben.
De hát mégis, százezer font, gondoltam. Akár lakást is bérelhetett volna. Kis lakást, mondjuk Észak-Londonban. Persze, de hogy kezd hozzá? Ahhoz is kellene személyi igazolvány, kereseti kimutatás, a szerződéskötés még a mifélénknek sem megy mindig könnyen, ő pedig nyilván végig sem tudta gondolni. Vajon mit írna a „foglalkozása” rovatba? Azt sem tudta feltehetően, hogy mennyi pénze van, és az mire elég. Ő azt tudta, mennyi a sör, a keksz, a kenyér, mennyi a cigi. Kérhetett volna segítséget egy rokonszenves fiatalembertől, aki naponta arra járt, például tőlem, de bennünk miért bízott volna jobban?
Vajon hogyan jutott el idáig? Nyilván elveszítette az állását, nem törődött vele a családja, ha volt egyáltalán, aztán pedig, hogy egy járdán élt, már nem is tartották családtagnak.
A televízióban egy pszichológus azt mondta, hogy a sokszor önhibájukon kívül a társadalom peremére sodródott hajléktalanok egy idő után elveszítik az érzelmeiket, ítélőképességüket, nem ismerik a dolgok elintézési módját, nem kötődnek a valósághoz, sodródnak a mindennapokkal. Mi csak elmegyünk mellettük, adunk pár fillért nekik, hogy megnyugtassuk a lelkiismeretünket. Pedig holnap bárki az ő sorsukra juthat.