Bogdán László emlékére

Közéleti szereplő halála régen rázott meg annyira, mint Bogdán Lászlóé. Nyilván azért, mert minden kiváló cselekedete ellenére elsősorban nem közéleti szereplőként gondoltam rá. Hanem annak a reménynek a jelképeként, hogy ez az ország másmilyen is lehet, mint amilyen. Halála és igen, brutális önakasztása azt üvölti a képembe, hogy nem, dehogyis lehet, ostoba álmodozó voltam, ha még mindig ilyesmiben reménykedem.

És hát Bogdán László érzékeny, nagyon jószándékú, esetenként talán megvezethető és rendkívül szeretetéhes ember volt. Egy ideális világban ilyen egy közösségi vezető. Érzékeny, mert emberekkel dolgozik, jóindulatú, nem gyanakvó, és éhezi a szeretetet, mert ha nem pénzért és karrierért csinálja, akkor a közösség szeretete a legszebb fizetség. De a mai magyar közéletben ezek kifejezetten ellenjavallt tulajdonságok. Ha mégis szorul belénk ilyesmi, akkor jobb mélyen eltemetni magunkban.

És nem csak a sokat szidott pártokban. Tragikus példája azt mutatja, hogy a civil és kisebbségi szerveződések jelentős része semmivel sem különb az úgynevezett "nagypolitikánál". Merő mazochizmusból végignéztem azt a több mint két órás videót, amelyen úgymond "roma jogvédők" gyalázták és ócsárolták egy fórumon. Nem is tudom, mi fájhatott neki jobban. A kormány által agyonpénzelt Fidesz-romák korruptsága, vagy az állítólagos liberális jogvédők teljes értetlensége és rosszindulata a lényével, minden szavával és gesztusával szemben.

Néhány sportolót és művészt leszámítva, akiknek a származásával senki sem törődött, több évtizede kétségkívül Bogdán László volt az első cigány közszereplő, akit a magyar társadalom őszintén becsült és szeretett. Azok a roma vezetők, akik szerint hazánk "kilencmillió fajgyűlölő országa", ezt nyíltan és bevallottan a bűnéül rótták fel. Pedig maguk és közösségük érdekében előbbre jutnának, ha megpróbálnának elgondolkodni azon, hogy a megveszekedett nácikat leszámítva miért szerettük mindannyian ezt a cserdi testvérüket.

Minden épeszű ember tudja ebben az országban, hogy a cigányság felemelkedése nélkül szánalmas jövő vár Magyarországra. Ha sokakban vannak is előítéletek a cigánysággal szemben, azonnal felenged a szívük, ha azt látják, hogy a cigányok közül valaki megérti az előítéleteiket, és megpróbál tettekkel lefaragni belőlük valamennyit. Bogdán László ezt ösztönösen, bölcsen és hihetetlen intelligenciával megértette. Cselekedeteinek volt egy racionális eleme, annak felismerése, hogy munka és iskolázottság nélkül mély nyomorban marad a népe a saját falujában és szerte az országban. Különösen megindító volt a manapság ritkán hallható vallomása a fizikai munka nehéz, de embert felemelő méltóságáról.

De ezen a racionális, mondhatnám polgármesteri programon túl volt a lényében valami mélyről jövő, eltanulhatatlan finomság. Azt akarom, hogy szeressetek, s ezért legyőzöm a saját gyengeségemet, korlátaimat. Ez több, mint politika; ez életfilozófia, amelyet "három iskolával" is megért, aki ilyennek született, és nem ért meg öt egyetemmel sem az, akinek görcs szorult a szívébe.

Pártokhoz amúgy nem kötődött, a "roma politikusok" példája joggal elriasztotta a politikától. Azért persze nem véletlen, hogy a 2019-es EP-választásokon, a legtöbb magyar faluval szemben Cserdiben az ellenzék (a Demokratikus Koalíció) kétharmaddal verte a Fideszt.

De hagyjuk a "roma politikát". Bogdán László kapcsán, akármennyit beszélt és kérdezték is a cigány ügyről, elsősorban mindig azt éreztem, hogy olyan ember, akivel jó egy hazában élni. Egyszerűen jó érzés tudni, hogy vannak ilyen nyílt, jószándékú és látszólag sikeres emberek is köztünk, teljesen függetlenül a származásuktól. Jósága, tisztasága még a csalfa és cinikus médiumokon is átütött. Azt is tudom róla, nem a médiából, hogy akármilyen nagy szívességet tett valakinek, szinte zavarba esve köszönte meg azt a kis segítséget, amit ő kapott viszonzásul.

A szeretetéhsége szinte átsütött az üzenetein. Ez nyilván sebezhetővé tette, és talán a tragikus véghez is hozzájárult. Remélhetőleg nem intimitás leírni, hogy rákja volt, és a szívét is agyonhajszolta a munkával és a megfelelni vágyással. Mégis, sokáig velünk maradhatott volna, ha jobban vigyáz magára, ha jobban vigyázunk rá.

De hát pontosan arról van szó, hogy nem olyan országban élünk, ahol vigyázunk egymásra. A jóság és a tisztaság nem erény, hanem céltábla, az "ide lőjetek" jelzése. Tudom, hogy valamiféle közéleti szereplőként az lenne a dolgom, hogy reményt keltsek másokban a jövőt illetően. De most nem megy. Bogdán László halálával ez az ország még rosszabb és reménytelenebb lett.

És még egy gondolat. Életútját ismerve meg kellett kérdeznem magamtól, hogy én sokkal jobb környezetből, szerencsésebb háttérrel indulva tudtam-e annyit tenni ezért az országért, mint Bogdán László. Ha mindannyian elgondolkodunk ezen, akkor talán-talán mégsem leszünk olyan rossz ország.