Miután eltávolítottak egy golyót az agyából, Unai López de Ayala kómában fekszik a baszkföldi Vitória nevű város Santiago nevű kórházában. 2016. augusztus 27., szombat, a nyomozó hadnagyot ezen a napon lekapcsolják az életben tartó gépekről. A kétszáznegyvenötezer lelkes város egyemberként szorít neki, hogy még előtte felébredjen, mert az nem lehet, hogy a legalább tizenhat brutálisan megölt áldozat gyilkosát tetten érő rendőr, aki közben többek életét megmentette, ilyen véget érjen. Annak végiggondolására, elmesélésére, hogy miként is jutott idáig, a kóma tíz napja éppen elég.
Minden augusztus elején, Szent Jakab ünnepének előestéjén kezdődött, amikor az Öreg Katedrálisban két meztelen testet találnak egymás felé nyújtott kezekkel. A húszéves férfit és nőt elkábították, torkukba méheket eresztettek, szájukat leragasztották, majd miután megfulladtak a csípések okozta daganatoktól, pogány napszimbólumok ízléses körítésével „feltálalták” őket a város életében kiemelkedő eseményen.
Nem, nem, mégsem itt kezdődött a történet, hanem húsz évvel ennek előtte, amikor rövid idő leforgása alatt négy hasonló páros került elő a sorozatgyilkos ádáz szenvedélye folytán, a település legfontosabb, legreprezentánsabb épületeiből: egy csecsemő-, egy öt-, egy tíz- és egy tizenöt éves páros, hasonló elrendezésben. Az akkor 25 éves Alaya kezdő bűnügyi profilozóként nyomára akadt a tettesnek, egy kultúrtörténetben igencsak jártas régésznek, akit aztán Alaya felettese, mit ad isten, a régész ikertestvére, a rendőr főfelügyelő adott át az igazságszolgáltatásnak, s kasztliztatja be a húsz évre. Épp a napokban szabadul. Igen ám, de az újabb gyilkosságok idején még a börtönben csücsül – igaz, elég nyugtalanul, s Hannibal Lecterként osztana tanácsokat Unainak.
A krimi újabb gyilkosságok felderítésével, csavarosan-fordulatosan alakul, míg végül éppen a nárcisztikus, online médiasztár régész nyilatkozik úgy, hogy az egész történetet hollywoodi forgatókönyvvé írja, melynek címéül A fehér város csöndjét adja.
Érdekes prózapoétikai kísérlet lett volna De Uturitól, ha a már teljes kép birtokában íródó forgatókönyv és a részleges, komatikus-retrospektív árnyalatú elbeszélés kombinációjából hozta volna létre A fehér város-trilógia indító kötetét, ám az önéletrajzi ihletettséget nem tagadó, optometrista végzettségű írónő hagyományosabb, a szélesebb olvasóközönség olvasási szokásait jobban respektáló, az írást és a mindenkor elérhető/megszerezhető tudást kevésbé problematizáló regénnyel állt elő. Nála a múltbéli dolgok nem a nyomozás során kerülnek a felszínre az olvasó előtt, hanem egy idő után fejezetenként váltakozva haladnak Ayala hadnagy elbeszélésével, megjelenítve az 1970-es év történéseit, amikor is valójában minden elkezdődött. Így sem izgalommentes a bűnügyi történet, csak írás- és olvasásmódját tekintve kevésbé kihívó és kirívó, nem annyira eredeti.
Mindennek ellenére, vagy ezen túl, a nyomasztó családi tragédiákat, fura és bonyolult szerelmi kapcsolatokat is színre vivő krimi mellé kap az olvasó egy egészen különleges főszereplőt: Baszkföldet. Múltbéli és jelen tájaival, geológiai kincseivel, falvaival, építészeti jellegzetességeivel, emberi társadalmainak kultúrtörténeti érdekességeivel, tradícióival, szokásaival, babonáival, viszonyaival. S mindez nemcsak annak szemgyönyörködtető – képzeletbeli – (éppen a giccs határán egyensúlyozó) látvány és hasznos ismeret, egzotikum, akit már a spanyol és baszk nevek kiolvasása is próbára tesz, hanem a nyelvben, kultúrában és vidéken jártasabbaknak is. Nem is beszélve arról, hogy a még élő vagy felelevenített népi babonák egyikének kulcsfontosságú dramaturgiai funkciója van a regényben. Uram bocsá’, nélküle nem is tudna folytatódni a sorozat. Így aztán kíváncsian várjuk a – A víz szertartásai és Az idő urai című – folytatásokat. (Ford. Vajdics Anikó. Európa Könyvkiadó, 2020. 636 o.)
