Svájc;Csehy Zoltán;szabadság;művészet;

2020-07-25 14:00:00

Kitapétázni a belső labirintust – Csehy Zoltán belső utazásokról

Fél év Svájc – és kultúrsokkot kap az olvasó, ha úti társául szegődik a Grüezi! című könyv szerzőjének, aki nem kevés hedonizmussal veti bele magát az Alpok ölelte ország gazdag művészeti forgatagába – miközben Ovidius Átváltozások című opuszát is fordítja egy kolostorban. Csehy Zoltánt erotikáról éppúgy kérdeztük, mint hexameterekről.

Láng Zsolt svájci kolostori „magányából” díjnyertes regény (Libri Irodalmi Díj, 2020), a Bolyai született; az ön ugyancsak svájci, 2018-as féléves „elvonultságának” első, olvasható eredménye a Grüezi! című „naplóesszé”. Mi vitte a zugi kolostorba? 

Svájcba a Landis & Gyr alapítvány jóvoltából kerültem Esterházy Péter ajánlásával. Eredetileg teljesen mást akartam csinálni: írni egy verskötetet a színekről, illetve a szinesztézia „bölcseletéről”, Derek Jarman fiktívre színezett hallucinációiról és az érzékterületeket egybemosó termékeny zavarról. És közben aszketikusan, kolostori rendtartás szerint fordítani Ovidius Átváltozásait. Mindenből összejött valami, és közben megszületett ez a váratlan könyv is.

A görög-római műveltségeszményei mennyire voltak összeegyeztethetők egy apácakolostor aurájával, mindennapjaival? 

Valóban, teljesen ókori vérmérsékletű vagyok, ókorhívő, ha van ilyen kategória. De a két világ között nincs akkora szakadék, mint ahogy a kérdés sugallja. A keresztény gondolkodás az ókori világ egyenes folytatása, sok tekintetben testreszabása. De még a barokk is ilyen szintézis. A mitológiát sokszor a szakrális példázatokkal egy szintre emeli: a szörnyeken diadalmas Hercules így lesz például a bűnöket legyőző Krisztus. Az ókorban a Mithrász-kultusz ideológiájából kialakul a későbbi karácsony. Szent Ágoston Cicero nyelvén és retorikai technikáival mondja el a maga tanait. A kolostorban csodálatos idős apácák éltek, például Anna nővér (sajnos azóta meghalt), akivel nagy élvezet volt régi latin énekek kottáit bogarászni. Bennem erős a hajlam az aszkétikus munkára – és ugyanakkor a hedonizmus bizonyos formáira is. Az ideális hely, ahol ezt a kettőt harmóniába lehet hozni: Zug ilyen volt. A kolostori élet és magatartás, ahogy én képzelem, és ahogy tűnt, az együttműködésről, az elmélyülésről, a megértésről és a segítő szándékról, nem valamiféle vallási rigolyákról és fanatikus előírásokról szól. Az egyik ösztöndíjas társam például egy boszniai muszlim hölgy volt, akit mindenki nagyon kedvelt. Az apácák (egyébként tanítással foglalkoztak), ahogy én láttam, úgymond „tudták az igazságot”, de senkire nem erőltették rá.

A Grüezi! műfaját Kunstreisenként nevezi meg Kerényi Károlytól kölcsönözve, de mit is jelent ez pontosan? 

Kerényi, a máig leginnovatívabb, az antik szövegeket eleven élettel megtöltő magyar klasszikus filológus, Jung, Hesse és Thomas Mann barátja, inspirálója, vitapartnere élete jelentékeny részét Svájcban élte le, Asconában van eltemetve. Útijegyzeteiben, naplószerű bejegyzéseiben (ezek magyarul, sajnos, nem olvashatók) egy európai szellemiségű, az antikvitás vitális energiáira támaszkodó létesztétikát alakított ki, s ebben nemcsak a vallástörténet lélektani aspektusai, hanem a művészet és a költészet is meghatározó szerepet játszott. A szöveg vagy műalkotás nála nem elszigetelt valóság volt, hanem a megélt és a megélhető világ szerves része, szemlélet- és lélekformáló energia. Ebben a könyvben az utazás és a művészet össz­játékát akartam tárggyá emelni. Az érdekelt, hogy mit jelent ezeknek az embereknek a művészet, miként élnek vele együtt, hogyan teszik a köznapjaik, mentális háztartásuk részévé. Nem a fétis vagy a státusz természete vonzott, hanem a belső utazás. A könyv így áttételesen egyfajta személyes Kerényi-zarándoklat.

És mit jelentett mindez a gyakorlatban, amikor megtudta, hogy utazik, egy fél évre előretervezett, hogy milyen múzeumokat, kiállításokat, irodalmi programokat, opera-elő­adást tekint meg? 

Nem. Mindig helyben inspirálódtam, de voltak preferenciáim (mivel például olaszul jól beszélek, és szeretem az olasz kultúrát, ebbe mindenképpen be akartam „tagozódni”). Az ösztöndíj idejére kaptunk egy kártyát, mely vagy ingyenes, vagy kedvezményes tárlatlátogatásokra jogosított fel: ebben azonnal benne rejlett egy útikönyv. Alapjáraton a szerelmekből indítottam: antikvitás, opera, képzőművészet, irodalom. Aztán ez szétszálazódott: érdekelni kezdett például, hogy mi a helyzet a nyelvhasználattal, hogy vannak-e kisebbségek, s miként bánnak velük, hogy milyenek a sztereotípiák, szubkultúrák, hogy hogyan élnek a migráns magyarok. És néhány „szlovákiai” gyökerű magyar kivált foglalkoztatott: a rimaszombati születésű Ilma Rakusa vagy Szeghy Iris, a kiváló, eperjesi származású svájci zeneszerzőnő.

Egy ismerőse (M.) – ahogy írja – múzeum­szédelgőnek nevezte önt: „Mindegyikbe belészeretsz, örök hűséget ígérsz, aztán lelépsz.” Mennyi időt tölt egy kiállításon, egy mú­zeumban? 

Ha a hedonizmusom győz, mérhetetlenül falánk tud lenni: Svájcról alig tudtam valamit, és itt kitárult egy tarka univerzum. „Mindent” el kellett mesélnem, mint ahogy a költő felmondja az eposzban a seregszemlét. Múzeumfüggő a hűség is: Svájcban remekül értenek a hangulathoz és a ráhangoláshoz. A tárlatnézés intim élmény, és pontosan tudják, hogy nem esik az ember olyan könnyen intim hangulatba. Egy kiállítás nem arról szól, hogy most valamit kiállítanak a szó szoros értelmében, hanem arról, hogy most valamin gondolkodni fogunk. Hogy most lemerülsz magadba, és megijedsz, vagy ironikusan elmosolyodsz. Hogy a belső labirintus falait ki kell tapétáznod. Számítanak rá, hogy Thomas Mann íróasztalán meglátsz valamit magadból is.

A felfedezések terén többször említi Wesselényi Polixéniát is mint utazó elődöt – ki volt ő, s mitől lett ideiglenes Vergiliusa? 

A drága régi Polixéna egy jeles utazó dáma volt, remek író és szinte beteges művészetrajongó. Lelkem decensebb, női térfele, mondhatnám. A Byron-nyomdokokon tartottunk főként együtt. Jól elszórakoztatott 1835-re keltezett iróniája is, nálam sokkal kritikusabb volt, és nem annyira hagyta őrizetlenül az érzékeit, mint én.

Az Ovidius-fordítással hogy haladt, és hogy áll vele most? 

A 14. énekben állok, kb. térdig. Most formálódik az alapváz, aztán jönnek az egységesítő finomítások, a heroikus birkózás után a permanens elégedetlenség. A „felelőtlen” vállalkozás miatti önostorozás, kedélyes belenyugvás, kiadói határidő és kényszerű elengedés. Elég nehéz útra engedni egy ilyen nagy szerzőt, akit már az apja is azért vert meg gyerekkorában, mert még a bevásárlószámlát is hibátlan hexameterekbe szedte.

Milyen ókortudományi felkészültséget igényel ez esetben a fordítás? 

Maximálisat. Az Ovidius-szakirodalom laponként egymásra rakva, ha a Jungfraujochig nem is, de felérne a Matterhornig. Itt van mindjárt a szöveg kérdése: melyik változat a hiteles, melyik filológusnak higgyem el, hogy ő tudja, Ovidius mit írt le eredetileg? Melyik variáns legyen a „magyar”? És ez csak egyetlen aspektus. Antik tárgyak, helyek közelében kell lenni, megfogni a „század” valóságát, megidézni szagait, színeit, léttereit. Elfogadni a kor gondolkodását, semmin nem felháborodni, elismerni a saját előítéleteket és meghaladni a másik megismerése végett önmagunkat.

Az eddigi életműve jelentős része a test, az erotika, a szexualitás – főleg a tabusított része – körül forog. A Grüezi!-ben is, többek közt, ez a figyelem mellett egy pornográf elbeszéléstöredék is megtalálható. Mi az, ami központivá teszi a költői-műfordítói érdeklődésében? 

Valószínűleg alkati jegy, és korfüggő sajátosság is: pályámat a magyar irodalom úgynevezett nagykorúsítási kísérleteinek táján kezdtem, s úgy véltem, ebben termékeny szólam lehet az is, ha a görög és latin erotikus költészetet a maga elegáns „vaskosságában” szólaltatom meg. Lehetséges, hogy túlértékelem az erotikát, de én a klasszikus zenét is erőteljesen erotikus élményként határoznám meg. Nem a vegetatív ösztönről van szó vagy a genitá­liák akrobatamutatványairól, hanem egy olyan tudatállapotról, melyet az érzékszervi benyomások kifinomult, erotikus létesztétikává alakítanak át.

Svájc különleges e téren? 

Svájc a személyes harmóniákra bomló szabadságérzés intenzitása miatt különleges.

Ha már szabadság, a Grüezi!-ben többször tesz említést a svájci nyelvhasználatról is, összehasonlítva a szlovákiai magyarok helyzetével. 

Svájcban, ahogy észleltem, nincs kisebbség, nincs többség. Természetes adottságok vannak, és ebből indul ki a nyelvi kérdés is, merő pragmatizmus az egész, nincs nyelvi értelemben „hatalmi” helyzet, s ez eleve kizárja az agressziót. Nincs túllihegés sem, ha épp nincs kéznél olyan személy, aki érti az adott nyelvet, meg kell várni, amíg előkerül egy, vagy lehet próbálkozni más nyelven. Szvatkó Pál az első Csehszlovák Köztársaságban a svájci kantonelvek szerint szerette volna elrendezni a szlovákiai magyarok sorsát. Illúzió volt, ez igaz, de alább mégsem érdemes adni.

+1 kérdés  

A kötet tanúsága szerint vonzódik a könyvritkaságokhoz is. Van célzott gyűjtőmániája?

Kisebbségi helyzetben erős a gyűjtőhajlam: el tud képzelni olyan könyvtárat, ahol nincs meg például Euripidész összes drámája vagy Nádas valamelyik regénye? Szlovákiában a ’90-es években se ezt, se azt nem találta volna meg sehol. Hátizsákosan hordoztam haza nagy szenvedéllyel a „hiányzó” magyarországi könyveket. Aztán rájöttem, persze, hogy a Széchenyi Könyvtár-ambícióknak gátat szab a kisebb, a nagyobb, az akármekkora lakás. Viszonylag nagy a zenei gyűjteményem: a klasszikus zene, kivált az opera és a kortárs zene régi rajongásom tárgya. Vannak egészen remek festmé­nyeim, grafikáim is, csak falam nincs hozzájuk.