Feltörte a sarkát
Hamupipőke nem az a lány volt. Nem volt sem olyan elesett, sem gyámoltalan, mint amilyennek hitték. Megvolt a magához való esze, nagyon is.
Apja halála után nem véletlenül maradt a szülői házban. Igaz ugyan, hogy nem egyedül lakta a hatalmas palotát, osztoznia kellett rajta mostohaanyjával és annak két lányával… de mégis.
Nem kellett költöznie – a költözés mindig sok költséggel jár –, sem albérleti díjat fizetnie valami lepusztult peremkerületben. Továbbra is a közelben volt a vegyesbolt, a posta, az orvosi rendelő, na meg a kedvenc cipőboltjától sem kellett elszakadnia. Az is ott volt, a sarkon túl.
És a megélhetésről még nem is beszéltünk. Megmaradt a munkája, ami ráadásul helyben volt. Túlzás lenne azt mondani, hogy „bejárónőként” alkalmazták, hiszen ki sem kellett lépnie a házból, afféle házvezetőnő volt, a munkaköri leírása szerint.
A ház rendben tartása mellett főként konyhai munkákat kellett végeznie.
Jól főzött, a mostohája nemegyszer dicsérte: Hamupipőke, te aztán igazán értesz a fűszerezéshez! A legutóbbi lencsefőzelék kifejezetten ízletes volt! De egy kicsit néha azért változtathatnál a menün. A lencseleveshez nem kellene lencsegombócot adni, a lencsesaláta is finom volt ugyan, de az, hogy lencsepástétomot adsz kétnaponta, kicsit túlzásnak tartom. Ugyanakkor a lencsekrémmel töltött rétesed igazi különlegesség volt! Még a szomszédasszonyomnak is vittem belőle, ő is azt mondta, hogy ilyen jót már rég nem evett.
Na és a kimenő.
Hamupipőke kicsit lusta volt, ami abból is adódhatott, hogy a jóléttől felszedett pár nemkívánatos pluszkilót. Persze ez nem is volt akkora baj, mert legalább volt rajta min legeltetnie a szemét a férfinépnek.
Hetente azért – a kényelmessége ellenére – elment egy-egy rendezvényre, hétvégeken buliba.
Nagyon szeretett táncolni, és odavolt a lábbelikért is, a cipőit különös gonddal választotta ki. Szerencsére a közeli cipőboltban már ismerték a kényes ízlését. Néha üzent is neki az egyik bolti eladó, hogy ugorjon be hozzájuk, új cipők érkeztek. Csupa elegáns, modern fazon.
Mindamellett a kényelmességet is szem előtt tartotta, ha cipőt vásárolt.
Okult az esetből, amikor egy pazar bulira volt hivatalos, amire el is ment, végigtáncolta az estét, de éjfélre a cipő teljesen feltörte a sarkát, így ott is hagyta. A fenének se kell egy ilyen kényelmetlen lábbeli! Szenvedjen benne, aki akar, gondolta, amikor „ott felejtette” levetett cipőjét a bejárat melletti legalsó lépcsőfokon. „Legyen vele boldog, aki megtalálja”-alapon.
A sors tréfája, hogy a cipőt a bulit tartó házigazda fia találta meg – amúgy egy kedves, Hamupipőke ízlésének igazán megfelelő fiatalember –, de ő nem tudott vele mit kezdeni, ezért kidobta.
Hamupipőke új cipőt vett. Furcsamód épp a cipőboltban futott össze egy jól szituált, őszülő halántékú úrral, akivel annyira megkedvelték egymást, hogy hamarosan egybekeltek. Azóta is boldogan élnek, és két szép fiúgyermeket nevelnek.
Mohón falatozni
Hófehérke büszke és rátarti volt már kislánynak is. Amikor édesanyja elhunyt, és apja fiatal nőt hozott a házhoz, azonnal ellenszenvet érzett az arával szemben.
Pedig a mostoha mindenben igyekezett a kedvében járni.
Elvitte vásárolni, a kedvenc ételeit főzette, maga gondoskodott Hófehérke fehérneműinek tisztántartásáról, varrt, stoppolt stb., nem kímélte magát. Annál inkább a mostohalányát. A viselkedése, mármint hogy mindenben Hófehérke kedvében akart járni, az apa halála után sem változott. Továbbra is szívén viselte a lány sorsát.
Amikor Hófehérke betöltötte a tizennyolcadik életévét, önállósodni akart, és elköltözött otthonról.
Mostohája továbbra is féltő szeretettel követte az életútját, és amikor beköszöntött a tavaszi influenzajárvány, nagy kosár friss gyümölcsöt készített össze a lánynak.
Nem is szállt a limuzinjukba, úgy gondolta, pökhendi dolog lenne úrhatnámkodni az egyszerű háztartásban élő Hófehérke előtt, hát gyalogszerrel kereste fel a mostohalányát.
Még cselédet se vett igénybe, maga cipelte a cseppet sem súlytalan kosarat, amely tele volt szebbnél szebb piros almákkal.
Bekopogott Hófehérkéhez, aki nem nyitott ajtót.
A mostoha azonban látta, hogy a lány kikukucskál a függöny mögül.
A mostoha még egyszer kopogtatott, bekiabált, hogy be se akar menni – bár közben elkezdett zuhogni az eső –, csak a lány vegye át a gyümölcsöt, mert nem venné a szívére, ha vitamin híján megbetegedne. Mégiscsak a lánya, ha mostoha is.
Hófehérke úgy gondolta, a mostohaanyja úgysem megy el, amíg nem nyit neki ajtót, ezért végül, ha az ajtót nem is, az ablakot kitárta, hogy beférjen rajta a kosár.
A mostoha az ablakon át benyújtotta az almákat, majd átázott cipőjében, a továbbra is szakadó esőben, hazagyalogolt.
Később a köznyelv tudni vélte, hogy komoly tüdőgyulladást kapott, de egy rossz szava nem volt a mostohalánya ellen, inkább csak dicsérte, hogy milyen tudatosan gondolkodó fiatal nő.
Nem nyit csak úgy mindenkinek ajtót, és persze tisztán tartja az otthonát, a sáros cipőjű látogatókat eleve nem engedi be.
Aztán azt is lehetett hallani, hogy Hófehérke gyomorrontást kapott volna, ha… nem az történik, ami végül megesett.
Ugyanis a lány, aki híresen nagy étvágyú volt – mind az ételek, mind a férfiak terén, bár utóbbiak terén a kisnövésűeket kedvelte –, azonnal nekilátott az almáknak, és mohón falatozni kezdett belőlük. Csak tömte, tömte magába a hatalmas almadarabokat, mígnem az egyik elakadt a torkában. Se ki, se be. Hófehérke megfulladt.
Hazaérkező lakótársai megpróbálták ugyan életre kelteni, de sikertelenül. Hófehérkét eltemették.
A szám szerint hét lakótárs később új partner után nézett…
A vadász vajon?…
Piroskának nem volt piros sapkácskája.
A ruhatárában valóban található volt számos élénk, közöttük piros színű darab – kötény, blúz, szoknya, bokazokni stb. –, de piros sapka nem.
Sőt, mi több, sapkát nem is hordott: szeles időben kendőt, télen fehér nyúlszőr kucsmát viselt.
A Piroska nevet nem „piros sapkácskájáról” kapta, hanem… a keresztanyjától.
Az viszont igaz, hogy gyakran járt az erdőben – nagy kiránduló volt –, és a felmenőit is szerette.
Különösen a nagymamát, aki mindig finom süteményekkel traktálta, ha meglátogatta őt. Amikor aztán nagymamának elromlott a villanytűzhelye, attól kezdve felcserélődtek a szerepek: az unoka vitt süteményt a nagymamájának. Meg egy kis borocskát is, gyakorta.
Egy ilyen alkalommal, miközben kosárral a kezében Piroska a nagymamához ballagott, összetalálkozott a Farkassal.
Farkas Bélával, aki ténylegesen vadász volt, ezért nem csoda, hogy az erdőben össze lehetett vele futni.
Pár udvarias szót váltottak, azután útjaik elváltak, mindegyikük ment a maga dolgára. Piroska konkrétan a nagymamához.
Közben Farkas – a Béla –, elugrott a nagymamához, akivel amúgy is „összejártak”… kártyázni.
Szólni akar neki, hogy jön az unoka.
Még éppen ott volt, amikor Piroska betoppant. Jó szokása szerint gyorsan beugrott az ágyba, és orráig húzta a takarót.
Nem akarta, hogy Piroska mindenfélét gondoljon, hogy ő ott van a nagymamánál.
Piroska meg is lepődött a látványon. Több kérdést is feltett, gyors egymásutánban: mama, miért olyan nagy az orrod, és a szemed, na meg a füled és a szád? – faggatta az ágyban fekvőt.
Aztán, mivel választ nem kapott, abbahagyta a kérdezősködést, és hazament.
A helyzet azóta több megválaszolatlan kérdést is felvetett: kik ették meg a süteményt, és miként fogyott el a borocska?
A vadász vajon bekapta – esetleg ismételten megkapta – a nagymamát vagy Piroskát?
Az előbbi nem nagyon valószínű, mivel azóta a nagymamát a piacon, Piroskát a plázában többen is látták…
