Előfizetés

Kivonulsz vagy beleőrülsz – Mécs Anna látszategyenlőségről és téves képzeteinkről

Krausz Viktória
Publikálás dátuma
2020.07.18. 14:00

Fotó: Pavel Bogolepov / Népszava
Okosvibrátor, okosgyűrű, robotpap, mosolyfelelős biomechanikus implantátum, rákos fiatal, aki halála előtt évekkel előre feltölti online profilját, hogy anyját megkímélje, új párt kereső elvált szülők és a mindent uraló online világ bugyrai. Mécs Annával új novelláskötetéről, a Kapcsolati hibáról beszélgettünk.
Az idő rohanása lemérhető ott is, hogy az utópisztikus, sci-fiszerű történetek, novelláinak okostárgyai az elmúlt hónapokban szinte valósággá váltak.  Ez nekem is megdöbbentő volt. A minap beugrottam a szüleimhez, apukám és a legkisebb öcsém szinte észre sem vette, hogy ott vagyok, mert éppen „templomban voltak”, azaz az online misét nézték. Ha valaki januárban ezt mondja, biztosan nem hiszem el, hiszen az egyháznál tradicionálisabb, hagyományosabb intézmény nem sok van. Teljesen megváltozott a norma az elmúlt pár hónapban. A streamelt mise a kötetben is megjelenik, vagy van egy olyan novella, ami a hosszú otthoni munkavégzés utáni első személyes találkozóról szól – jóval a karantén előtt írtam, most mégis úgy hat, mintha arra reagáltam volna. Kicsit hátborzongató. Esetleg egy jósnő is él önben.  A legtöbb dolog megjósolható, ezt hálózatkutatók is állítják. Az én témáim is itt voltak körülöttünk. Persze az, hogy jön egy extrém jelenség, ami tíz év helyett pár hónap alatt mindent digitalizált, senki nem mondta volna meg. A digitális világ előnyeit, de tökéletlenségeit is jól a képünkbe nyomta az elmúlt időszak: bezárt helyzetekben tudtuk egymással tartani a kapcsolatot, dolgozhattunk, tanulhattunk, de nagyon megérezhettük a személyes találkozás hiányát. Mi okozza a kapcsolati hibákat? Hol rontjuk el?  Az online kommunikáció sok buktatót rejt, sokkal félreérthetőbben lehet fogalmazni, nincs ott a mimika, a hanglejtés, csak a puszta mondatok. Vagy az emotikonok, fotók, amik annyiféleképpen értelmezhetők. A szabályrendszer sem kiforrott még: mondjuk, ha valaki nem válaszol egy napig, nem tudni, pontosan mit jelent. Ha személyesen beszélünk, sokkal egyértelműbb. A normák nagyon gyorsan változnak, ahogy az egyik novellámban egy fiatal tanárnőnek se egyértelmű, hogy egy kamasszal melyik platformon, hogyan kommunikálhat. Ma 2-3 ezer forintért a Netflixen minden este kikapcsolódhatunk, különösebb erőfeszítés nélkül. Könyvet olvasni kevésbé „kényelmes”, emberekkel találkozni kockázatosabb, nehezebb: fel kell öltözni, elindulni, csalódás érhet, nincs ott az online tér, ami falként, mankóként is tud működni. Ugyanakkor a digitális technika el is szakíthatja a fiatalokat az okoseszközök használatától idegenkedő idősebbektől, illetve a gazdagabbakat a szegényektől, mert nem mindenkinek van pénze internetre, Netflixre.  Igen, látszategyenlőséget ad. Ráadásul a nagyobb tárhely, a vírus­irtók, a fizetős tartalmak összesen komoly digitális rezsivé gyűlhetnek fel, amit pláne nem mindenki engedhet meg magának. És áldemokrácia jöhet létre: nem mindenkinek van ugyanakkora hatása, hangja, elérése, még ha elsőre azt is hinnénk. Gyorsan nagy előnyt kaphat az, akire jobban figyelnek. Nem beszélve a fake newsról: a legfiatalabbak és a legidősebbek tudják a legnehezebben felismerni. Ma már nincs olyan referenciapont, mint anno a lexikonok vagy egy köztiszteletben álló személy, ami egyrészt jó, mert csökkenti a hierarchiát, másrészt nehezebbé teszi a valós és az álvilág különválasztását.
Ezt a búskomor hangulatot „tetézik” mindkét eddigi kötetében a halállal, a daganatos betegségekkel, a deviáns kapcsolatokkal foglalkozó írásai. Honnan ez a negativizmus?  Egyébként pozitív, derűs személyiség vagyok, de van egy melan­kolikusabb oldalam is. Különben azt mondják: aki sokszor gondol a halálra, az boldogabban tud élni, hiszen tudatában van, hogy bármikor vége lehet, és emiatt örül minden apróságnak. Évente megyek szűrésekre, de közben bármi történhet, ez is összefügg nekem a technológiá­val: van egy olyan téves képzetünk, hogy minden előre jelezhető a testünkben, holott ettől még nagyon messze vagyunk. Ráadásul magával a halállal közvetlen fizikai valójában alig találkozunk, csak medializálva: mondjuk giccses Facebook-képeken vagy szenzációhajhász hírekben – talán ezért is van igényem a halálról újra és újra írni.
Hogyan szabályozza saját jelenlétét az online térben?  Folyamatosan egyensúlyozom. Állandóan törlöm és teszem fel a ­Facebook-alkalmazást a telefonomra. Tavaly a kötetem írásakor csak 14 és 16 óra között használtam a közösségi oldalakat, eleinte nehéz volt betartani, mert vágytam a folyamatos ingerekre, és féltem, hogy kimaradok, lemaradok. Könnyű csábítás: meg tudod magadnak magyarázni, hogy ­miért nyomkodod akár egész nap. Próbálok elérhető lenni az olvasóimnak, barátaimnak, de nem akarok kitenni napi három Insta-sztorit. Íróként látom, hogy fontos az online jelenlét, de a folyamatos elérhetőség nem feladata egy írónak. A novel­láim­­ szereplőinek sokszor nem sikerül megtalálni az arany középutat, csak a két végletet: kivonulsz és biogazdálkodsz, vagy átadod magad a „csábításnak”, és beleőrülsz. Privát életemben próbálom keresni a megoldást, gyakran van szükségem a felettes énemre, aki kereteket állít, rám szól. Mit ad önnek az írás? Terápia, önismeret, szórakozás, szórakoztatás?  Kicsit mindegyik. Az írásaimban bármi megtörténhet, szabad lehetek. Elég élénk a fantáziám, ami olykor teher is. A novellákban nem kell megfelelnem vélemény- vagy társadalmi elvárásoknak. Nem kell píszínek lennem – az a művészet halála lenne amúgy is. Gyakran van, hogy egy novella megírása során tudok megfogalmazni magamnak is valami fontosat, ezek a mondatok utána elkísérnek. S bár a szövegeim fikciók, nyilván bennük vagyok, ezzel ki is adom magam, ami zavarba ejt, de motivál is, van bennem egyfajta exhibicionizmus is. A Robbantott halak című novellában elvált szülők szerepelnek, az anya új társat keres. Ha jól tudom, boldog, soktestvéres családban nőtt fel.  Igen, de igazából patchwork a családom: apukámnak az első házasságából van három gyereke. Ha úgy számoljuk, az ötödik gyerek vagyok, ha máshogy, akkor a második. Egy boldog házaspár egyetlen lánya vagyok négy fiútestvér mellett, illetve egy korábban elhagyott, évekkel később szerelemre találó idős apa egyik utódja a nyolc közül. Ez, a családban betöltött többféle szerep is hozzájárulhatott, hogy sokféle helyzetbe bele tudom magam képzelni. Erről mégsem ír…  Még… Pályakezdőként nehéz a valódi családomról írni. Főleg, hogy mindig is fontos volt számomra, hogy saját magamat definiáljam először, saját révemen kapjak szót, mielőtt a családom révén szólalok meg. Ráadásul íróként is nehéz, hogy irodalmi szöveggé váljon egy ilyen írás. Ugyanakkor a TEDxYouth előadásában, 29 évesen a családjáról és leginkább arról beszélt, hogy „kilép” apja árnyékából, nem Mécs Imre lánya, hanem Mécs Anna szeretne lenni. Miért jelentkezett, hogy mindezt ekkora nyilvánosság előtt elmondja?  Akkor jelent meg az első kötetem, úgy gondoltam, jobb, ha én beszélek erről, mint ha találgatnak. A közlésvágyam nagyobb volt, mint a félelmem, hogy netán rosszul sül el. Nemcsak ’56-os halálra ítélt és országgyűlési képviselő apuka gyerekei, hanem más, hétköznapi foglalkozásúak utódai is érzik a nyomást, a megfelelési kényszert. Illetve rengeteg családban meghatározóak a történelmi traumák a leszármazottak életében is. Azt gondoltam, többeknek is érdekes lehet, és valóban sokan tudtak kapcsolódni hozzá. Nem érdem, nem szégyen, hanem állapot, hogy valakinek a lánya vagyok, ezt a mondatot azóta is mantrázom magamnak. Íróként is foglalkoztat apukám élete, a börtönévei és az utána lévő korszak. Már interjúztunk, a karanténban Skype-on folytattuk, aminek annyi előnye volt, hogy így videó is őrzi a beszélgetést. De még nem tudom, mikor és mi lesz belőle. Nincs bennem kötetkényszer, mert nem mindennapi jövedelemként tekintek az írásra, van munkahelyem, ami keretet ad, és nem kényszerít írói kompromisszumokra, ösztöndíjakra. Értsem úgy, hogy például a legutóbbi, írói körökben nagy port kavart Térey-ösztöndíjat nem fogadná el?  A Móricz-ösztöndíjat megkaptam tavaly, ott úgy ítéltem meg, hogy van egy átlátható pályázati kiírás és egy szakmailag elismert kuratórium. A Térey-ösztöndíjon élesben nem kellett gondolkodnom, már csak a korom miatt sem. De szomorúan láttam, hogy mennyire rossz helyzetbe hozza és megosztja az írótársadalmat ez a végiggondolatlanul kivitelezett pályáztatás és a nem tiszta feltételek. Örülök, hogy a mai politikai közegben független tudok maradni anyagilag is.

Mécs Anna

32 éves, az ELTE-n matematika–magyar tanári szakon végzett, jelenleg kontentmenedzserként dolgozik. Első kötete, a Gyerekzár 2018-ban elnyerte az elsőköteteseknek járó Margó-díjat. Második novellásgyűjteménye, a Kapcsolati hiba tavasz végén jelent meg.

Jól használni az erőt – Interjú Kertész Edinával

Csejtei Orsolya
Publikálás dátuma
2020.07.18. 12:20

Fotó: Szalmás Krisztina
Rajong Luke Skywalkerért, hőstörténetekkel küzd a szerepelvárások ellen, nyomozós sztorijaihoz pedig rendőrségi gépírói múltja adja az ihletet. Kertész Edina sokat, sokféleképp ír, fordít; idén két kategóriában is jelölte a HUBBY – Magyar Gyerekkönyv Fórum az Év gyerekkönyve díjaira. A karantén alatt sorozattá dagadt Facebook-novelláiban a felnőtt közönséget célozza: hétköznapi életünk groteszk oldalát járja körül.
Mikor és miért kezdett a közösségi oldalán hétköznapi aktualitásokból írt novellákat posztolni? Afféle karanténtörténetek ezek?  Tavaly decemberben kezdtem írni az úgynevezett Facebook-novellákat: rövid, egy-két perces szövegek, olyan hosszúságúak, amit az ember még hajlandó elolvasni a posztok pörgetése közben. Szóval, nem a járvány hívta életre. Az első például egy nőről szólt, aki annyira szerelmes egy férfiba az esze miatt, hogy annak halála után megeszi az agyát. De írtam egy olyan nőről is, aki válás után egyedül tölti a karácsonyt, ezért vacsorát rendez idegeneknek az otthonában! Szólt szöveg egy céges buliról, ahol Gyöngyvér a bérszámfejtésről rámozdul egy IT-s fiúra, illetve egy első randevúról, ahol a pár őszintén beszámol a traumáiról és a személyisége deformitásáról, ami a kapcsolatukban később majd gondot okoz. Szeretem az életünkben lévő groteszket megragadni, mert mindenhol ott van, a saját történeteimben és másokéban is. Minden témát az életből veszek, és ezekkel a szövegekkel gyakorlom magam abban, hogy érzékeljem a valóságot. Tervezi, hogy kötetbe szedi őket?  A Facebookra szórakozni járunk, ezeknek a szövegeknek nincs más célja, csak hogy szórakoztassanak, ezért kötet sem lesz belőlük. Viszont már évek óta forgatom a fejemben egy regény gondolatát, amiben ugyanilyen nagy szerepet kapna a groteszk, és főleg a nők spirituális útkeresésével foglalkozna. Meg persze a férfiakéval is. Szeretem szembeállítani a fenségest a kisszerűvel, mindkettő megvan az életünkben. Nagyon foglalkoztatja a női útkeresés, női önbizalom? Fordított egy könyvet a női magabiztosság tudományáról (Önbizalom kódja nőknek), és írt kettőt olyan lányokról, akik példaképek lehetnek, mert a maguk korában valami olyat értek el a macsótársadalomban, amit korábban senki.  A nők nagyon rosszul állnak az önbizalommal, hiába írunk 2020-at. Öntudatlanul igyekeznek a szerepelvárásoknak megfelelni, anélkül, hogy tudnák, hogy ezt teszik, és a saját lányaiknak is továbbadják azokat. Nemrég egy balatoni strandon egy fiatal anyuka azt mondta a négyéves kislányának, hogy ne homokozzon, mert akkor koszos lesz, és koszosan nem lesz szép kislány. A nők külsejével kapcsolatban rengeteg elvárásunk van, és meghökkenünk, ha valaki nem akar ezeknek megfelelni. A szerepelvárások az életutat is meghatározzák: a nők sokszor lemondanak a saját céljaikról vagy előmenetelükről annak érdekében, hogy a család háttérországa lehessenek. Hugonnai Vilma történetével (A lány, aki orvos akart lenni – a szerk.) például azt szerettem volna elmesélni, milyen sokat küzdött a céljaiért. Ötvenéves volt, mire Magyarországon is praktizálhatott orvosként, ehhez nem volt elég elvégeznie a zürichi egyetemet, utána még itthon újra le kellett érettségiznie, és elvégeznie a magyar egyetemet is, mikor megnyíltak a kapuk a nők előtt 1895-ben – addig nők nem tanulhattak egyetemeken. Az első magyar csillagásznő, Balázs Júlia élete (A lány, aki csillagász lett – a szerk.) pedig számomra azt mutatta meg, hogy milyen nehéz volt akkoriban, az ötvenes-hatvanas években tudósként és négygyerekes családanyaként boldogulni. Nagyon megragadott az a történet, amit a lánya, Detre Villő mesélt, hogy Júlia bárhol, bármikor el tudott aludni, hiszen éjszakánként a csillagokat figyelte, nappal pedig háziasszony és anya volt. Úgy tűnik, sorozatban gondolkodik – ki a következő?  Már készül a Szabó Magdáról szóló könyv, az lesz benne hangsúlyos az életéből, hogy tíz éven keresztül, míg nem jelenhetett meg könyve, az asztalfióknak írt. Ebben a történetben a kitartást akartam kihangsúlyozni, és azt, hogy a híres embereket is rengeteg kudarc éri, csak azt sokszor nem látjuk. Úgy érzem, nagyon fontos, hogy női példaképeket is állítsunk a gyerekek elé, amellett, hogy a sorozatnak férfi hősei is vannak Erdős Pál, Bartók Béla vagy Kós Károly személyében. Szeretném, ha többet beszélnénk a nagy formátumú nőkről, és már a gyerekek is megismerkednének a történetükkel. Ha csak egyetlen lány emiatt dönt úgy, hogy csillagász vagy író lesz, már megérte. A HUBBY-díjra illusztrációs kategóriában jelölt A milliomos szamár Robijának is küzdelmeken keresztül vezet az útja a 15 perc hírnévtől a valódi boldogságig. Fontos, hogy a gyerek tisztában legyen vele: olykor bizony küzdeni kell?  Igen, igyekszem a gyerekeknek szóló könyvekben megmutatni, hogy az élet küzdelemmel, erőfeszítéssel és kudarcokkal jár, de ha tudjuk, mi a célunk, azért mindenáron küzdenünk kell. Robi eleinte céltalanul teng-leng a világban, és véletlenül és gyorsan lesz nagyon híres, miután felkerül egy videomegosztó oldalra. Élvezi a hírnevet és a gazdagságot, de az egyetlen barátját elveszíti, és egy idő után már ő sem tudja, kicsoda is ő ebben az új világban. Aztán persze a népszerűsége és a vagyona is elillan, de rátalál a tehetségére – ugyanis remekül gitározik –, visszaszerzi a barátját, és nekiáll, hogy felépítse az életét. A most készülő könyvem főhőse is nagy küzdő: egy lajhárlány, aki Instagram-sztár akar lenni, de mivel nem szép, legalábbis nem úgy, ahogy a sztenderd Instagram-sztárok, kicsúfolják és kiközösítik. Végül egészen máshogyan lesz belőle sztár, és a népszerűségét arra használja, hogy megmentsen egy nemzeti parkot. Ezek a szereplők az életükkel tanítanak, miközben személyiségfejlődésen mennek át, mint mi mindannyian. Szerintem gyerekkorban fontos, hogy az ember érezze: egy út előtt áll. És az is fontos, hogy segítőket találjon ehhez az úthoz, akár fiktív karaktereken keresztül. És talán a legfontosabb, hogy mindeközben jókat nevessünk. Feltűnően sokszor ír detektívtörténetet is – szereti a krimiket?  Azt hiszem, azért írok gyerekkrimiket, mert egy időben rendőrségi gépíróként dolgoztam, és kihallgatások jegyzőkönyveit gépeltem. Tizennyolc éves voltam akkor, imádtam olvasni, volt egy saját kis világom, és hirtelen belecsöppentem egy olyan világba, ahol autók alvázszámát ütik át és vagyonokat csalnak ki ismert személyiségektől. Amellett, hogy arculcsapásként ért ez a világ, sokat merítettem belőle. De a krimiket inkább írni szeretem, mint olvasni. Igazi agytorna felépíteni egy ilyen történetet. A CoolBookz olvasásnépszerűsítő blog kiírt egy pályázatot Mi lett volna ha...? címmel, melyre olyan pályaműveket vártak, amelyek ismert történeteknek adnak alternatív befejezést. Az oldalon az ön írása is olvasható: Mi lett volna, ha Anakin Skywalker nem áll át a sötét oldalra? Elég abszurd feltételezés, hiszen akkor az egész Star Wars-mitológia nem lenne. Rajongó?  Persze, hogy Star Wars-rajongó vagyok, nagyjából tízéves lehettem, mikor megnéztem a filmet, és egyből beleszerettem Luke Skywalkerbe. Félévente a családban Star Wars-maratont rendezünk, ilyenkor zsinórban újra végignézzük a filmeket. Mindenkinek megvan a maga kedvence. A sorozat lelke Anakin Skywalker átállása, minden rossz abból ered, hogy nem jól használta az erőt. Szerintem ez ránk is igaz: rajtunk múlik, hogyan használjuk a bennünk lévő energiát: valami jóra, vagy hagyjuk, hogy saját magunk ellen forduljon. Ha Anakin Skywalker megtanulja uralni az erejét és nem áll át a sötét oldalra, győzött volna a jó, és egy boldog köztársaság épült volna fel. Szeretném azt hinni, hogy ez az életben is lehetséges. Úgy érzem, hogy ha jól szeretjük a gyerekeinket, és sok történetet mesélünk nekik, közelebb jutunk mindehhez. Tudom, hogy naiv gondolat, de egy gyerekkönyvírónak ez megengedett. 

Kertész Edina

fordító, gyerekkönyvíró. Az éjszakai vonat titka című Sylvia Bishop-regényt, melyet ő fordított, az Év gyerekkönyve díjra jelölte a HUBBY. Pötyi és Pepita, illetve Dodó nyomoz sorozatai letehetetlen „olvasni tanulok”-krimik, A lány, aki… sorozata pedig női példaképeket mutat a gyerekeknek. Jelenleg egy olyan kisfiúról ír mesét, aki megmenti a világot. „A gyerekek kezében van a jövőnk – mondja –, és úgy érzem, jó kezekben van.”

Nem az ő teste (Sophie Mackintosh: Kék sorsjegy)

horner
Publikálás dátuma
2020.07.18. 11:40

A kimondott vagy leírt kevés szó mögött mindig tengernyi, tudat alatt megbúvó, kimondhatatlan vagy alig kimondható szavak áradata rejlik – amit az olvasó pótolhat a sajátjáéval, és vitába is szállhat vele. Nincs is más választása.
Szülőgép vagy kúrógép. Anya vagy a szórakozásnak élő, szabad nő. Vagy-vagy. Kizárólagosan. És a döntés, a választás joga, a saját teste feletti rendelkezés nem az övé. „A nevem Calla, és választást akartam” – Sophie Mackintosh regényének harminckét éves főszereplő-elbeszélőnője, nem egyedi esetként, felrúgja a rákényszerített sorsot. Egy közelebbről meg nem határozott (disztópikus) társadalomban a serdülő korú, első havi vérzésen túlesett lányok sorslottóhúzáson vesznek részt. Aki fehér sorsjegyet húz, anyává válhat, aki a kéket, annak számára tilos gyermeket szülni. Hogy miért e társadalmi konszenzus, mi okból hozták létre, nem tudni. Hogy valóban a vakszerencse vagy a lányok kontrollált előélete alapján születik a döntés, szintén ambivalens (illetve a könyvből kiderül). A sorshúzást követően a „kék lányok” elhagyják addigi családi körüket, és afféle rituálét követve a nagyvárosok felé veszik az irányt, megkezdeni szabad életüket – további erős kontroll alatt, mely segíti a testük és pszichéjük kívánalmait (a közösség számára) megfelelően kordában tartani, a sorslottó ellen nincs helye a fellebbezésnek. Calla renitensként mégis a saját kezébe veszi életét, mindennél jobban vágyik egy csecsemőre, egy saját gyermekre – így bűnözővé válik. Menekülnie kell, noha a deviánsok menekülése is kódolva van ebben a társadalmi rendszerben. Át akar kelni az országhatáron, hogy megszülje gyermekét, holott valójában már átlépett a társadalmi kordonon, azzal, hogy teherbe esett. Meneküléstörténete és az állapotosság stációi megtapasztalásának elmesélése a regény szövege: a terhesség testi és lelki folyamatainak a lehető legcsupaszabb („kékként” a gyerekvárásra, szülésre vonatkozó), minden előzetes ismeretet, tudást nélkülöző leírására való törekvés. Dramaturgiailag ütköztetve a hasonló űzöttségben lévő nők eltérő vélekedéseivel: egy fehér sorsjegyes lányéval, aki a várandóssága ellen lázadt fel, és hajtotta el a babáját, valamint egy a rendszert segítő, aztán mégis lázadó orvossal, aki maga is terhes. Egyben közösek: mindegyikük visszaszerezné a jogot a saját teste felett, akár szülni akar, akár nem. Nem volt választásuk, a kérdés: van-e ­egyáltalán, vagy eleve illúzió bármelyik döntés, a szabad akarat? Mert visszaút soha nincs. A dél-walesi írónő második regénye nemcsak a témája, kérdésfelvetései (biológia vs. társadalom, ösztön vs. vágy stb.) miatt nyomasztó, hanem az elbeszélés módja (poézise), szögletessége-sűrűsége okán is. A kimondott vagy leírt kevés szó mögött mindig tengernyi, tudat alatt megbúvó, kimondhatatlan vagy alig kimondható szavak áradata rejlik – amit az olvasó pótolhat a sajátjáéval, és vitába is szállhat vele. Nincs is más választása.  (Ford. N. Kiss Zsuzsa. Athenaeum, 2020. 271 o.)