Előfizetés

Kentaurbeszéd – Hunčík Péter: Liberális demokrácia rovásírással

Hunčík Péter
Publikálás dátuma
2020.07.25. 12:00

Fotó: JOE KLAMAR / AFP
Amikor március végén Igor Matovič bejelentette, hogy készen van az új kormány névsora, még azok is megrettentek, akik a választásokon rá és a pártjára szavaztak.
Szakértők egybehangzó véleménye szerint, ha Szlovákiában nem február utolsó napján tartották volna a parlamenti választásokat, hanem két héttel később, akkor a szlovák miniszterelnököt ma nem Igor Matovičnak, hanem Robert Pellegrininek hívnák. Ez a fiatal, szimpatikus politikus hosszú éveken át Fico árnyékában sápadozott. Ő volt a nemhivatalos Helyettes, aki mindig ott állt a Főnök mögött, ám sohasem szólalt meg, mindenről tudott, de soha nem tiltakozott, csak mosolygott rendületlenül. Amikor Ján Kuciak meggyilkolása után Fico kénytelen volt lemondani posztjáról, a szocialista Smer vezetői úgy gondolták, hogy egyedül ő képes megállítani a szocialista párt mélyrepülését. Ám, ez a Fico-Pellegrini váltás kevés lett ahhoz, hogy az országot tizennégy éven át irányító, velejéig romlott, szocialista párt újabb választást nyerjen. A szocik utolsó „lehetősége” túl későn, a koronavírus megjelenése után villant fel. Az első halálesetek után az emberek idegesen kapkodták a fejüket, varázsfőzeteket ittak, csodabogyókat ettek, és egyre több „holtbiztos” recept került fel az internetre. A kaotikussá váló helyzetet Pellegrini határozott fellépése oldotta meg. A választások után az az új kormány hivatalba lépéséig ugyanis Pellegrini intézte az ország ügyeit. És láss csodát, a járvány ezen kezdeti időszakában Szlovákia „jobban teljesített”, mint az EU-államok többsége. Pellegriniék létrehoztak egy szakértői bizottságot és ennek a testületnek a döntései nyomán alakították az országos stratégiát. A bizottság javaslata nyomán döntött a kormány arról, hogy tizennégy napon át szünetel a termelés, az országban. A polgárok szinte kivétel nélkül eleget tettek a „mindenki maradjon otthon!” felszólításnak. Kiüresedtek a nagyvárosok terei, és nem csak az iskolák, meg a munkahelyek zártak be, hanem a szórakozóhelyek, és a bevásárló központok is. Az emberek maszk nélkül nem mentek ki az utcára, az orvosnál és a kisebb üzletekben fegyelmezetten betartották a két méteres „szociális távolságot”. Hiába a fegyelem, a rendszer mégsem működött tökéletesen. Egyre több szájmaszkra és lélegeztető-gépre lett volna szükség, ámde kiderült, hogy az országos tartalékalap vezetője (egyébként Robert Fico közeli barátja), maszkok és lélegeztető-gépek helyett lakásokat vásárolt magának Pozsony belvárosában. A korrupt igazgatót a tévé kamerái előtt, bilincsben vezették el. Az ilyen látványos intézkedések hatására a feszültség csökkenni kezdett az országban, és amikor, március végén Igor Matovič bejelentette, hogy készen van az új kormány névsora, még azok is megrettentek, akik a választásokon rá és a pártjára szavaztak. Vajon az új kormány képes lesz olyan profi módon intézkedni, ahogyan azt Pellegriniék tették? – kérdezgették egymástól az emberek.

A „bohóc”

Matovičnak minden tudására szüksége volt ahhoz, hogy visszaszerezze a megcsappant bizalmat. (Ami egyébként nem az ő rossz lépései nyomán kezdett el fogyni. Egyszerűen arról volt szó, hogy Pellegrini jó időben jó helyen volt.) Az új miniszterelnök sajátságos módon kezdett hozzá a „rendcsináláshoz”. Többórás sajtóértekezleteket tartott, minden témához hozzászólt, ha valahol meglátott egy kamerát, azonnal felöltötte ellenállhatatlan mosolyát, és beszélni kezdett. Mindenről tudni akart, és mindent maga akart elintézni. Támadott és fenyegetett, mellébeszélt és manipulált. Továbbra is konzultált a szakértőkkel, de a „bejelentéseket” már ő tette meg. Egyre jobban hasonlított ahhoz a Igor Matovičhoz, akit ellenzéki időszakában nemes egyszerűséggel bohócnak neveztek az újságírók. Senki sem tagadja, hogy ennek az ellenzéki bohócnak hatalmas szerepe volt a kormányváltásban, ám a krumpliorr és a piros kóchaj miniszterelnökként már nem mutatott olyan jól. Ám legfontosabb választási ígéretéről Matovič nem feledkezett meg, ez pedig a korrupció elleni harc. Szlovákiában megindultak azok a rendőrségi és ügyészi vizsgálatok, amelyeket eleddig Fico és belügyminisztere, Robert Kaliňák hatékonyan blokkolt. Bírákat, ügyészeket (köztük a volt legfőbb ügyész is), rendőröket és nagyvállalkozókat tartóztattak le. Mennie kellett az alkotmánybíróság egyik ismert tagjának (szintén Fico közeli barátja) és a legfelsőbb bíróság egyik alelnöknőjének is, és börtönbe került az igazságügyi minisztérium államtitkárnője is. (Ígérem, most írom le utoljára, hogy ő is Fico közeli emberének számított). A letartóztatottakat nagy része ellen az oligarcha Marián Kočner telefonjegyzékének alapján emeltek vádat. Kočnert ugyanis nemcsak Ján Kuciak meggyilkolásának ügyében vádolják, neve korrupciós ügyekben is olvasható. Mindezek ellenére a polgárok egy része mégis azt gondolja, hogy az igazi nagy halak még mindig nem kerültek horogra. Ugyanis Kočner még a világon sem volt, amikor Ficóék már égbekiáltó disznóságokat cselekedtek. (Fyanús privatizációk, offshore cégek kapcsolata magas állami vezetőkkel, a Gorilla ügy, stb.).      Matovičnak tényleg igyekeznie kell, ha be akarja tartani választási ígéreteit. Az utóbbi napokban ugyanis már az ő vértezetén is megjelentek az első repedések. Tavaly a parlament elnökéről,  Danko úrról derült ki, hogy „illetéktelenül” használja jogi doktori titulusát. Danko vizsgadolgozata ugyanis csupa „vendégszövegből” állt. Az ellenzék őrjöngött, Matovič ironizált és a JUDr helyett a PlgDr. (plagizátor doktor) címet ajánlotta Dankónak, és azt követelte, hogy a parlament elnöke azonnal mondjon le. Nos, a minap kiderült, hogy a Matovičhoz mindig hű új házelnök, Borisz Kollár sem egyedül írta meg diplomamunkáját. Vannak újságírók, akik még azt is kétségbe vonják, hogy egyáltalán járt-e egyetemre. (Mečiar idején ugyanis minden nagyobb szlovák város „kapott” valamilyen felsőoktatási intézményt. Felkészült oktatókat viszont Vladimir Mečiar sem tudott „előállítani”. Ezeken az „egyetemeken” olyan emberek tanítottak, akiknek nem jutott hely a nagypolitikában, vagy szükségük volt valamilyen bérkiegészítésre. És a bérkiegészítés egyik legjövedelmezőbb formája a diploma-árusítás volt. Akadt olyan intézmény is, ahol az „alapdiploma” után ezerötszáz euróért még PhD titulust is lehetett venni.) Kollár úr is ilyen egyetemen tanult klimatológiát egy nyugat-szlovákiai kisvárosban, Szakolcán. Miután kitudódott a dolog, mindenki várta, hogy Igor Matovič bejelenti Kollár visszalépését, ám a miniszterelnök csendben maradt. És akkor sem őrjöngött, amikor kiderült, hogy az új iskolaügyi miniszter is plagizált (Gröhling miniszter úrról épp akkor derült ki a csalafintaság, amikor bejelentette, hogy ősztől megkezdik a szlovák oktatásügy átfogó reformját.) Ma már tudjuk, hogy Igor Matovičnak jó oka volt arra, hogy hallgasson. Az egyik ismert napilap újságírói kiderítették, hogy annak idején (22 évvel ezelőtt) ő is két tankönyv anyagát vette kölcsön és ezekből fércelte össze vizsgadolgozatát. Diplomamunkájában a bevezető sorok és a zárószó kivételével egyetlen saját mondata sem volt. (Arra a bevezető szövegre gondolok, amelyben a jelölt kijelenti, hogy munkáját külső segítség nélkül, önállóan dolgozta ki). Kollár és Gröhling természetesen nem mondott le, Matovič úr pedig kijelentette, hogy ő majd azután távozik a kormány éléről, ha már teljesítette választási ígéreteit, azaz véget vetett a korrupciónak az országban.

Egyszerű emberek

Borisz Kollár kijelentette, hogy fütyül az egészre, neki nincs szüksége semmiféle titulusra, mert őt úgysem magiszterként, hanem Boriszként választották meg az emberek. És ez, sajnos így igaz. A plagizáló politikusok tudják, hogy amit ők tettek, az csak gyerekes csínytevés Fico és társai gyalázatos bűntetteivel összehasonlítva. De azt nem hajlandók elismerni, hogy a megtisztulás helyett, ők is azon az úton indultak el, amelynek végső állomása a korrupció. Matovičék a választások előtt erkölcsi megtisztulást és európai értékrendet ígértek a polgároknak. De attól tartok, ha így folytatják, a „fényes” átalakulás helyett a liberális demokrácia utolsó nyomait is kitörlik az országban. Igor Matovič OľaNO (Egyszerű emberek és személyiségek) pártja ugyanis olyan képződmény, amelyet egyedül a Vezér személye tart egyben. Az Egyszerű emberek – nomen est omen – nem az ország jövőjéről vizionálnak. Békében és nyugalomban szeretnének élni, elzárkózva Európától és a a világtól, meg az új gondolatoktól. Ugyanúgy utálják az értelmiségieket, ahogyan Mečiar és Fico emberei. A pártban egyebek között található egy vallásos csoportosulás is, amelynek 16 tagja a minap az ellenzéki Kotleba fasiszta pártjának(!) törvényjavaslatát támogatta a parlamentben, mert véleményük szerint a terhességmegszakítás ellen mindenkivel, még a fasisztákkal is össze lehet fogni.

Elvagyunk

Sajnos ki kell mondani, hogy Szlovákia harminc esztendővel az önállóság megszerzése után sincs még „kitalálva”. Az ország az 1998-2006-os Dzurinda időszakot leszámítva csak „elvan” mint befőtt a polcon. Ami kell, az megvan, mondja a szlovák gazda, és felhörpint egy kupica pálinkát. Az sem zavarja, hogy a koronavírus miatt az idei nyáron nem a horvát tengerhez mennek üdülni. Hiszen a kormány megígérte, hogy az Adriai tenger langyos vize helyett az idén minden választópolgár a brüsszeli eurómilliárdok hullámaiban fog lubickolni. Nincs hát semmi baj. Csak ki kellene végre találni, hogy mire költsük el azt a temérdek pénzt, mondta Igor Matovič a minap. Aztán egy csókot dobott Brüsszel felé, majd meglátogatta déli szomszédját, hogy megtudakolja tőle, hogyan kell megregulázni a rebellis újságírókat, és mi a teendő a „veszélyes” polgárjogi alapítványokkal. Néhány éve még úgy beszéltek Szlovákiáról, mint a '89-es fordulat egyik nagy nyerteséről. A gazdaság dübörgött, a lakosság élvezte az EU (és az euró!) által nyújtott előnyöket, az ország vezetői büszkén grasszáltak a nemzetközi konferenciákon. Aztán hirtelen kipukkadt a kék-kék, fehér-piros lufi. Kiderült, hogy a Tátra alatti ország nem különbözik a szomszédaitól. Parokiális, poshadt , lápos vidék. Kérdezik, hogy mi van velünk, magyarokkal? Jól elvagyunk. Igaz, hogy most valami sérüléssel bajlódunk, mert a legutóbbi meccsen felrúgtuk önmagunkat, ezért a következő meccseket mi csak a lelátóról fogjuk követni. Nem a cserepadról, a kakasüllőről! De mondom, különben jól elvagyunk. Senki sem törődik velünk, és mi sem törődünk senkivel. És a jó hír az, hogy a legutóbbi felmérések szerint senkinek sem hiányzunk. Gyurmázunk és szobrozunk, építgetjük az emlékhelyeinket, tanuljuk a lovasíjászat csínját-bínját. A nyári táborokban elmagyarázzuk egymásnak a tuti megoldásokat, „jól kiosztjuk” a szlovákokat, elénekeljük a Krasznahorka büszke várát, és oktatjuk a fiataloknak a rovásírást. Néha megtámogatnak minket jó emberek, abból aztán jut is, marad is. Kulturára (rövid „u”-val!) és oskolára kevés, pártépítésre meg sok. Korrupcióra viszont épp elég. És aki érti a csíziót és tudja, hogy ityeg a fityeg a Kárpát-medencében az majd beosztja valahogy azt a kevéske euróforintot.

Mai türannoszok

Heimer György
Publikálás dátuma
2020.07.19. 09:05

Fotó: Zagyi Tibor / Népszava
Ripp Zoltán nevét a rendszerváltás utáni történések szakavatott elemzőjeként ismerheti a tudományos igényű politikai monográfiák iránt érdeklődő olvasóközönség. A történész-közírónak mindemellett kora ifjúságától szenvedélye a szépirodalom, s az elmúlt években szépíróként is kipróbálta tollát: hat regény megírásán van túl, de eddig csak egyet publikált. Fikciós műveiben társadalmi alapkérdéseket is fölvet, de nem holmi elvont filozofálgatással, hanem ellenkezőleg, mában játszó, drámaian pergő cselekményszövéssel. Hogyan lesz egy politikai elemzőből szépíró? Miképpen jött ez a kései regényíró-kedv? Spiró György 2014-ben, a könyvheti megnyitón úgy fogalmazott, hogy évtizedeken át elhúzódó szellemi polgárháború idején a szépirodalom az egyetlen emberhez való műfaj. Az erős fogalmazás meghökkentett, ugyanakkor biztatást is jelentett, hogy nem eleve tévedés, amit amatőrként művelek. Merthogy már évekkel azelőtt belefogtam a regényírásba. Történészként évtizedeken át a forrásokból kibányászható tényekre alapozva írtam könyveket, tanulmányokat, de mindig is élt bennem a vágy, hogy szabadon engedjem a fantáziámat. Miután visszavonultam az aktív történész-kutatói és a politikai elemzői pályától, úgy éreztem, eljött az ideje, hogy utat adjak szenvedélyemnek. Első regényeimet csupán a családomnak szántam. Tavaly jelent meg elsőként a Vezeklés nélkül, most pedig kiadásra kész A zsarnok halála című újabb munkám. Remélem, hamarosan napvilágot láthat. Fontosnak vélem.

A zsarnok halála – amelynek apropóján beszélgetünk – arról szól, hogy egy nevesincs országban, egy végletekig elkeseredett merénylő áldozatául esik az elnök-diktátor, s az utódlási küzdelmek közepette lázong a nép. Már az alaphelyzet drámai. Mit akar üzenni? Nem politikai pamfletet írtam, hanem arról a morális alapproblémáról töprengtem: vajon legitim-e a nép által választott zsarnok eltávolítása erőszakos úton vagy sem? Hogyan lehet megszabadulni az egyszemélyi uralomra épülő zsarnoki rendszertől? A dilemma több ezer éves.

Görög sorstragédia modern történetben elbeszélve? Az alapvető erkölcsi probléma nem pusztán az a meglehetősen elvont kérdés, hogy szabad-e – és ha igen, milyen körülmények között szabad – az erőszakot választani annak érdekében, hogy meg lehessen szabadulni a zsarnoktól és rendszerétől. Ebből morálfilozófiai értekezés származhat, regény aligha. Azt a dilemmát próbáltam fordulatos történet keretében felvetni, hogy egy jóravaló, szelíd ember, akinek már nincs veszítenivalója, s korábban eltökélt híve volt a zsarnokká lett politikusnak, majd személyes sorsán is tapasztalnia kellett a tömegek által támogatott zsarnoki rendszer borzalmait, vajon dönthet-e morálisan helyesen úgy, hogy hazája számára nincs más kiút, mint hogy magára veszi a legsúlyosabb bűn kárhozatát, ezzel nyitva utat a változás előtt.

Regénye egy diktatúrába forduló, prezidenciális kormányzati formájú országban játszódik. Miféle rendszer a zsarnoké? Már Arisztotelész is foglalkozott a türannosz által uralt politikai rendszerrel, ám ma sincs nagyon másképpen, mint az ókor zsarnokainak korában. A nép emeli maga fölé a karizmatikus politikust, akitől rendet, biztonságot remél, s aki aztán despotává lesz, és olyan viszonyokat teremt, hogy demokratikus választások útján már nemigen lehet őt elmozdítani. Elfoglalja és uralja a hatalmi intézményeket, a demokráciából legfeljebb a homlokzat marad, minden lényegi kérdésben maga dönt. Az egész rendszer úgy épül fel, hogy ne lehessen megszabadulni tőle, politikai berendezkedésében a fasisztoid rezsimekre jellemző vezérelvűség érvényesül, persze ma már az új viszonyokhoz alkalmazkodva, terrorisztikus eszközök nélkül. Nincs is ilyenekre szükség. A vezérnek uralma fenntartásához elegendő a hatalmi szféra uralása, az autonómiák felszámolása, a gazdasági fölény, a következetes indoktrináció, a befolyásolási eszközök feletti domináns rendelkezés. A hívek táborát ugyanakkor egyben kell tartani, ami a szélsőséges nacionalizmussal kevert gyűlölködés felszításával érhető el leginkább. 
Elemzőként már korábban is írt esszét a gyűlöletpolitikáról, s ha végignézünk a világon, mellbevágó, ahogy még a nyugati demokráciákban is hovatovább kormányzati szintre emelkedik a gyűlöletbeszéd. Miért? Nincs ebben különösebb rejtély. Régi tapasztalat, hogy a felkorbácsolt negatív érzelmek, mint a gyűlölet és a félelem, nehezen leküzdhető hatást keltenek, tömegek válhatnak általuk galád politikai szándékok megvalósításának eszközévé. Egyúttal áldozatává is, persze. Verbális erőszakkal indul, aztán ki tudja, meddig fajul. A gyűlöletpolitika épp elégszer torkollott háborús vagy polgárháborús viszonyokba ahhoz, hogy tartsunk tőle. A sovén nacionalizmus, a rasszizmus, a xenofóbia, a régi sebek felszakítása, az irigység, az ellenlábasokat érő karaktergyilkosság mind-mind a társadalom tartós politikai megosztásának és az alávetettség elfogadásának, a diktátortól remélt biztonságvágy illuzórikus kielégítésének eszköze. Jól ismerjük a józan észt elhomályosító módszereket, amelyek szétszakítják a társadalmat. Ha nem vetnek gátat a gyűlöletkeltésnek, szinte drogként hat, vagyis függőséget is kialakíthat, amely a hatalmi szándékoktól vezettetve a gyűlöletadagok folytonos növelésével jár. A regényemnek ez nem véletlenül hangsúlyos eleme. Regényének szereplői mind mai hús-vér figurák, így a kormányzati apparátus, az erőszakszervek emberei, a lázongó népbarátok, s nem utolsósorban a szexuális örömöket habzsoló hedonista politikusok. Kik alapján formázta karaktereit, honnan merített a díszletekhez? Gyenge pillanataimban azzal hízelgek magamnak, hogy elég alaposan ismerem a politika világát, a hatalmon lévőkét és a tehetetlenségre kárhoztatva ellenzékbe szorítottakét egyaránt. Eszem ágában sem volt azonban kulcsregényt írni, amelyben egyszerűen beazonosíthatók a figurák. Ettől függetlenül persze bárki szabadon fölfedezhet analógiákat, hiszen a politika világa változatos ugyan, de az alapképletek, típusok ismerősek. Az erkölcsi dilemmák mellett regényem fontos vonulata a zsarnoki hatalom fenntartóinak, haszonélvezőinek vizsgálata. Ennek keretében igyekeztem utánajárni, miféle következményekkel járhat a váratlanul fejét vesztett zsarnoki rendszer átvételére készülők magatartása az utódlási viaskodás során. A zsarnok halála főhőse Debor Emma, egy magát firkásznak tituláló, de öntudatos újságírólány, aki az események sodrásában, jószerivel akaratán kívül a lázongó tömeg élére kerül, amolyan Jeanne d’Arc. A mai profi politikusok korában az ő sorsa mit jelképez? Főhősöm számára is felmerül a további életét eldöntő erkölcsi kérdés: mit és meddig tűrhet. Jeanne d’Arc lenne? Egy porcikája sem kívánja a direkt politikai szerepet. Váratlanul rázuhant munkája, oknyomozó riportja vezeti el oda, hogy túl kell lépnie kényszerű megalkuvásain, ki kell lépnie a még éppen elviselhetőnek tűnő elnyomás rendszeréből. Választ kell találnia, meddig mehet el, meddig sodródhat a merénylet nyomán felfordult világban, ha már eljutott addig, hogy ne legyen más célja, mint hivatása erkölcsi követelményeinek, a valóság kendőzetlen feltárásának megfelelően cselekedni. Vállalhat-e ennél többet, ha szándékán kívül a lázongás ikonikus alakjává emelkedik? Ehhez kapcsolódva megjelenik a regényben a pártpolitikán kívüli, de politikai szerepet vállaló ellenzéki értelmiség morális dilemmája is: bizonytalannak érzékelt társadalmi háttérrel kezdhet-e kockázatos rendszerellenes politizálásba a zsarnokság ellen, ha az akár társadalmi tragédiával fenyeget? Hol a határ? Tépelődő szavaiból úgy tűnik, szerzőként ön is viaskodik a válaszokkal. Végül mégiscsak az a fő kérdés: hogyan lehet meneszteni a mai türannoszokat? Nem akartam egyértelmű választ sugallni. Az lehet egy publicisztika vagy politikai röpirat dolga, de nem egy regényé, még ha föl is vetem benne a pártpolitikából kilépő lázadás lehetőségét: mikor és mitől lehet eredményes vagy épp vezethet tragédiához. Majd az olvasó dönti el, érdemesnek tartja-e, hogy továbbgondolja a regényemben érzelmektől korántsem mentesen megjelenített dilemmákat.

Névjegy

Ripp Zoltán (68 éves) a középiskola befejezése után néhány évig fizikai munkásként dolgozott. Felsőfokú tanulmányait az Egri Tanárképző Főiskolán, majd a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán végezte. 1988-ig könyvtáros volt, 1989-től a Politikatörténeti Intézet tudományos munkatársa, 2006 júniusától nyugdíjba vonulásáig az intézet tudományos osztályát vezette. Fő kutatási területe az 1956-os forradalom, a Kádár-korszak és a rendszerváltás története. Történeti művei mellett 1996-tól rendszeresen jelentek meg publicisztikái, politikai elemzései, elsősorban a Mozgó Világ folyóiratban és a Népszava hasábjain. Hat önálló könyve, számos társszerzős kötete, forráskiadványa, százat közelítő tanulmánya és esszéje jelent meg. Nyugdíjazása óta szépirodalommal foglalkozik, első regénye 2019-ben jelent meg Vezeklés nélkül címmel.

Folytatás feketében

Szentgyörgyi Zsuzsa
Publikálás dátuma
2020.07.19. 09:03

A karantén több hónapja alatt kezdtem kifogyni az olvasnivalóból. Igaz, ott a rengeteg könyv a polcokon, no de vagy már olvastam, vagy nincs kedvem hozzá. De nini! Édesanyám hagyatékából itt ez a szép, keménybe kötött könyv. Eddig mindig túlléptem rajta, hiszen nem az én íróm. No, most ráfanyalodván, elővettem. Előítéletemben persze benne bujkált, hogy még a gimnáziumi ősidőkben lekicsinylő pár mondatot kaptunk csak Erdős Renée-ről, valahogy így: a Horthy-korszak divatos szerzője, főleg szentimentális regények nő-írója. Igaz, vegyük hozzá, hogy ezeket az intelmeket még az ötvenes évek legelején, a legvadabb diktatúra idején szánták nekünk az iskolánkban. Ám a könyv címe oly biztató: Brüsszeli csipke. Biztató, hiszen mindig is elsőrendű kedvencem volt ez a csipke. A vitrinemben most is ott díszeleg dédanyám gyönyörű estélyi gallérja, csodálatos szépség. És magam is, ahányszor csak megfordultam Brüsszelben, mindig hoztam egy-egy gyönyörűséges darabot. Nos, a csipke, a belőle összeállított készlet a regényben csupán díszlet, igencsak mellékszereplő. Hamar kiderül, hogy ez bizony egy szentimentális szerelmi regény. Éppenséggel nem nekem való műfaj, bár szép, olvasmányos stílusban íródott. És igencsak kapós lehetett a maga korában, mert az én kötetem első oldalán már kitűnik, hogy tizenháromezer példányban kelt el eddig. Hanem én még az Anna Kareninát sem kedveltem, mai napig számomra legvonzóbb alakja a szegény elhagyott, megalázott férj, Karenin. Ám végül a karanténnak a korábbi életemhez képest kitöltetlen mindennapjai győztek: végigolvastam a könyvet, amit máskor, mozgalmasabb életemben már talán a harmadánál visszarakok a polcra. Mert mit nekem a jómódú hölgy bánata, félelmei az öregedés küszöbén? (Öregedés? Negyvenéves, nekem, innen, életkorom hatalmas magasából, még igencsak fiatalka.) És mit nekem egy középkorú nő fellángoló szerelme, majd furcsa megcsalatása? Voltaképpen taszít, mert bár – mint már említettem – a könyv igen jól megírt és olvasmányos, semmit, szó szerint: semmit nem ad vissza a korból, amiben játszódik. A kiadás dátumából sejtem, hogy valószínűleg a múlt század húszas éveinek legvégén játszódik a történet. Ám semmi említés az akkori rettenetes gazdasági világválságról. Csak sejtem, hogy az utána következő megélénkülés gazdasági kibontakozásában élnek – nagyon magas színvonalon – a könyv hősei, mert a bank, amelynek a férj az igazgatója, nagy lakásépítkezésbe fog bele, amire éppen a csábító, az építési vállalkozó mérnök kapja a megbízatást. Valóban, ekkor nagy építkezések folytak, egyebek között az Új-Lipótváros szép Bauhaus házai is ezekben az években teremtődtek. Végül is, kiolvastam a könyvet. Magamban megdicsértem Renée-t a frappáns befejezésért, mert voltaképpen ez egy igen jól megírt könyv. Jó, ám nem kiváló, és főleg, nem nekem szóló. De mégis, miközben szépen visszaraktam édesanyám könyvtárának ezt a hagyatékát a polcra, mélyebben elgondolkodtam róla. Hiszen a karanténnak is voltak előnyei: sokkal-sokkal több időm maradt arra, hogy tovább görgessem a könyv mondanivalóját. Nem állhattam meg, hogy ne folytattam a hősök további sorsát. Valóban, elkezdett izgatni a gondolat, vajon mi lesz, milyen lehet Renée hőseinek további sorsa, mi történhetett velük alig egy-másfél évtized múlva? Nemkülönben a forró kérdés is belém hasított: mi történik az országgal, amiben éltek? És innen az izgató, égőpiros szerelmi történet komor, mély fekete valóságba torkollik. Mert ma már jól tudjuk, hogy a harmincas évek gazdasági lendületét erős háborús készülődés alapozta meg. Elég csak egyetlen példát felemlegetni: a Darányi-Imrédy-féle győri programot, amely jelentős haditechnikai fejlesztésével lendítette az ipart, a gazdaságot. Aztán, hogy mielőbb használjuk is ezt a haditechnikát, 1941 nyarán gyorsan beleugrunk a Szovjetunió elleni háborúba. Mert, pestiesen szólva: siettünk, hogy jó helyet kapjunk… Sikerül is eljutnunk másfél év múlva, 1943 telén a Magyarországtól kétezer kilométerre fekvő Voronyezsig… (Jártam ott, mint nukleáris szakember, mert Novovoronyezsben épült föl a mi majdani atomreaktorainkhoz hasonló két egység. Nagyon szívélyesen fogadtak az ottani kollégák. Ám én elborzadtam, milyen hatalmas távolságra van tőlünk ez az óriási lapály. És milyen rettenetes lehetett a szerencsétlen magyar katonáknak a mínusz 30, sőt időnként 40 fokos hidegben, alkalmatlan öltözékben hátrálni-menekülni, miközben még lőttek is az én barátságos kollégáim apái-nagyapái.)
Elgondoltam, tovább szőve az Erdős-könyvet, hogy nagy valószínűséggel a főhősnő imádott fia, immár mérnökként, valamilyen alacsonyabb tiszti rangban, hadnagyként, netán főhadnagyként vajon hazajutott-e innen? Vagy megfagyott, jobb esetben fogságba esvén esélyt kapott a túlélésre? Netán életben maradt, de le kell vágni elfagyott lábát? És a szülei sorsa? Apjáé, a precíz, okos bankáré? Akinek gyanúsan németes neve van, bár meglehet, hogy nem zsidó, hanem szász vagy sváb származék. Nagy a valószínűsége persze, hogy vezető pénzemberként zsidó, az ő helye tehát a gyönyörű svábhegyi villából a pesti gettóba vezet. És felesége, a regény hősnője, a szerelmes szépasszony? Követi-e férjét az üldöztetésbe? Vagy menti „árja párja”-ként az urát, eldugva egy rejtett kamrában? No és a könyv szerelmes ifjú párja? A hősnő önfejű lánya és az ő férjévé vált csábító építész? Talán volt annyi eszük és még az Anschluss után kivándoroltak Amerikába? Hepiend lenne, mert így a felszabadulás utáni rettenetes nyomorban, majd az azt követő mély szűkösségben segíteni tudnák az itthon maradottakat. No de mi lett a család pompás panorámájú, gyönyörű svábhegyi villájával? Nagyon valószínű, hogy a még Pest felszabadulása után is dúló budai harcok során jó pár találatot kaphatott. Az épület megmaradt részeiből pedig, áldott magyar szokás szerint, nyilván széthordtak minden mozdíthatót. De szerencsére a gazdag bankár családnak volt egy ötszobás lakása is Pesten, az Andrássy úton. Amely a kommunista érában igen alkalmas lehetett társbérletnek. Meghagynak a régi tulajdonos-lakóknak két szobát, a másik háromba meg beköltöztetnek egy sokgyermekes proli családot. És folyhat éveken, akár évtizeden keresztül a mindennapos ádáz közelharc a fürdőszobáért, a konyháért. Csakhogy az is megtörténhet, hogy nem túl sokáig tart ez a harc, mert rövidesen jön az értesítés, hogy irány a Hortobágy, oda telepítik ki őket, velük az asszony öreg szüleit: az egykori magas rangú bírót és feleségét. Végül is, elgondoltam: mennyire igazságtalan vagyok! Hiszen Erdős Renée, ez a sikeres szerző, akinek több mint ötven kötete jelent meg, ezúttal is egy jól eladható, szívet facsaró, szépségesnek szánt és annak el is fogadott könyvet írt, a „boldog béke” éveiben. Aligha lehet számon kérni rajta vérpiros történetének fekete folytatását. Ámbár, voltaképpen megírhatta volna, hiszen 1956 nyaráig élt. És amilyen remek tollú író volt, talán egy kiváló regény születhetett volna belőle.