Szakértők egybehangzó véleménye szerint, ha Szlovákiában nem február utolsó napján tartották volna a parlamenti választásokat, hanem két héttel később, akkor a szlovák miniszterelnököt ma nem Igor Matovičnak, hanem Robert Pellegrininek hívnák.
Ez a fiatal, szimpatikus politikus hosszú éveken át Fico árnyékában sápadozott. Ő volt a nemhivatalos Helyettes, aki mindig ott állt a Főnök mögött, ám sohasem szólalt meg, mindenről tudott, de soha nem tiltakozott, csak mosolygott rendületlenül.
Amikor Ján Kuciak meggyilkolása után Fico kénytelen volt lemondani posztjáról, a szocialista Smer vezetői úgy gondolták, hogy egyedül ő képes megállítani a szocialista párt mélyrepülését. Ám, ez a Fico-Pellegrini váltás kevés lett ahhoz, hogy az országot tizennégy éven át irányító, velejéig romlott, szocialista párt újabb választást nyerjen. A szocik utolsó „lehetősége” túl későn, a koronavírus megjelenése után villant fel. Az első halálesetek után az emberek idegesen kapkodták a fejüket, varázsfőzeteket ittak, csodabogyókat ettek, és egyre több „holtbiztos” recept került fel az internetre. A kaotikussá váló helyzetet Pellegrini határozott fellépése oldotta meg.
A választások után az az új kormány hivatalba lépéséig ugyanis Pellegrini intézte az ország ügyeit. És láss csodát, a járvány ezen kezdeti időszakában Szlovákia „jobban teljesített”, mint az EU-államok többsége. Pellegriniék létrehoztak egy szakértői bizottságot és ennek a testületnek a döntései nyomán alakították az országos stratégiát. A bizottság javaslata nyomán döntött a kormány arról, hogy tizennégy napon át szünetel a termelés, az országban.
A polgárok szinte kivétel nélkül eleget tettek a „mindenki maradjon otthon!” felszólításnak. Kiüresedtek a nagyvárosok terei, és nem csak az iskolák, meg a munkahelyek zártak be, hanem a szórakozóhelyek, és a bevásárló központok is. Az emberek maszk nélkül nem mentek ki az utcára, az orvosnál és a kisebb üzletekben fegyelmezetten betartották a két méteres „szociális távolságot”.
Hiába a fegyelem, a rendszer mégsem működött tökéletesen. Egyre több szájmaszkra és lélegeztető-gépre lett volna szükség, ámde kiderült, hogy az országos tartalékalap vezetője (egyébként Robert Fico közeli barátja), maszkok és lélegeztető-gépek helyett lakásokat vásárolt magának Pozsony belvárosában. A korrupt igazgatót a tévé kamerái előtt, bilincsben vezették el.
Az ilyen látványos intézkedések hatására a feszültség csökkenni kezdett az országban, és amikor, március végén Igor Matovič bejelentette, hogy készen van az új kormány névsora, még azok is megrettentek, akik a választásokon rá és a pártjára szavaztak. Vajon az új kormány képes lesz olyan profi módon intézkedni, ahogyan azt Pellegriniék tették? – kérdezgették egymástól az emberek.
A „bohóc”
Matovičnak minden tudására szüksége volt ahhoz, hogy visszaszerezze a megcsappant bizalmat. (Ami egyébként nem az ő rossz lépései nyomán kezdett el fogyni. Egyszerűen arról volt szó, hogy Pellegrini jó időben jó helyen volt.) Az új miniszterelnök sajátságos módon kezdett hozzá a „rendcsináláshoz”. Többórás sajtóértekezleteket tartott, minden témához hozzászólt, ha valahol meglátott egy kamerát, azonnal felöltötte ellenállhatatlan mosolyát, és beszélni kezdett.
Mindenről tudni akart, és mindent maga akart elintézni. Támadott és fenyegetett, mellébeszélt és manipulált. Továbbra is konzultált a szakértőkkel, de a „bejelentéseket” már ő tette meg.
Egyre jobban hasonlított ahhoz a Igor Matovičhoz, akit ellenzéki időszakában nemes egyszerűséggel bohócnak neveztek az újságírók. Senki sem tagadja, hogy ennek az ellenzéki bohócnak hatalmas szerepe volt a kormányváltásban, ám a krumpliorr és a piros kóchaj miniszterelnökként már nem mutatott olyan jól.
Ám legfontosabb választási ígéretéről Matovič nem feledkezett meg, ez pedig a korrupció elleni harc. Szlovákiában megindultak azok a rendőrségi és ügyészi vizsgálatok, amelyeket eleddig Fico és belügyminisztere, Robert Kaliňák hatékonyan blokkolt. Bírákat, ügyészeket (köztük a volt legfőbb ügyész is), rendőröket és nagyvállalkozókat tartóztattak le. Mennie kellett az alkotmánybíróság egyik ismert tagjának (szintén Fico közeli barátja) és a legfelsőbb bíróság egyik alelnöknőjének is, és börtönbe került az igazságügyi minisztérium államtitkárnője is. (Ígérem, most írom le utoljára, hogy ő is Fico közeli emberének számított).
A letartóztatottakat nagy része ellen az oligarcha Marián Kočner telefonjegyzékének alapján emeltek vádat. Kočnert ugyanis nemcsak Ján Kuciak meggyilkolásának ügyében vádolják, neve korrupciós ügyekben is olvasható. Mindezek ellenére a polgárok egy része mégis azt gondolja, hogy az igazi nagy halak még mindig nem kerültek horogra. Ugyanis Kočner még a világon sem volt, amikor Ficóék már égbekiáltó disznóságokat cselekedtek. (Fyanús privatizációk, offshore cégek kapcsolata magas állami vezetőkkel, a Gorilla ügy, stb.).
Matovičnak tényleg igyekeznie kell, ha be akarja tartani választási ígéreteit. Az utóbbi napokban ugyanis már az ő vértezetén is megjelentek az első repedések.
Tavaly a parlament elnökéről, Danko úrról derült ki, hogy „illetéktelenül” használja jogi doktori titulusát. Danko vizsgadolgozata ugyanis csupa „vendégszövegből” állt. Az ellenzék őrjöngött, Matovič ironizált és a JUDr helyett a PlgDr. (plagizátor doktor) címet ajánlotta Dankónak, és azt követelte, hogy a parlament elnöke azonnal mondjon le.
Nos, a minap kiderült, hogy a Matovičhoz mindig hű új házelnök, Borisz Kollár sem egyedül írta meg diplomamunkáját. Vannak újságírók, akik még azt is kétségbe vonják, hogy egyáltalán járt-e egyetemre. (Mečiar idején ugyanis minden nagyobb szlovák város „kapott” valamilyen felsőoktatási intézményt. Felkészült oktatókat viszont Vladimir Mečiar sem tudott „előállítani”. Ezeken az „egyetemeken” olyan emberek tanítottak, akiknek nem jutott hely a nagypolitikában, vagy szükségük volt valamilyen bérkiegészítésre.
És a bérkiegészítés egyik legjövedelmezőbb formája a diploma-árusítás volt. Akadt olyan intézmény is, ahol az „alapdiploma” után ezerötszáz euróért még PhD titulust is lehetett venni.)
Kollár úr is ilyen egyetemen tanult klimatológiát egy nyugat-szlovákiai kisvárosban, Szakolcán. Miután kitudódott a dolog, mindenki várta, hogy Igor Matovič bejelenti Kollár visszalépését, ám a miniszterelnök csendben maradt.
És akkor sem őrjöngött, amikor kiderült, hogy az új iskolaügyi miniszter is plagizált (Gröhling miniszter úrról épp akkor derült ki a csalafintaság, amikor bejelentette, hogy ősztől megkezdik a szlovák oktatásügy átfogó reformját.)
Ma már tudjuk, hogy Igor Matovičnak jó oka volt arra, hogy hallgasson. Az egyik ismert napilap újságírói kiderítették, hogy annak idején (22 évvel ezelőtt) ő is két tankönyv anyagát vette kölcsön és ezekből fércelte össze vizsgadolgozatát.
Diplomamunkájában a bevezető sorok és a zárószó kivételével egyetlen saját mondata sem volt. (Arra a bevezető szövegre gondolok, amelyben a jelölt kijelenti, hogy munkáját külső segítség nélkül, önállóan dolgozta ki).
Kollár és Gröhling természetesen nem mondott le, Matovič úr pedig kijelentette, hogy ő majd azután távozik a kormány éléről, ha már teljesítette választási ígéreteit, azaz véget vetett a korrupciónak az országban.
Egyszerű emberek
Borisz Kollár kijelentette, hogy fütyül az egészre, neki nincs szüksége semmiféle titulusra, mert őt úgysem magiszterként, hanem Boriszként választották meg az emberek. És ez, sajnos így igaz. A plagizáló politikusok tudják, hogy amit ők tettek, az csak gyerekes csínytevés Fico és társai gyalázatos bűntetteivel összehasonlítva. De azt nem hajlandók elismerni, hogy a megtisztulás helyett, ők is azon az úton indultak el, amelynek végső állomása a korrupció.
Matovičék a választások előtt erkölcsi megtisztulást és európai értékrendet ígértek a polgároknak. De attól tartok, ha így folytatják, a „fényes” átalakulás helyett a liberális demokrácia utolsó nyomait is kitörlik az országban.
Igor Matovič OľaNO (Egyszerű emberek és személyiségek) pártja ugyanis olyan képződmény, amelyet egyedül a Vezér személye tart egyben. Az Egyszerű emberek – nomen est omen – nem az ország jövőjéről vizionálnak. Békében és nyugalomban szeretnének élni, elzárkózva Európától és a a világtól, meg az új gondolatoktól. Ugyanúgy utálják az értelmiségieket, ahogyan Mečiar és Fico emberei.
A pártban egyebek között található egy vallásos csoportosulás is, amelynek 16 tagja a minap az ellenzéki Kotleba fasiszta pártjának(!) törvényjavaslatát támogatta a parlamentben, mert véleményük szerint a terhességmegszakítás ellen mindenkivel, még a fasisztákkal is össze lehet fogni.
Elvagyunk
Sajnos ki kell mondani, hogy Szlovákia harminc esztendővel az önállóság megszerzése után sincs még „kitalálva”. Az ország az 1998-2006-os Dzurinda időszakot leszámítva csak „elvan” mint befőtt a polcon.
Ami kell, az megvan, mondja a szlovák gazda, és felhörpint egy kupica pálinkát. Az sem zavarja, hogy a koronavírus miatt az idei nyáron nem a horvát tengerhez mennek üdülni. Hiszen a kormány megígérte, hogy az Adriai tenger langyos vize helyett az idén minden választópolgár a brüsszeli eurómilliárdok hullámaiban fog lubickolni.
Nincs hát semmi baj. Csak ki kellene végre találni, hogy mire költsük el azt a temérdek pénzt, mondta Igor Matovič a minap. Aztán egy csókot dobott Brüsszel felé, majd meglátogatta déli szomszédját, hogy megtudakolja tőle, hogyan kell megregulázni a rebellis újságírókat, és mi a teendő a „veszélyes” polgárjogi alapítványokkal.
Néhány éve még úgy beszéltek Szlovákiáról, mint a '89-es fordulat egyik nagy nyerteséről. A gazdaság dübörgött, a lakosság élvezte az EU (és az euró!) által nyújtott előnyöket, az ország vezetői büszkén grasszáltak a nemzetközi konferenciákon. Aztán hirtelen kipukkadt a kék-kék, fehér-piros lufi. Kiderült, hogy a Tátra alatti ország nem különbözik a szomszédaitól. Parokiális, poshadt , lápos vidék.
Kérdezik, hogy mi van velünk, magyarokkal? Jól elvagyunk. Igaz, hogy most valami sérüléssel bajlódunk, mert a legutóbbi meccsen felrúgtuk önmagunkat, ezért a következő meccseket mi csak a lelátóról fogjuk követni. Nem a cserepadról, a kakasüllőről! De mondom, különben jól elvagyunk. Senki sem törődik velünk, és mi sem törődünk senkivel. És a jó hír az, hogy a legutóbbi felmérések szerint senkinek sem hiányzunk.
Gyurmázunk és szobrozunk, építgetjük az emlékhelyeinket, tanuljuk a lovasíjászat csínját-bínját. A nyári táborokban elmagyarázzuk egymásnak a tuti megoldásokat, „jól kiosztjuk” a szlovákokat, elénekeljük a Krasznahorka büszke várát, és oktatjuk a fiataloknak a rovásírást.
Néha megtámogatnak minket jó emberek, abból aztán jut is, marad is. Kulturára (rövid „u”-val!) és oskolára kevés, pártépítésre meg sok. Korrupcióra viszont épp elég.
És aki érti a csíziót és tudja, hogy ityeg a fityeg a Kárpát-medencében az majd beosztja valahogy azt a kevéske euróforintot.
