Előfizetés

Végjáték

Emlékszik még valaki, miért volt szomorú Lázár János 2014-ben? Az Origo, azon belül is a hírportál címlapja miatt amúgy, amely címlapot akkoriban, amikor ez a szomorúság hírré vált, már rég a kormány szerkesztett. Nem olyan látványosan, mint most, csak sunyin, a háttérből, kizárva bizonyos témákat a címlapképes történetek köréből. Az Origo – akkorra már csak virtuális – függetlenségét természetesen nem sikerült megvédeni a kollaborációval, a tulajdonos Telekom több százmilliárdos állami megrendelés fejében átengedte Orbán köreinek a koncot, a cégnél emiatt (Németországban) lezajlott belső vizsgálat eredményét sosem hozták nyilvánosságra. Most, amikor nem Lázáron, hanem Orbánon a szomorkodás sora, mi pedig az Index origósodásának egyre tragikusabb jeleit látjuk, meg olvassuk az egymásnak ellentmondó megnyilvánulásokat részben az indexes újságírók, részben a mészárosmunkát a nevén nevezni nem hajlandó menedzserek részéről, érdemes emlékeztetni rá (legalább) magunkat: amikor egy szerkesztőség először halkan, majd egyre hangosabban szólt, hogy veszélyben van a függetlensége, akkor – bárki, bármilyen érvekkel állította is az ellenkezőjét – eddig még mindig az derült ki, hogy a szerkesztőségnek volt igaza. Tisztességes újságíró számára ugyanis nincs nehezebb annak nyilvános megvallásánál, hogy a tartalom, amelyhez a nevét és az arcát adja, kormányzati nyomás alatt készül; ilyesmivel sosem viccelünk. Az Index tartalomgyártó munkájának autonómiája nem Dull Szabolcs eltávolításával került veszélybe. A kirúgás – sajnos ezt is saját tapasztalatból tudjuk – a folyamat azon fázisát jelzi, ahol nyíltan megüzenik, hogy nem számít sem az újságírók akarata, sem a látszat, sem a várható botrány. Ez még nem a vég, csak egy újabb veszteség, amelyet továbbiak fognak követni - nem csak az Indexnél.  

Az új asszony

A világoskék szempár alatti ráncokat szinte rajzfilmszerűen hangsúlyozza ki az aratáskor rászáradt por, s teszi öregebbé az amúgy középkorú, vidám arcot. A leheletvékony szürke tónus vékony filmként telepszik állra, homlokra, sőt, még a fülcimpákra is jut belőle. Fogpasztareklámként villan elő a vakítóan fehér fogsor, lelki szemeinkkel már a plakátot is látjuk mögötte, a „ragyogás” szó zöld betűkkel kiemelve. Felgyűrt ingujjban dobálja ki az udvarra a szalmabálákat, könnyedén, mintha kartondobozokat hajigálna. Ketten cipeljük, amit ő egyedül odarepít elénk, nyámnyilák vagyunk még mindig a rendes parasztokhoz képest, pedig gödröt ásni, földdel teli talicskát tolni – mifelénk furikot –, trágyát vasvillával szétteríteni már nem okoz akkora izomlázat, mint az elején. A kislány közben csendesen elüldögél a lépcsőfeljárón, házi málnaszörpöt nyomtunk a kezébe, de enélkül sem az a futkosós, zablátlan fajta. Szemlélődik, a kiscsirkék láttán mosolyog, a macskát megsimogatja, de leginkább a kutyának örvend, neki is van otthon, még ha feleekkora is. A teherautó platója mellett szinte eltűnik a virágos kis szoknyája, a tiszttára mosott, vasalt pólója. Körmein világos-rózsaszín lakk, az ujjbegyek apró gyöngyként bukkannak elő, ahogy a kutya hosszú, loboncos, fekete szőrét babrálja. Az apját nézi közben, az néha visszanéz rá, de a szalmabálákkal akkor sem áll meg, legfeljebb biztatóan pislant, mindjárt végzünk, üzeni a tekintet. Jó ideje egyedül neveli, korábban szénát hozott, akkor mesélte, hogy lelépett az asszony, de nem is baj, amúgy se vették sok hasznát, többet ült a kocsmában, mint a konyhában, van ilyen, az elején nem látszott, a végén meg már mindegy volt. A kérges, kidolgozott ujjak megtanultak foncsikot (lófarkat) kötni, hármas osztatú copfot fonni, piskótát sütni és habos kakaót keverni. Ha nincs iskola, együtt fuvaroznak, a sofőrfülkében a gyereknek külön kis birodalma van, puha párnákkal, illatos kendőkkel, kedvenc macival – ha várni kell az aratókra, bálázókra, legyen hol pihenni kicsit. De most szorít az idő. A festő nemrég ment el: minden szobát újra kifestetett, az ajtókat, ablakokat is lemázoltatta, sőt új hűtő is került. Még takarítani kell kicsit, s virágot venni, aztán holnap együtt mennek fel a repülőtérre a nagy teherautóval. Másenykának hívják a lányt, pár évvel fiatalabb nála, de a gondolkodása mintha érettebb lenne. Ezt persze nem tudja teljesen biztosan, inkább csak sejti, mert nem minden szavát érti, és a „gugli” sem mindig segíti ki, de majd most, ha végre élőben látják egymást, könnyebb lesz. Nem tervez, nem álmodozik, csak hallgat a megérzéseire, s ezek most azt súgták, hogy ez a nagymamája okán magyarul döcögve beszélő orosz lélek épp nekik való, szeretni fogják mindenestül, miképp ő is viszontszereti mindkettőjüket. Talán nem is baj, ha az elején nincsenek rendes szavak, nem kell értelmezni, mérlegelni, hogy igazak-e vagy sem, szívből jöttek vagy számításból, s jó lesz így a lánykának is, akinek a beszéd amúgy sem kenyere. Az aratásnak úgyis vége, pont időben jön, sem előbb, sem később. 

Pánik

Emil bácsit néhány hete temették el. Kilencven fölött járt, húsz évig az egyik megyeszékhely tanácselnökeként dolgozott, imádta a zenét és a dédunokáit. Amikor tavasszal, a járvány alatt elesett és kórházba került, majd egy állami gondozóházba, a gyerekei nem látogathatták - egy hónap alatt teljesen leromlott az állapota. Szégyen, de amikor először bemehettek hozzá, mocskos és büdös volt, később kiderült, hogy tetves is. Pánikszerűen kezdtek keresni másik helyet, ahová átvihetik. Napi (!) harmincezer forintért találtak is megoldást egy magánotthonban. Itt patyolattisztaság volt, naponta borotválták, mindent megkapott, utolsó napjai méltóságban teltek. Még két hétig élt. Amikor mindezt végighallgattam egyik gyermekétől, óhatatlanul kibukott a kérdés, hogy ennyi a lehetőség ma Magyarországon? Vagy feléled a saját megtakarításaid, netán az övét is, hogy az édesanyád/édesapád egy normális otthonban élhessen utolsó heteiben, hónapjaiban, kis szerencsével éveiben; vagy beletörődsz, hogy egy zsúfolt állami/önkormányzati/egyházi/alapítványi gondozóház vagy idősotthon legyen számára a végállomás, ahol a három másik helyett is dolgozó, végkimerüléshez közelítő személyzet elengedi a kezét. S mindez miért? Mert a magyar állam általában – és nem csak Orbán vezetése óta – nem akar foglalkozni ezzel a feladattal. Megteheti, hiszen az uniós jövőképben az szerepel, hogy minden nyugdíjaskorúról lehetőség szerint a saját otthonában kell gondoskodni, szociális nyelvre fordítva: az idősgondozási alapellátást kell fejleszteni. Ez elvileg teljesen normális hozzáállás, a baj csak az, hogy nálunk nincs se ez, se az. A 65 év felettiek száma kicsivel több, mint 1,8 millió, a 80 éven túliak nagyjából 440 ezren vannak. Ezek a százezrek ma 54 ezer bentlakásos helyen osztozhatnak, s a férőhelyek száma tavaly már nem nőtt, hanem csökkent. Házi gondozás 92 ezer embernek jut. A várólisták közismerten egyre csak dagadnak, de a kormány ahelyett, hogy tervezne és szervezne, homokba dugja a fejét. Idén a nyár közepéig egyetlen friss adat sem jelent meg az igényekről a szociális portálon. A járvány bebizonyította, mennyire kevés az idősekről való eddigi napi gondoskodás. Támogatásra szoruló tömegek kerültek az önkormányzatok látókörébe, egy komplett önkéntes hadsereg állt be az ellátásukba, de az is egyértelmű lett, hogy a mainál nagyobb szociális ellátórendszer működtetésére a településeknek nincs pénzük. Százezrek élnek hát kényszerből magányosan, százezreket gondoz a család, százezrek kiáltanak segítségért, de a kormány egyetlen ötlete az ellátórendszer reformjára, hogy amit lehet, átad az egyházaknak. Valamivel több pénzt kapnak, mint a többiek, és persze megkapják az ellátásra használt ingatlanokat. Csak az a kérdés, meddig marad ez így? Mert ha egyszer egy kormány majd azt gondolja, mégis egyforma támogatás járjon minden idősotthonnak, bárki is a fenntartója, nem biztos, hogy még megéri működtetni őket, el is lehet adni ezeket a házakat. Tényleg beletörődik egy ország, hogy ennyi jut az Emil bácsiknak?