Előfizetés

Köszörűs Anita: Boldogan éltek, míg meg nem… (mesevariációk)

Köszörűs Anita
Publikálás dátuma
2020.07.25. 10:30

Fotó: Adományozó: Fortepan
„Okult az esetből, amikor egy pazar bulira volt hivatalos, amire el is ment, végigtáncolta az estét, de éjfélre a cipő teljesen feltörte a sarkát, így ott is hagyta. A fenének se kell egy ilyen kényelmetlen lábbeli!”
Feltörte a sarkát Hamupipőke nem az a lány volt. Nem volt sem olyan elesett, sem gyámoltalan, mint amilyennek hitték. Megvolt a magához való esze, nagyon is. Apja halála után nem véletlenül maradt a szülői házban. Igaz ugyan, hogy nem egyedül lakta a hatalmas palotát, osztoznia kellett rajta mostohaanyjával és annak két lányával… de mégis. Nem kellett költöznie – a költözés mindig sok költséggel jár –, sem albérleti díjat fizetnie valami lepusztult peremkerületben. Továbbra is a közelben volt a vegyesbolt, a posta, az orvosi rendelő, na meg a kedvenc cipőboltjától sem kellett elszakadnia. Az is ott volt, a sarkon túl. És a megélhetésről még nem is beszéltünk. Megmaradt a munkája, ami ráadásul helyben volt. Túlzás lenne azt mondani, hogy „bejárónőként” alkalmazták, hiszen ki sem kellett lépnie a házból, afféle házvezetőnő volt, a munkaköri leírása szerint. A ház rendben tartása mellett főként konyhai munkákat kellett végeznie. Jól főzött, a mostohája nemegyszer dicsérte: Hamupipőke, te aztán igazán értesz a fűszerezéshez! A legutóbbi lencsefőzelék kifejezetten ízletes volt! De egy kicsit néha azért változtathatnál a menün. A lencseleveshez nem kellene lencsegombócot adni, a lencsesaláta is finom volt ugyan, de az, hogy lencsepástétomot adsz kétnaponta, kicsit túlzásnak tartom. Ugyanakkor a lencsekrémmel töltött rétesed igazi különlegesség volt! Még a szomszédasszonyomnak is vittem belőle, ő is azt mondta, hogy ilyen jót már rég nem evett. Na és a kimenő. Hamupipőke kicsit lusta volt, ami abból is adódhatott, hogy a jóléttől felszedett pár nemkívánatos pluszkilót. Persze ez nem is volt akkora baj, mert legalább volt rajta min legeltetnie a szemét a férfinépnek. Hetente azért – a kényelmessége ellenére – elment egy-egy rendezvényre, hétvégeken buliba. Nagyon szeretett táncolni, és odavolt a lábbelikért is, a cipőit különös gonddal választotta ki. Szerencsére a közeli cipőboltban már ismerték a kényes ízlését. Néha üzent is neki az egyik bolti eladó, hogy ugorjon be hozzájuk, új cipők érkeztek. Csupa elegáns, modern fazon. Mindamellett a kényelmességet is szem előtt tartotta, ha cipőt vásárolt. Okult az esetből, amikor egy pazar bulira volt hivatalos, amire el is ment, végigtáncolta az estét, de éjfélre a cipő teljesen feltörte a sarkát, így ott is hagyta. A fenének se kell egy ilyen kényelmetlen lábbeli! Szenvedjen benne, aki akar, gondolta, amikor „ott felejtette” levetett cipőjét a bejárat melletti legalsó lépcsőfokon. „Legyen vele boldog, aki megtalálja”-alapon. A sors tréfája, hogy a cipőt a bulit tartó házigazda fia találta meg – amúgy egy kedves, Hamupipőke ízlésének igazán megfelelő fiatalember –, de ő nem tudott vele mit kezdeni, ezért kidobta. Hamupipőke új cipőt vett. Furcsamód épp a cipőboltban futott össze egy jól szituált, őszülő halántékú úrral, akivel annyira megkedvelték egymást, hogy hamarosan egybekeltek. Azóta is boldogan élnek, és két szép fiúgyermeket nevelnek. Mohón falatozni Hófehérke büszke és rátarti volt már kislánynak is. Amikor édesanyja elhunyt, és apja fiatal nőt hozott a házhoz, azonnal ellenszenvet érzett az arával szemben. Pedig a mostoha mindenben igyekezett a kedvében járni. Elvitte vásárolni, a kedvenc ételeit főzette, maga gondoskodott Hófehérke fehérneműinek tisztántartásáról, varrt, stoppolt stb., nem kímélte magát. Annál inkább a mostohalányát. A viselkedése, mármint hogy mindenben Hófehérke kedvében akart járni, az apa halála után sem változott. Továbbra is szívén viselte a lány sorsát. Amikor Hófehérke betöltötte a tizennyolcadik életévét, önállósodni akart, és elköltözött otthonról. Mostohája továbbra is féltő szeretettel követte az életútját, és amikor beköszöntött a tavaszi influenzajárvány, nagy kosár friss gyümölcsöt készített össze a lánynak. Nem is szállt a limuzinjukba, úgy gondolta, pökhendi dolog lenne úrhatnámkodni az egyszerű háztartásban élő Hófehérke előtt, hát gyalogszerrel kereste fel a mostohalányát. Még cselédet se vett igénybe, maga cipelte a cseppet sem súlytalan kosarat, amely tele volt szebbnél szebb piros almákkal. Bekopogott Hófehérkéhez, aki nem nyitott ajtót. A mostoha azonban látta, hogy a lány kikukucskál a függöny mögül. A mostoha még egyszer kopogtatott, bekiabált, hogy be se akar menni – bár közben elkezdett zuhogni az eső –, csak a lány vegye át a gyümölcsöt, mert nem venné a szívére, ha vitamin híján megbetegedne. Mégiscsak a lánya, ha mostoha is. Hófehérke úgy gondolta, a mostohaanyja úgysem megy el, amíg nem nyit neki ajtót, ezért végül, ha az ajtót nem is, az ablakot kitárta, hogy beférjen rajta a kosár. A mostoha az ablakon át benyújtotta az almákat, majd átázott cipőjében, a továbbra is szakadó esőben, hazagyalogolt. Később a köznyelv tudni vélte, hogy komoly tüdőgyulladást kapott, de egy rossz szava nem volt a mostohalánya ellen, inkább csak dicsérte, hogy milyen tudatosan gondolkodó fiatal nő. Nem nyit csak úgy mindenkinek ajtót, és persze tisztán tartja az otthonát, a sáros cipőjű látogatókat eleve nem engedi be. Aztán azt is lehetett hallani, hogy Hófehérke gyomorrontást kapott volna, ha… nem az történik, ami végül megesett. Ugyanis a lány, aki híresen nagy étvágyú volt – mind az ételek, mind a férfiak terén, bár utóbbiak terén a kisnövésűeket kedvelte –, azonnal nekilátott az almáknak, és mohón falatozni kezdett belőlük. Csak tömte, tömte magába a hatalmas almadarabokat, mígnem az egyik elakadt a torkában. Se ki, se be. Hófehérke megfulladt. Hazaérkező lakótársai megpróbálták ugyan életre kelteni, de sikertelenül. Hófehérkét eltemették. A szám szerint hét lakótárs később új partner után nézett… A vadász vajon?… Piroskának nem volt piros sapkácskája. A ruhatárában valóban található volt számos élénk, közöttük piros színű darab – kötény, blúz, szoknya, bokazokni stb. –, de piros sapka nem. Sőt, mi több, sapkát nem is hordott: szeles időben kendőt, télen fehér nyúlszőr kucsmát viselt. A Piroska nevet nem „piros sapkácskájáról” kapta, hanem… a keresztanyjától. Az viszont igaz, hogy gyakran járt az erdőben – nagy kiránduló volt –, és a felmenőit is szerette. Különösen a nagymamát, aki mindig finom süteményekkel traktálta, ha meglátogatta őt. Amikor aztán nagymamának elromlott a villanytűzhelye, attól kezdve felcserélődtek a szerepek: az unoka vitt süteményt a nagymamájának. Meg egy kis borocskát is, gyakorta. Egy ilyen alkalommal, miközben kosárral a kezében Piroska a nagymamához ballagott, összetalálkozott a Farkassal. Farkas Bélával, aki ténylegesen vadász volt, ezért nem csoda, hogy az erdőben össze lehetett vele futni. Pár udvarias szót váltottak, azután útjaik elváltak, mindegyikük ment a maga dolgára. Piroska konkrétan a nagymamához. Közben Farkas – a Béla –, elugrott a nagymamához, akivel amúgy is „összejártak”… kártyázni. Szólni akar neki, hogy jön az unoka. Még éppen ott volt, amikor Piroska betoppant. Jó szokása szerint gyorsan beugrott az ágyba, és orráig húzta a takarót. Nem akarta, hogy Piroska mindenfélét gondoljon, hogy ő ott van a nagymamánál. Piroska meg is lepődött a látványon. Több kérdést is feltett, gyors egymásutánban: mama, miért olyan nagy az orrod, és a szemed, na meg a füled és a szád? – faggatta az ágyban fekvőt. Aztán, mivel választ nem kapott, abbahagyta a kérdezősködést, és hazament. A helyzet azóta több megválaszolatlan kérdést is felvetett: kik ették meg a süteményt, és miként fogyott el a borocska? A vadász vajon bekapta – esetleg ismételten megkapta – a nagymamát vagy Piroskát? Az előbbi nem nagyon valószínű, mivel azóta a nagymamát a piacon, Piroskát a plázában többen is látták…

Bűn és bosszú Baszkföldön (Eva García Sáenz de Urturi: A fehér város csöndje)

horner
Publikálás dátuma
2020.07.25. 09:50

A nyomasztó családi tragédiákat, fura és bonyolult szerelmi kapcsolatokat is színre vivő krimi mellé kap az olvasó egy egészen különleges főszereplőt.
Miután eltávolítottak egy golyót az agyából, Unai López de Ayala kómában fekszik a baszkföldi Vitória nevű város Santiago nevű kórházában. 2016. ­augusztus 27., szombat, a nyomozó hadnagyot ezen a napon lekapcsolják az életben tartó gépekről. A kétszáznegyvenötezer lelkes város egyemberként szorít neki, hogy még előtte felébredjen, mert az nem lehet, hogy a legalább tizenhat brutálisan megölt áldozat gyilkosát tetten érő rendőr, aki közben többek életét megmentette, ilyen véget érjen. Annak végiggondolására, elmesélésére, hogy miként is jutott idáig, a kóma tíz napja éppen elég. Minden augusztus elején, Szent Jakab ünnepének előestéjén kezdődött, amikor az Öreg Katedrálisban két meztelen testet találnak egymás felé nyújtott kezekkel. A húszéves férfit és nőt elkábították, torkukba méheket eresztettek, szájukat leragasztották, majd miután megfulladtak a csípések okozta daganatoktól, pogány napszimbólumok ízléses körítésével „feltálalták” őket a város életében kiemelkedő eseményen. Nem, nem, mégsem itt kezdődött a történet, hanem húsz évvel ennek előtte, amikor rövid idő leforgása alatt négy hasonló páros került elő a sorozatgyilkos ádáz szenvedélye folytán, a település legfontosabb, legreprezentánsabb épületeiből: egy csecsemő-, egy öt-, egy tíz- és egy tizenöt éves páros, hasonló elrendezésben. Az akkor 25 éves Alaya kezdő bűnügyi profilozóként nyomára akadt a tettesnek, egy kultúrtörténetben igencsak jártas régésznek, akit aztán Alaya felettese, mit ad isten, a régész ikertestvére, a rendőr főfelügyelő adott át az igazságszolgáltatásnak, s kasztliztatja be a húsz évre. Épp a napokban szabadul. Igen ám, de az újabb gyilkosságok idején még a börtönben csücsül – igaz, elég nyugtalanul, s Hannibal Lecterként osztana tanácsokat Unainak. A krimi újabb gyilkosságok felderítésével, csavarosan-fordulatosan alakul, míg végül éppen a nárcisztikus, online médiasztár régész nyilatkozik úgy, hogy az egész történetet hollywoodi forgatókönyvvé írja, melynek címéül A fehér város csöndjét adja. Érdekes prózapoétikai kísérlet lett volna De Uturitól, ha a már teljes kép birtokában íródó forgatókönyv és a részleges, komatikus-retrospektív árnyalatú elbeszélés kombinációjából hozta volna létre A fehér város-trilógia indító kötetét, ám az önéletrajzi ihletettséget nem tagadó, optometrista végzettségű írónő hagyományosabb, a szélesebb olvasóközönség olvasási szokásait jobban respektáló, az írást és a mindenkor elérhető/megszerezhető tudást kevésbé problematizáló regénnyel állt elő. Nála a múltbéli dolgok nem a nyomozás során kerülnek a felszínre az olvasó előtt, hanem egy idő után fejezetenként váltakozva haladnak Ayala hadnagy elbeszélésével, megjelenítve az 1970-es év történéseit, amikor is valójában minden elkezdődött. Így sem izgalommentes a bűnügyi történet, csak írás- és olvasásmódját tekintve kevésbé kihívó és kirívó, nem annyira eredeti. Mindennek ellenére, vagy ezen túl, a nyomasztó családi tragédiákat, fura és bonyolult szerelmi kapcsolatokat is színre vivő krimi mellé kap az olvasó egy egészen különleges főszereplőt: Baszkföldet. Múltbéli és jelen tájai­val, geológiai kincseivel, falvaival, építészeti jellegzetességeivel, emberi társadalmainak kultúrtörténeti érdekességeivel, tradícióival, szokásaival, babonáival, viszonyaival. S mindez nemcsak annak szemgyönyörködtető – képzeletbeli – (éppen a giccs határán egyensúlyozó) látvány és hasznos ismeret, egzotikum, akit már a spanyol és baszk nevek kiolvasása is próbára tesz, hanem a nyelvben, kultúrában és vidéken jártasabbaknak is. Nem is beszélve arról, hogy a még élő vagy felelevenített népi babonák egyikének kulcsfontosságú dramaturgiai funkciója van a regényben. Uram bocsá’, nélküle nem is tudna folytatódni a sorozat. Így aztán kíváncsian várjuk a – A víz szertartásai és Az idő urai című – folytatásokat. (Ford. Vajdics Anikó. Európa Könyvkiadó, 2020. 636 o.)

Margetin István: Ez hosszú lesz

Margetin István
Publikálás dátuma
2020.07.25. 09:35

Fotó: Adományozó: Urbán Tamás / Fortepan
„Kihúzta magát, bement, sorszámot tépett. Biccentett az őrnek, szervusz, Attilám, csekkem és levelem is van, az melyik szám is? Olyan bonyolultan vannak megfogalmazva.”
Pár méterre volt a postától. Szirénázó rendőrautó hajtott föl a járdára, és állt meg előtte. Nekidőlt a falnak, mellkasához kapott. A kötött mellényen keresztül is érezte a szívverését. Rablás! Mindjárt kivágódnak a kocsi ajtajai, fegyverrel a kezükben előugranak a rendőrök. Egy berúgja az ajtót, három fedezi. Odabent az ügyfelek már a földön fekszenek. A táskájukat szorongatják, többen sírnak a félelemtől. Álarcos banditák ordítoznak, puskával hadonásznak, sürgetik a fiókvezetőt. Ferike remegő kézzel üti be a széf kódját. Holnap hoznák ki a nyugdíjakat, már itt van az egész összeg. Közelebb oldalazott a bejárathoz, közben az autót figyelte. Még egyet lépett. A sziréna elhallgatott, a kék és piros fényjelzés is megszűnt. Óvatosan eltávolodott a faltól, fejét előrenyújtotta, hátha belát az üvegen. Két fiatal rendőr szállt ki az autóból, fegyvertáskájuk a derekukon lógott. Elakadt a lélegzete, arcából kifutott a vér. Elkéstek! Ez már csak a helyszínelés. A rablók elmenekültek, a széf üres, elvitték a kaparós sorsjegyeket, a postatiszta bélyegeket és a gyűjtőknek kibocsátott bélyegblokkokat is. A biztonsági őr holtan fekszik a padlón, mellkasa alatt vértócsa. A dolgozók az értesítettküldemény-átadó pult mögött remegnek, Ferike sápadtan járkál az ügyfelek között, a Magyar Posta Zrt. nevében elnézést kérek a kellemetlenségekért, a rendőrség hamarosan megérkezik. Visszaállítja a sorszámkiadó mellé az őr székét, ami a pánikban fölborult, szegény Attila minden nap azon ült, segítőkészen instruálta az ügyfeleket, mit nyomjanak, fejből tudta az összes ügytípus kódját. A holttesthez nem mer nyúlni, pedig a szabályzat szerint el kell venni tőle a szolgálati fegyvert. Megvárta, míg a rendőrök elmennek előtte. Pár lépéssel lemaradva követte őket. A két rendőr megállt a bejárat előtt. Egyikük kinyitotta az ajtót, ránézett, tessék csak. Elvörösödött. Visszaélés! Szirénáznak, amikor nincs is semmi baj. Pánikot keltenek a lakosság körében, illetéktelenül használják a megkülönböztető jelzést. Otthon megkapták parancsba, hogy reggel fizessék be a gázszámlát, persze elfelejtették, ilyenkor rohangálnak, szolgálati időben, mert csekkszelvény nélkül nem mernek hazaállítani. Illetve dehogy rohangálnak, hát még az ajtóban is udvariaskodnak! Közben meg bárki nyugodtan kirabolhatja a sarki bankot, őket nem érdekli, nekik most privát ügyeket kell intézniük. Kihúzta magát, bement, sorszámot tépett. Biccentett az őrnek, szervusz, Attilám, csekkem és levelem is van, az melyik szám is? Olyan bonyolultan vannak megfogalmazva. Ferike az új lány háta mögött állt, fölnézett a monitorról, rámosolygott a rendőrökre, Ildi, hozzád jöttek, kiáltott az iroda felé. Földerült az arca. Szerelem! Az egyik rendőrfiú, a magasabb, jobb kötésű, a postáskisasszonynak udvarol. Nem bírt estig várni, hogy láthassa. Hetek óta készül rá, hogy elmondja neki, mit érez, csak azt sajnálja, hogy virágot nem hozhatott. Minden kolléga nekik szurkol, mióta a járőrt áthelyezték ebbe a körzetbe. Ildikó meghallotta a szirénázást, most szándékosan húzza az időt, retiküljéből előkeresi a zsebtükröt, megigazítja a haját, egy pillanatra elgondolkodik a rúzson is, de úgy érzi, sok lenne, ne bízza el magát teljesen a fiú. Az édességespolchoz lépett, a díszdobozos bonbonok mögül a fiatal rendőr arcát fürkészte. Ildikó megjelent az iroda ajtajában. Téves, kérdezte a magasabb járőr, téves, bólintott a nő. A rendőrök szó nélkül távoztak. Körbenézett, megszámolta a várakozókat. Négy nő, két férfi és egy pár, összesen hét. Talán a tinilány meg a néni együtt vannak, akkor is hat, ráadásul az egyik férfi külföldinek tűnik. A pultok felé fordult. Három üres, a negyediknél a nyugdíjas Etelka, az utolsónál pedig az új lány, Ferike diktál neki, az egész posta hallja, nem kér számlát, az a másik ügyfélkosár, menj be az efnyolcba. Ellenőrizte a sorszámát, fölnézett a kijelzőre, hát ez hosszú lesz, sóhajtotta.