Előfizetés

Kitapétázni a belső labirintust – Csehy Zoltán belső utazásokról

Rácz I. Péter
Publikálás dátuma
2020.07.25. 14:00

Fél év Svájc – és kultúrsokkot kap az olvasó, ha úti társául szegődik a Grüezi! című könyv szerzőjének, aki nem kevés hedonizmussal veti bele magát az Alpok ölelte ország gazdag művészeti forgatagába – miközben Ovidius Átváltozások című opuszát is fordítja egy kolostorban. Csehy Zoltánt erotikáról éppúgy kérdeztük, mint hexameterekről.
Láng Zsolt svájci kolostori „magányából” díjnyertes regény (Libri Irodalmi Díj, 2020), a Bolyai született; az ön ugyancsak svájci, 2018-as féléves „elvonultságának” első, olvasható eredménye a Grüezi! című „naplóesszé”. Mi vitte a zugi kolostorba?  Svájcba a Landis & Gyr alapítvány jóvoltából kerültem Esterházy Péter ajánlásával. Eredetileg teljesen mást akartam csinálni: írni egy verskötetet a színekről, illetve a szinesztézia „bölcseletéről”, Derek Jarman fiktívre színezett hallucinációiról és az érzékterületeket egybemosó termékeny zavarról. És közben aszketikusan, kolostori rendtartás szerint fordítani Ovidius Átváltozásait. Mindenből összejött valami, és közben megszületett ez a váratlan könyv is. A görög-római műveltségeszményei mennyire voltak összeegyeztethetők egy apácakolostor aurájával, mindennapjaival?  Valóban, teljesen ókori vérmérsékletű vagyok, ókorhívő, ha van ilyen kategória. De a két világ között nincs akkora szakadék, mint ahogy a kérdés sugallja. A keresztény gondolkodás az ókori világ egyenes folytatása, sok tekintetben testreszabása. De még a barokk is ilyen szintézis. A mitológiát sokszor a szakrális példázatokkal egy szintre emeli: a szörnyeken diadalmas Hercules így lesz például a bűnöket legyőző Krisztus. Az ókorban a Mithrász-kultusz ideológiájából kialakul a későbbi karácsony. Szent Ágoston Cicero nyelvén és retorikai technikáival mondja el a maga tanait. A kolostorban csodálatos idős apácák éltek, például Anna nővér (sajnos azóta meghalt), akivel nagy élvezet volt régi latin énekek kottáit bogarászni. Bennem erős a hajlam az aszkétikus munkára – és ugyanakkor a hedonizmus bizonyos formáira is. Az ideális hely, ahol ezt a kettőt harmóniába lehet hozni: Zug ilyen volt. A kolostori élet és magatartás, ahogy én képzelem, és ahogy tűnt, az együttműködésről, az elmélyülésről, a megértésről és a segítő szándékról, nem valamiféle vallási rigolyákról és fanatikus előírásokról szól. Az egyik ösztöndíjas társam például egy boszniai muszlim hölgy volt, akit mindenki nagyon kedvelt. Az apácák (egyébként tanítással foglalkoztak), ahogy én láttam, úgymond „tudták az igazságot”, de senkire nem erőltették rá. A Grüezi! műfaját Kunstreisenként nevezi meg Kerényi Károlytól kölcsönözve, de mit is jelent ez pontosan?  Kerényi, a máig leginnovatívabb, az antik szövegeket eleven élettel megtöltő magyar klasszikus filológus, Jung, Hesse és Thomas Mann barátja, inspirálója, vitapartnere élete jelentékeny részét Svájcban élte le, Asconában van eltemetve. Útijegyzeteiben, naplószerű bejegyzéseiben (ezek magyarul, sajnos, nem olvashatók) egy európai szellemiségű, az antikvitás vitális energiáira támaszkodó létesztétikát alakított ki, s ebben nemcsak a vallástörténet lélektani aspektusai, hanem a művészet és a költészet is meghatározó szerepet játszott. A szöveg vagy műalkotás nála nem elszigetelt valóság volt, hanem a megélt és a megélhető világ szerves része, szemlélet- és lélekformáló energia. Ebben a könyvben az utazás és a művészet össz­játékát akartam tárggyá emelni. Az érdekelt, hogy mit jelent ezeknek az embereknek a művészet, miként élnek vele együtt, hogyan teszik a köznapjaik, mentális háztartásuk részévé. Nem a fétis vagy a státusz természete vonzott, hanem a belső utazás. A könyv így áttételesen egyfajta személyes Kerényi-zarándoklat. És mit jelentett mindez a gyakorlatban, amikor megtudta, hogy utazik, egy fél évre előretervezett, hogy milyen múzeumokat, kiállításokat, irodalmi programokat, opera-elő­adást tekint meg?  Nem. Mindig helyben inspirálódtam, de voltak preferenciáim (mivel például olaszul jól beszélek, és szeretem az olasz kultúrát, ebbe mindenképpen be akartam „tagozódni”). Az ösztöndíj idejére kaptunk egy kártyát, mely vagy ingyenes, vagy kedvezményes tárlatlátogatásokra jogosított fel: ebben azonnal benne rejlett egy útikönyv. Alapjáraton a szerelmekből indítottam: antikvitás, opera, képzőművészet, irodalom. Aztán ez szétszálazódott: érdekelni kezdett például, hogy mi a helyzet a nyelvhasználattal, hogy vannak-e kisebbségek, s miként bánnak velük, hogy milyenek a sztereotípiák, szubkultúrák, hogy hogyan élnek a migráns magyarok. És néhány „szlovákiai” gyökerű magyar kivált foglalkoztatott: a rimaszombati születésű Ilma Rakusa vagy Szeghy Iris, a kiváló, eperjesi származású svájci zeneszerzőnő. Egy ismerőse (M.) – ahogy írja – múzeum­szédelgőnek nevezte önt: „Mindegyikbe belészeretsz, örök hűséget ígérsz, aztán lelépsz.” Mennyi időt tölt egy kiállításon, egy mú­zeumban?  Ha a hedonizmusom győz, mérhetetlenül falánk tud lenni: Svájcról alig tudtam valamit, és itt kitárult egy tarka univerzum. „Mindent” el kellett mesélnem, mint ahogy a költő felmondja az eposzban a seregszemlét. Múzeumfüggő a hűség is: Svájcban remekül értenek a hangulathoz és a ráhangoláshoz. A tárlatnézés intim élmény, és pontosan tudják, hogy nem esik az ember olyan könnyen intim hangulatba. Egy kiállítás nem arról szól, hogy most valamit kiállítanak a szó szoros értelmében, hanem arról, hogy most valamin gondolkodni fogunk. Hogy most lemerülsz magadba, és megijedsz, vagy ironikusan elmosolyodsz. Hogy a belső labirintus falait ki kell tapétáznod. Számítanak rá, hogy Thomas Mann íróasztalán meglátsz valamit magadból is. A felfedezések terén többször említi Wesselényi Polixéniát is mint utazó elődöt – ki volt ő, s mitől lett ideiglenes Vergiliusa?  A drága régi Polixéna egy jeles utazó dáma volt, remek író és szinte beteges művészetrajongó. Lelkem decensebb, női térfele, mondhatnám. A Byron-nyomdokokon tartottunk főként együtt. Jól elszórakoztatott 1835-re keltezett iróniája is, nálam sokkal kritikusabb volt, és nem annyira hagyta őrizetlenül az érzékeit, mint én. Az Ovidius-fordítással hogy haladt, és hogy áll vele most?  A 14. énekben állok, kb. térdig. Most formálódik az alapváz, aztán jönnek az egységesítő finomítások, a heroikus birkózás után a permanens elégedetlenség. A „felelőtlen” vállalkozás miatti önostorozás, kedélyes belenyugvás, kiadói határidő és kényszerű elengedés. Elég nehéz útra engedni egy ilyen nagy szerzőt, akit már az apja is azért vert meg gyerekkorában, mert még a bevásárlószámlát is hibátlan hexameterekbe szedte. Milyen ókortudományi felkészültséget igényel ez esetben a fordítás?  Maximálisat. Az Ovidius-szakirodalom laponként egymásra rakva, ha a Jungfraujochig nem is, de felérne a Matterhornig. Itt van mindjárt a szöveg kérdése: melyik változat a hiteles, melyik filológusnak higgyem el, hogy ő tudja, Ovidius mit írt le eredetileg? Melyik variáns legyen a „magyar”? És ez csak egyetlen aspektus. Antik tárgyak, helyek közelében kell lenni, megfogni a „század” valóságát, megidézni szagait, színeit, léttereit. Elfogadni a kor gondolkodását, semmin nem felháborodni, elismerni a saját előítéleteket és meghaladni a másik megismerése végett önmagunkat. Az eddigi életműve jelentős része a test, az erotika, a szexualitás – főleg a tabusított része – körül forog. A Grüezi!-ben is, többek közt, ez a figyelem mellett egy pornográf elbeszéléstöredék is megtalálható. Mi az, ami központivá teszi a költői-műfordítói érdeklődésében?  Valószínűleg alkati jegy, és korfüggő sajátosság is: pályámat a magyar irodalom úgynevezett nagykorúsítási kísérleteinek táján kezdtem, s úgy véltem, ebben termékeny szólam lehet az is, ha a görög és latin erotikus költészetet a maga elegáns „vaskosságában” szólaltatom meg. Lehetséges, hogy túlértékelem az erotikát, de én a klasszikus zenét is erőteljesen erotikus élményként határoznám meg. Nem a vegetatív ösztönről van szó vagy a genitá­liák akrobatamutatványairól, hanem egy olyan tudatállapotról, melyet az érzékszervi benyomások kifinomult, erotikus létesztétikává alakítanak át. Svájc különleges e téren?  Svájc a személyes harmóniákra bomló szabadságérzés intenzitása miatt különleges. Ha már szabadság, a Grüezi!-ben többször tesz említést a svájci nyelvhasználatról is, összehasonlítva a szlovákiai magyarok helyzetével.  Svájcban, ahogy észleltem, nincs kisebbség, nincs többség. Természetes adottságok vannak, és ebből indul ki a nyelvi kérdés is, merő pragmatizmus az egész, nincs nyelvi értelemben „hatalmi” helyzet, s ez eleve kizárja az agressziót. Nincs túllihegés sem, ha épp nincs kéznél olyan személy, aki érti az adott nyelvet, meg kell várni, amíg előkerül egy, vagy lehet próbálkozni más nyelven. Szvatkó Pál az első Csehszlovák Köztársaságban a svájci kantonelvek szerint szerette volna elrendezni a szlovákiai magyarok sorsát. Illúzió volt, ez igaz, de alább mégsem érdemes adni. +1 kérdés   A kötet tanúsága szerint vonzódik a könyvritkaságokhoz is. Van célzott gyűjtőmániája? Kisebbségi helyzetben erős a gyűjtőhajlam: el tud képzelni olyan könyvtárat, ahol nincs meg például Euripidész összes drámája vagy Nádas valamelyik regénye? Szlovákiában a ’90-es években se ezt, se azt nem találta volna meg sehol. Hátizsákosan hordoztam haza nagy szenvedéllyel a „hiányzó” magyarországi könyveket. Aztán rájöttem, persze, hogy a Széchenyi Könyvtár-ambícióknak gátat szab a kisebb, a nagyobb, az akármekkora lakás. Viszonylag nagy a zenei gyűjteményem: a klasszikus zene, kivált az opera és a kortárs zene régi rajongásom tárgya. Vannak egészen remek festmé­nyeim, grafikáim is, csak falam nincs hozzájuk.

Csehy Zoltán

 (Pozsony, 1973) József Attila-, Csáth Géza-, Sziveri János-, Madách Imre- és Janus Pannonius-díjas költő, műfordító, irodalomtörténész, kritikus; a pozsonyi Comenius Egyetem Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékének egyetemi docense. 2004–2006 között a Kalligram folyóirat főszerkesztője; a Magyar Tudományos Akadémia külső köztestületi tagja. Első verseskötete 1993-ban jelent meg, Nút címmel. Legutóbbi kötetei: Homokvihar (versek, 2010), Nincs hová visszamennem (versek, 2013), Szodoma és környéke (homoszexualitás a magyar költészetben, monográfia, 2014), Expe­rimentum mundi. (Poszt)modern operakalauz. 1945–2014 (2015), Grüezi! Fél év Svájc (2020). Két gyermek édesapja, Dunaszerdahelyen él. Idén Baumgarten-jutalomban részesült.

Várni, hogy történjen valami – Interjú Harag Anitával

Csejtei Orsolya
Publikálás dátuma
2020.07.25. 11:10

Fotó: Margetin István
Nincsenek a novelláiban különös dolgok. Se nagy drámák, se hatásvadász családi armageddonok. Nem a szemünk előtt válnak el szülők és meghalni sem hal meg a történet jelenében a nagymama. Az elsőkötetes Harag Anita elbeszélései mégis felkorbácsolják az érzelmeket, és a legelső mondatukkal berántanak a sokszor sokkoló szövegvalóságba: „Harmadszorra megyek el a Sebészet feliratú ajtó előtt”; „A felső szomszéd csúcsos csöcsű kurvának szólította anyámat”.
Erős felvetéssel indít, nem hagyja, hogy az olvasó fokozatosan beleszokjon a történetekbe, inkább azonnal kíváncsivá tesz: na, vajon mi lesz ebből? Minden esetben szándékos az ütős elsőmondat-választás?  Nekem akkor kezd el igazán működni egy szöveg, ha megvan az első mondat. És mivel ez általában egy konkrét szituációból jön, adódik, hogy azonnal ott vagyunk egy adott helyzetben a szereplővel. De nem csak az első mondat fontos, úgy általában szeretem megragadni a sűrített pillanatokat. Olyan eseményeket, momentumokat, amelyekben valamiféle többlet sűrűsödik össze. Többek között azért vonzódom a kis formákhoz, mert ezekre a pillanatokra igazán rá tudnak fókuszálni. Azokat a súlyos mondatokat szeretem, amelyek mögött akár kimondatlanul is újabbak sorakoznak. A hosszabb szövegekbe mintha jobban beleférnének súlytalanabb megnyilatkozások is. Valahogy feloldódik bennük a nyelv. Van súlyosmondat-gyűjteménye?  Igen, nemrég például a strandon gyűjtöttem egyet. Ültünk a pokrócon, mellettünk beszélgetett egy idősebb házaspár, és a nő, már nem is tudom, mire, azt mondta, hogy „én mindig megtalálom az igazit!”. Azt hiszem, valami ételre gondolt, mégis annyival többet jelentett ez a félmondat, hogy megtetszett. Fel is írtam. És bár igaz, hogy egy-egy ilyen izgalmas mondatból születik meg a teljes novella, azért olyan is van, hogy végül nem kerül bele a szövegbe, mert ha benne maradna, elnyomná a többit. A „felső szomszéd csúcsos csöcsű kurvának szólította anyámat”-felütés is „lopott” mondat?   Sokszor nehezen fejtem vissza egy-egy kezdőmondat eredetét, de igen, a „csúcsos csöcsű kurva” kifejezést hallottam valakitől, és nagyon bennem maradt. A novelláimban egyébként jellemzi a szereplőket egyfajta megszállottság a testtel kapcsolatban. Ebben a szövegben az elbeszélő kislányt mindennél jobban érdekli az anyja teste, nagyon szépnek látja, összehasonlítgatja a saját gyerektestével – és akkor itt van ellenpontként ez a durva megnyilatkozása a felső szomszédnak… Azt szokták mondani, hogy a kispróza általában az első lépcsőfok. Ha megy, utána jöhetnek a nagyobb formák, kisregények – gondolkodik ilyenben?  Igen, ezt szokták mondani, de én sosem úgy gondoltam a novellára, mint egy állomásra, ami majd továbbvisz. Azt hiszem, alkatilag szeretek fókuszáltan egy-egy szituációban benne lenni, amihez a kispróza passzol. Utoljára kamaszkoromban akartam regényt írni – rögtön egy családregénnyel kezdtem. Egy utazó családról szólt volna, akik kalandoznak a világban. A 2000-es évek elején még nem tudtam a Google Mapsbe beírni, hogy gyerünk, irány Mumbai, nézzünk körül az utcákon, így hát az atlaszomat bújtam, hogy egyáltalán milyen városok vannak Indiában vagy Japánban, merre menjen a család. Elvetélt próbálkozás volt, eleve olyan témát próbáltam megírni, amihez semmi közöm nem volt. De a barátaim nagyon élvezték, és egy A4-es füzetben, kézzel írva, nagyjából 40-50 oldalig és három országig eljutottam. A Nyaralás, hat betű című elbeszélése egy pecázással kezdődik, épp törpeharcsát fog a szereplő nagyapja. Merő fikció vagy horgászott a nagyapjával, és tényleg felismeri a halakat?  Az édesvízi halakat többnyire felismerem. A mi családunk nagy horgászcsalád, rajtam kívül lényegében mindenki, az összes testvérem imád pecázni. Én ugyan nem szeretek, de nagyon erős gyerekkori élményem. Nem is maga az esemény, hanem hogy a horgászás, az van. Meg a folyamatos, tömény halszag. Nem volt kötelező menni. Míg a bátyáim próbáltak halat fogni, én a teraszon olvastam, és közben nem értettem, mi abban az érdekes, hogy egész nap ott ülnek a parton és nézik az úszót. Most már sokkal jobban megértem, mennyire jó érzés csak úgy ülni és nézni a vizet. És várni, hogy történjen valami. Valami izgalmas? Valami megdöbbentő? Valami kizökkentő? Csak mert az Évszakhoz képest hűvösebb című kötet írásaiban kifejezetten a hétköznapiság dominál. Legalábbis a szövegek jelenében. Inkább emlékként vagy következményként utalnak az élet drámai történéseire.  Bármi, amire reagálni lehet. Leginkább az érdekel, hogyan tudnak a szereplők a hétköznapi tapasztalataikba integrálni nem várt, szokatlan vagy nem mindennapi eseményeket. Ezek lehetnek egészen apró dolgok, de lehet valamilyen trauma vagy akár egy gyilkosság is. Nemrég akartam írni egy kriminovellát, de nem lett igazi krimi. Van ugyan benne gyilkosság meg nyomozás, de nem ezeken van a hangsúly, ki sem derül, ki a gyilkos. Magánál a rejtélynél jobban izgatott, hogy érinti a szereplőket a szomszédjuk halála, a szereplők reakciói érdekeltek. Ha történik velünk valami különös, nem biztos, hogy tudjuk, hogyan reagáljunk, nincsen rá forgatókönyvünk. Mostanában olvasom Shirley Jackson Sóbálvány című elbeszélésgyűjteményét – ő egy amerikai horrorszerző. A horrort amúgy nem kifejezetten szeretem, de nála nagyon izgalmasan van együtt az apró, jelentéktelennek látszó hétköznapiság és a meghökkentés, a sejtelem. Lebegtetni én is szeretek. Azért is választottam kötetcímnek az Évszakhoz képest hűvösebb novella címét. Van benne egy kicsi borzongás. Nem lehet tudni, mi lesz.

Harag Anita

prózaíró, első, 13 novellát tartalmazó kötete, az Évszakhoz képest hűvösebb, a Magvető Kiadó gondozásában jelent meg. Novellái sorozatosan olvashatók rangos irodalmi lapokban és felületeken, 2018-ban elnyerte a Petri György-díjat, 2019-ben pedig a Horváth Péter Irodalmi Ösztöndíjat.

Köszörűs Anita: Boldogan éltek, míg meg nem… (mesevariációk)

Köszörűs Anita
Publikálás dátuma
2020.07.25. 10:30

Fotó: Adományozó: Fortepan
„Okult az esetből, amikor egy pazar bulira volt hivatalos, amire el is ment, végigtáncolta az estét, de éjfélre a cipő teljesen feltörte a sarkát, így ott is hagyta. A fenének se kell egy ilyen kényelmetlen lábbeli!”
Feltörte a sarkát Hamupipőke nem az a lány volt. Nem volt sem olyan elesett, sem gyámoltalan, mint amilyennek hitték. Megvolt a magához való esze, nagyon is. Apja halála után nem véletlenül maradt a szülői házban. Igaz ugyan, hogy nem egyedül lakta a hatalmas palotát, osztoznia kellett rajta mostohaanyjával és annak két lányával… de mégis. Nem kellett költöznie – a költözés mindig sok költséggel jár –, sem albérleti díjat fizetnie valami lepusztult peremkerületben. Továbbra is a közelben volt a vegyesbolt, a posta, az orvosi rendelő, na meg a kedvenc cipőboltjától sem kellett elszakadnia. Az is ott volt, a sarkon túl. És a megélhetésről még nem is beszéltünk. Megmaradt a munkája, ami ráadásul helyben volt. Túlzás lenne azt mondani, hogy „bejárónőként” alkalmazták, hiszen ki sem kellett lépnie a házból, afféle házvezetőnő volt, a munkaköri leírása szerint. A ház rendben tartása mellett főként konyhai munkákat kellett végeznie. Jól főzött, a mostohája nemegyszer dicsérte: Hamupipőke, te aztán igazán értesz a fűszerezéshez! A legutóbbi lencsefőzelék kifejezetten ízletes volt! De egy kicsit néha azért változtathatnál a menün. A lencseleveshez nem kellene lencsegombócot adni, a lencsesaláta is finom volt ugyan, de az, hogy lencsepástétomot adsz kétnaponta, kicsit túlzásnak tartom. Ugyanakkor a lencsekrémmel töltött rétesed igazi különlegesség volt! Még a szomszédasszonyomnak is vittem belőle, ő is azt mondta, hogy ilyen jót már rég nem evett. Na és a kimenő. Hamupipőke kicsit lusta volt, ami abból is adódhatott, hogy a jóléttől felszedett pár nemkívánatos pluszkilót. Persze ez nem is volt akkora baj, mert legalább volt rajta min legeltetnie a szemét a férfinépnek. Hetente azért – a kényelmessége ellenére – elment egy-egy rendezvényre, hétvégeken buliba. Nagyon szeretett táncolni, és odavolt a lábbelikért is, a cipőit különös gonddal választotta ki. Szerencsére a közeli cipőboltban már ismerték a kényes ízlését. Néha üzent is neki az egyik bolti eladó, hogy ugorjon be hozzájuk, új cipők érkeztek. Csupa elegáns, modern fazon. Mindamellett a kényelmességet is szem előtt tartotta, ha cipőt vásárolt. Okult az esetből, amikor egy pazar bulira volt hivatalos, amire el is ment, végigtáncolta az estét, de éjfélre a cipő teljesen feltörte a sarkát, így ott is hagyta. A fenének se kell egy ilyen kényelmetlen lábbeli! Szenvedjen benne, aki akar, gondolta, amikor „ott felejtette” levetett cipőjét a bejárat melletti legalsó lépcsőfokon. „Legyen vele boldog, aki megtalálja”-alapon. A sors tréfája, hogy a cipőt a bulit tartó házigazda fia találta meg – amúgy egy kedves, Hamupipőke ízlésének igazán megfelelő fiatalember –, de ő nem tudott vele mit kezdeni, ezért kidobta. Hamupipőke új cipőt vett. Furcsamód épp a cipőboltban futott össze egy jól szituált, őszülő halántékú úrral, akivel annyira megkedvelték egymást, hogy hamarosan egybekeltek. Azóta is boldogan élnek, és két szép fiúgyermeket nevelnek. Mohón falatozni Hófehérke büszke és rátarti volt már kislánynak is. Amikor édesanyja elhunyt, és apja fiatal nőt hozott a házhoz, azonnal ellenszenvet érzett az arával szemben. Pedig a mostoha mindenben igyekezett a kedvében járni. Elvitte vásárolni, a kedvenc ételeit főzette, maga gondoskodott Hófehérke fehérneműinek tisztántartásáról, varrt, stoppolt stb., nem kímélte magát. Annál inkább a mostohalányát. A viselkedése, mármint hogy mindenben Hófehérke kedvében akart járni, az apa halála után sem változott. Továbbra is szívén viselte a lány sorsát. Amikor Hófehérke betöltötte a tizennyolcadik életévét, önállósodni akart, és elköltözött otthonról. Mostohája továbbra is féltő szeretettel követte az életútját, és amikor beköszöntött a tavaszi influenzajárvány, nagy kosár friss gyümölcsöt készített össze a lánynak. Nem is szállt a limuzinjukba, úgy gondolta, pökhendi dolog lenne úrhatnámkodni az egyszerű háztartásban élő Hófehérke előtt, hát gyalogszerrel kereste fel a mostohalányát. Még cselédet se vett igénybe, maga cipelte a cseppet sem súlytalan kosarat, amely tele volt szebbnél szebb piros almákkal. Bekopogott Hófehérkéhez, aki nem nyitott ajtót. A mostoha azonban látta, hogy a lány kikukucskál a függöny mögül. A mostoha még egyszer kopogtatott, bekiabált, hogy be se akar menni – bár közben elkezdett zuhogni az eső –, csak a lány vegye át a gyümölcsöt, mert nem venné a szívére, ha vitamin híján megbetegedne. Mégiscsak a lánya, ha mostoha is. Hófehérke úgy gondolta, a mostohaanyja úgysem megy el, amíg nem nyit neki ajtót, ezért végül, ha az ajtót nem is, az ablakot kitárta, hogy beférjen rajta a kosár. A mostoha az ablakon át benyújtotta az almákat, majd átázott cipőjében, a továbbra is szakadó esőben, hazagyalogolt. Később a köznyelv tudni vélte, hogy komoly tüdőgyulladást kapott, de egy rossz szava nem volt a mostohalánya ellen, inkább csak dicsérte, hogy milyen tudatosan gondolkodó fiatal nő. Nem nyit csak úgy mindenkinek ajtót, és persze tisztán tartja az otthonát, a sáros cipőjű látogatókat eleve nem engedi be. Aztán azt is lehetett hallani, hogy Hófehérke gyomorrontást kapott volna, ha… nem az történik, ami végül megesett. Ugyanis a lány, aki híresen nagy étvágyú volt – mind az ételek, mind a férfiak terén, bár utóbbiak terén a kisnövésűeket kedvelte –, azonnal nekilátott az almáknak, és mohón falatozni kezdett belőlük. Csak tömte, tömte magába a hatalmas almadarabokat, mígnem az egyik elakadt a torkában. Se ki, se be. Hófehérke megfulladt. Hazaérkező lakótársai megpróbálták ugyan életre kelteni, de sikertelenül. Hófehérkét eltemették. A szám szerint hét lakótárs később új partner után nézett… A vadász vajon?… Piroskának nem volt piros sapkácskája. A ruhatárában valóban található volt számos élénk, közöttük piros színű darab – kötény, blúz, szoknya, bokazokni stb. –, de piros sapka nem. Sőt, mi több, sapkát nem is hordott: szeles időben kendőt, télen fehér nyúlszőr kucsmát viselt. A Piroska nevet nem „piros sapkácskájáról” kapta, hanem… a keresztanyjától. Az viszont igaz, hogy gyakran járt az erdőben – nagy kiránduló volt –, és a felmenőit is szerette. Különösen a nagymamát, aki mindig finom süteményekkel traktálta, ha meglátogatta őt. Amikor aztán nagymamának elromlott a villanytűzhelye, attól kezdve felcserélődtek a szerepek: az unoka vitt süteményt a nagymamájának. Meg egy kis borocskát is, gyakorta. Egy ilyen alkalommal, miközben kosárral a kezében Piroska a nagymamához ballagott, összetalálkozott a Farkassal. Farkas Bélával, aki ténylegesen vadász volt, ezért nem csoda, hogy az erdőben össze lehetett vele futni. Pár udvarias szót váltottak, azután útjaik elváltak, mindegyikük ment a maga dolgára. Piroska konkrétan a nagymamához. Közben Farkas – a Béla –, elugrott a nagymamához, akivel amúgy is „összejártak”… kártyázni. Szólni akar neki, hogy jön az unoka. Még éppen ott volt, amikor Piroska betoppant. Jó szokása szerint gyorsan beugrott az ágyba, és orráig húzta a takarót. Nem akarta, hogy Piroska mindenfélét gondoljon, hogy ő ott van a nagymamánál. Piroska meg is lepődött a látványon. Több kérdést is feltett, gyors egymásutánban: mama, miért olyan nagy az orrod, és a szemed, na meg a füled és a szád? – faggatta az ágyban fekvőt. Aztán, mivel választ nem kapott, abbahagyta a kérdezősködést, és hazament. A helyzet azóta több megválaszolatlan kérdést is felvetett: kik ették meg a süteményt, és miként fogyott el a borocska? A vadász vajon bekapta – esetleg ismételten megkapta – a nagymamát vagy Piroskát? Az előbbi nem nagyon valószínű, mivel azóta a nagymamát a piacon, Piroskát a plázában többen is látták…