Előfizetés

Mai türannoszok

Heimer György
Publikálás dátuma
2020.07.19. 09:05

Fotó: Zagyi Tibor / Népszava
Ripp Zoltán nevét a rendszerváltás utáni történések szakavatott elemzőjeként ismerheti a tudományos igényű politikai monográfiák iránt érdeklődő olvasóközönség. A történész-közírónak mindemellett kora ifjúságától szenvedélye a szépirodalom, s az elmúlt években szépíróként is kipróbálta tollát: hat regény megírásán van túl, de eddig csak egyet publikált. Fikciós műveiben társadalmi alapkérdéseket is fölvet, de nem holmi elvont filozofálgatással, hanem ellenkezőleg, mában játszó, drámaian pergő cselekményszövéssel. Hogyan lesz egy politikai elemzőből szépíró? Miképpen jött ez a kései regényíró-kedv? Spiró György 2014-ben, a könyvheti megnyitón úgy fogalmazott, hogy évtizedeken át elhúzódó szellemi polgárháború idején a szépirodalom az egyetlen emberhez való műfaj. Az erős fogalmazás meghökkentett, ugyanakkor biztatást is jelentett, hogy nem eleve tévedés, amit amatőrként művelek. Merthogy már évekkel azelőtt belefogtam a regényírásba. Történészként évtizedeken át a forrásokból kibányászható tényekre alapozva írtam könyveket, tanulmányokat, de mindig is élt bennem a vágy, hogy szabadon engedjem a fantáziámat. Miután visszavonultam az aktív történész-kutatói és a politikai elemzői pályától, úgy éreztem, eljött az ideje, hogy utat adjak szenvedélyemnek. Első regényeimet csupán a családomnak szántam. Tavaly jelent meg elsőként a Vezeklés nélkül, most pedig kiadásra kész A zsarnok halála című újabb munkám. Remélem, hamarosan napvilágot láthat. Fontosnak vélem.

A zsarnok halála – amelynek apropóján beszélgetünk – arról szól, hogy egy nevesincs országban, egy végletekig elkeseredett merénylő áldozatául esik az elnök-diktátor, s az utódlási küzdelmek közepette lázong a nép. Már az alaphelyzet drámai. Mit akar üzenni? Nem politikai pamfletet írtam, hanem arról a morális alapproblémáról töprengtem: vajon legitim-e a nép által választott zsarnok eltávolítása erőszakos úton vagy sem? Hogyan lehet megszabadulni az egyszemélyi uralomra épülő zsarnoki rendszertől? A dilemma több ezer éves.

Görög sorstragédia modern történetben elbeszélve? Az alapvető erkölcsi probléma nem pusztán az a meglehetősen elvont kérdés, hogy szabad-e – és ha igen, milyen körülmények között szabad – az erőszakot választani annak érdekében, hogy meg lehessen szabadulni a zsarnoktól és rendszerétől. Ebből morálfilozófiai értekezés származhat, regény aligha. Azt a dilemmát próbáltam fordulatos történet keretében felvetni, hogy egy jóravaló, szelíd ember, akinek már nincs veszítenivalója, s korábban eltökélt híve volt a zsarnokká lett politikusnak, majd személyes sorsán is tapasztalnia kellett a tömegek által támogatott zsarnoki rendszer borzalmait, vajon dönthet-e morálisan helyesen úgy, hogy hazája számára nincs más kiút, mint hogy magára veszi a legsúlyosabb bűn kárhozatát, ezzel nyitva utat a változás előtt.

Regénye egy diktatúrába forduló, prezidenciális kormányzati formájú országban játszódik. Miféle rendszer a zsarnoké? Már Arisztotelész is foglalkozott a türannosz által uralt politikai rendszerrel, ám ma sincs nagyon másképpen, mint az ókor zsarnokainak korában. A nép emeli maga fölé a karizmatikus politikust, akitől rendet, biztonságot remél, s aki aztán despotává lesz, és olyan viszonyokat teremt, hogy demokratikus választások útján már nemigen lehet őt elmozdítani. Elfoglalja és uralja a hatalmi intézményeket, a demokráciából legfeljebb a homlokzat marad, minden lényegi kérdésben maga dönt. Az egész rendszer úgy épül fel, hogy ne lehessen megszabadulni tőle, politikai berendezkedésében a fasisztoid rezsimekre jellemző vezérelvűség érvényesül, persze ma már az új viszonyokhoz alkalmazkodva, terrorisztikus eszközök nélkül. Nincs is ilyenekre szükség. A vezérnek uralma fenntartásához elegendő a hatalmi szféra uralása, az autonómiák felszámolása, a gazdasági fölény, a következetes indoktrináció, a befolyásolási eszközök feletti domináns rendelkezés. A hívek táborát ugyanakkor egyben kell tartani, ami a szélsőséges nacionalizmussal kevert gyűlölködés felszításával érhető el leginkább. 
Elemzőként már korábban is írt esszét a gyűlöletpolitikáról, s ha végignézünk a világon, mellbevágó, ahogy még a nyugati demokráciákban is hovatovább kormányzati szintre emelkedik a gyűlöletbeszéd. Miért? Nincs ebben különösebb rejtély. Régi tapasztalat, hogy a felkorbácsolt negatív érzelmek, mint a gyűlölet és a félelem, nehezen leküzdhető hatást keltenek, tömegek válhatnak általuk galád politikai szándékok megvalósításának eszközévé. Egyúttal áldozatává is, persze. Verbális erőszakkal indul, aztán ki tudja, meddig fajul. A gyűlöletpolitika épp elégszer torkollott háborús vagy polgárháborús viszonyokba ahhoz, hogy tartsunk tőle. A sovén nacionalizmus, a rasszizmus, a xenofóbia, a régi sebek felszakítása, az irigység, az ellenlábasokat érő karaktergyilkosság mind-mind a társadalom tartós politikai megosztásának és az alávetettség elfogadásának, a diktátortól remélt biztonságvágy illuzórikus kielégítésének eszköze. Jól ismerjük a józan észt elhomályosító módszereket, amelyek szétszakítják a társadalmat. Ha nem vetnek gátat a gyűlöletkeltésnek, szinte drogként hat, vagyis függőséget is kialakíthat, amely a hatalmi szándékoktól vezettetve a gyűlöletadagok folytonos növelésével jár. A regényemnek ez nem véletlenül hangsúlyos eleme. Regényének szereplői mind mai hús-vér figurák, így a kormányzati apparátus, az erőszakszervek emberei, a lázongó népbarátok, s nem utolsósorban a szexuális örömöket habzsoló hedonista politikusok. Kik alapján formázta karaktereit, honnan merített a díszletekhez? Gyenge pillanataimban azzal hízelgek magamnak, hogy elég alaposan ismerem a politika világát, a hatalmon lévőkét és a tehetetlenségre kárhoztatva ellenzékbe szorítottakét egyaránt. Eszem ágában sem volt azonban kulcsregényt írni, amelyben egyszerűen beazonosíthatók a figurák. Ettől függetlenül persze bárki szabadon fölfedezhet analógiákat, hiszen a politika világa változatos ugyan, de az alapképletek, típusok ismerősek. Az erkölcsi dilemmák mellett regényem fontos vonulata a zsarnoki hatalom fenntartóinak, haszonélvezőinek vizsgálata. Ennek keretében igyekeztem utánajárni, miféle következményekkel járhat a váratlanul fejét vesztett zsarnoki rendszer átvételére készülők magatartása az utódlási viaskodás során. A zsarnok halála főhőse Debor Emma, egy magát firkásznak tituláló, de öntudatos újságírólány, aki az események sodrásában, jószerivel akaratán kívül a lázongó tömeg élére kerül, amolyan Jeanne d’Arc. A mai profi politikusok korában az ő sorsa mit jelképez? Főhősöm számára is felmerül a további életét eldöntő erkölcsi kérdés: mit és meddig tűrhet. Jeanne d’Arc lenne? Egy porcikája sem kívánja a direkt politikai szerepet. Váratlanul rázuhant munkája, oknyomozó riportja vezeti el oda, hogy túl kell lépnie kényszerű megalkuvásain, ki kell lépnie a még éppen elviselhetőnek tűnő elnyomás rendszeréből. Választ kell találnia, meddig mehet el, meddig sodródhat a merénylet nyomán felfordult világban, ha már eljutott addig, hogy ne legyen más célja, mint hivatása erkölcsi követelményeinek, a valóság kendőzetlen feltárásának megfelelően cselekedni. Vállalhat-e ennél többet, ha szándékán kívül a lázongás ikonikus alakjává emelkedik? Ehhez kapcsolódva megjelenik a regényben a pártpolitikán kívüli, de politikai szerepet vállaló ellenzéki értelmiség morális dilemmája is: bizonytalannak érzékelt társadalmi háttérrel kezdhet-e kockázatos rendszerellenes politizálásba a zsarnokság ellen, ha az akár társadalmi tragédiával fenyeget? Hol a határ? Tépelődő szavaiból úgy tűnik, szerzőként ön is viaskodik a válaszokkal. Végül mégiscsak az a fő kérdés: hogyan lehet meneszteni a mai türannoszokat? Nem akartam egyértelmű választ sugallni. Az lehet egy publicisztika vagy politikai röpirat dolga, de nem egy regényé, még ha föl is vetem benne a pártpolitikából kilépő lázadás lehetőségét: mikor és mitől lehet eredményes vagy épp vezethet tragédiához. Majd az olvasó dönti el, érdemesnek tartja-e, hogy továbbgondolja a regényemben érzelmektől korántsem mentesen megjelenített dilemmákat.

Névjegy

Ripp Zoltán (68 éves) a középiskola befejezése után néhány évig fizikai munkásként dolgozott. Felsőfokú tanulmányait az Egri Tanárképző Főiskolán, majd a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán végezte. 1988-ig könyvtáros volt, 1989-től a Politikatörténeti Intézet tudományos munkatársa, 2006 júniusától nyugdíjba vonulásáig az intézet tudományos osztályát vezette. Fő kutatási területe az 1956-os forradalom, a Kádár-korszak és a rendszerváltás története. Történeti művei mellett 1996-tól rendszeresen jelentek meg publicisztikái, politikai elemzései, elsősorban a Mozgó Világ folyóiratban és a Népszava hasábjain. Hat önálló könyve, számos társszerzős kötete, forráskiadványa, százat közelítő tanulmánya és esszéje jelent meg. Nyugdíjazása óta szépirodalommal foglalkozik, első regénye 2019-ben jelent meg Vezeklés nélkül címmel.

Folytatás feketében

Szentgyörgyi Zsuzsa
Publikálás dátuma
2020.07.19. 09:03

A karantén több hónapja alatt kezdtem kifogyni az olvasnivalóból. Igaz, ott a rengeteg könyv a polcokon, no de vagy már olvastam, vagy nincs kedvem hozzá. De nini! Édesanyám hagyatékából itt ez a szép, keménybe kötött könyv. Eddig mindig túlléptem rajta, hiszen nem az én íróm. No, most ráfanyalodván, elővettem. Előítéletemben persze benne bujkált, hogy még a gimnáziumi ősidőkben lekicsinylő pár mondatot kaptunk csak Erdős Renée-ről, valahogy így: a Horthy-korszak divatos szerzője, főleg szentimentális regények nő-írója. Igaz, vegyük hozzá, hogy ezeket az intelmeket még az ötvenes évek legelején, a legvadabb diktatúra idején szánták nekünk az iskolánkban. Ám a könyv címe oly biztató: Brüsszeli csipke. Biztató, hiszen mindig is elsőrendű kedvencem volt ez a csipke. A vitrinemben most is ott díszeleg dédanyám gyönyörű estélyi gallérja, csodálatos szépség. És magam is, ahányszor csak megfordultam Brüsszelben, mindig hoztam egy-egy gyönyörűséges darabot. Nos, a csipke, a belőle összeállított készlet a regényben csupán díszlet, igencsak mellékszereplő. Hamar kiderül, hogy ez bizony egy szentimentális szerelmi regény. Éppenséggel nem nekem való műfaj, bár szép, olvasmányos stílusban íródott. És igencsak kapós lehetett a maga korában, mert az én kötetem első oldalán már kitűnik, hogy tizenháromezer példányban kelt el eddig. Hanem én még az Anna Kareninát sem kedveltem, mai napig számomra legvonzóbb alakja a szegény elhagyott, megalázott férj, Karenin. Ám végül a karanténnak a korábbi életemhez képest kitöltetlen mindennapjai győztek: végigolvastam a könyvet, amit máskor, mozgalmasabb életemben már talán a harmadánál visszarakok a polcra. Mert mit nekem a jómódú hölgy bánata, félelmei az öregedés küszöbén? (Öregedés? Negyvenéves, nekem, innen, életkorom hatalmas magasából, még igencsak fiatalka.) És mit nekem egy középkorú nő fellángoló szerelme, majd furcsa megcsalatása? Voltaképpen taszít, mert bár – mint már említettem – a könyv igen jól megírt és olvasmányos, semmit, szó szerint: semmit nem ad vissza a korból, amiben játszódik. A kiadás dátumából sejtem, hogy valószínűleg a múlt század húszas éveinek legvégén játszódik a történet. Ám semmi említés az akkori rettenetes gazdasági világválságról. Csak sejtem, hogy az utána következő megélénkülés gazdasági kibontakozásában élnek – nagyon magas színvonalon – a könyv hősei, mert a bank, amelynek a férj az igazgatója, nagy lakásépítkezésbe fog bele, amire éppen a csábító, az építési vállalkozó mérnök kapja a megbízatást. Valóban, ekkor nagy építkezések folytak, egyebek között az Új-Lipótváros szép Bauhaus házai is ezekben az években teremtődtek. Végül is, kiolvastam a könyvet. Magamban megdicsértem Renée-t a frappáns befejezésért, mert voltaképpen ez egy igen jól megírt könyv. Jó, ám nem kiváló, és főleg, nem nekem szóló. De mégis, miközben szépen visszaraktam édesanyám könyvtárának ezt a hagyatékát a polcra, mélyebben elgondolkodtam róla. Hiszen a karanténnak is voltak előnyei: sokkal-sokkal több időm maradt arra, hogy tovább görgessem a könyv mondanivalóját. Nem állhattam meg, hogy ne folytattam a hősök további sorsát. Valóban, elkezdett izgatni a gondolat, vajon mi lesz, milyen lehet Renée hőseinek további sorsa, mi történhetett velük alig egy-másfél évtized múlva? Nemkülönben a forró kérdés is belém hasított: mi történik az országgal, amiben éltek? És innen az izgató, égőpiros szerelmi történet komor, mély fekete valóságba torkollik. Mert ma már jól tudjuk, hogy a harmincas évek gazdasági lendületét erős háborús készülődés alapozta meg. Elég csak egyetlen példát felemlegetni: a Darányi-Imrédy-féle győri programot, amely jelentős haditechnikai fejlesztésével lendítette az ipart, a gazdaságot. Aztán, hogy mielőbb használjuk is ezt a haditechnikát, 1941 nyarán gyorsan beleugrunk a Szovjetunió elleni háborúba. Mert, pestiesen szólva: siettünk, hogy jó helyet kapjunk… Sikerül is eljutnunk másfél év múlva, 1943 telén a Magyarországtól kétezer kilométerre fekvő Voronyezsig… (Jártam ott, mint nukleáris szakember, mert Novovoronyezsben épült föl a mi majdani atomreaktorainkhoz hasonló két egység. Nagyon szívélyesen fogadtak az ottani kollégák. Ám én elborzadtam, milyen hatalmas távolságra van tőlünk ez az óriási lapály. És milyen rettenetes lehetett a szerencsétlen magyar katonáknak a mínusz 30, sőt időnként 40 fokos hidegben, alkalmatlan öltözékben hátrálni-menekülni, miközben még lőttek is az én barátságos kollégáim apái-nagyapái.)
Elgondoltam, tovább szőve az Erdős-könyvet, hogy nagy valószínűséggel a főhősnő imádott fia, immár mérnökként, valamilyen alacsonyabb tiszti rangban, hadnagyként, netán főhadnagyként vajon hazajutott-e innen? Vagy megfagyott, jobb esetben fogságba esvén esélyt kapott a túlélésre? Netán életben maradt, de le kell vágni elfagyott lábát? És a szülei sorsa? Apjáé, a precíz, okos bankáré? Akinek gyanúsan németes neve van, bár meglehet, hogy nem zsidó, hanem szász vagy sváb származék. Nagy a valószínűsége persze, hogy vezető pénzemberként zsidó, az ő helye tehát a gyönyörű svábhegyi villából a pesti gettóba vezet. És felesége, a regény hősnője, a szerelmes szépasszony? Követi-e férjét az üldöztetésbe? Vagy menti „árja párja”-ként az urát, eldugva egy rejtett kamrában? No és a könyv szerelmes ifjú párja? A hősnő önfejű lánya és az ő férjévé vált csábító építész? Talán volt annyi eszük és még az Anschluss után kivándoroltak Amerikába? Hepiend lenne, mert így a felszabadulás utáni rettenetes nyomorban, majd az azt követő mély szűkösségben segíteni tudnák az itthon maradottakat. No de mi lett a család pompás panorámájú, gyönyörű svábhegyi villájával? Nagyon valószínű, hogy a még Pest felszabadulása után is dúló budai harcok során jó pár találatot kaphatott. Az épület megmaradt részeiből pedig, áldott magyar szokás szerint, nyilván széthordtak minden mozdíthatót. De szerencsére a gazdag bankár családnak volt egy ötszobás lakása is Pesten, az Andrássy úton. Amely a kommunista érában igen alkalmas lehetett társbérletnek. Meghagynak a régi tulajdonos-lakóknak két szobát, a másik háromba meg beköltöztetnek egy sokgyermekes proli családot. És folyhat éveken, akár évtizeden keresztül a mindennapos ádáz közelharc a fürdőszobáért, a konyháért. Csakhogy az is megtörténhet, hogy nem túl sokáig tart ez a harc, mert rövidesen jön az értesítés, hogy irány a Hortobágy, oda telepítik ki őket, velük az asszony öreg szüleit: az egykori magas rangú bírót és feleségét. Végül is, elgondoltam: mennyire igazságtalan vagyok! Hiszen Erdős Renée, ez a sikeres szerző, akinek több mint ötven kötete jelent meg, ezúttal is egy jól eladható, szívet facsaró, szépségesnek szánt és annak el is fogadott könyvet írt, a „boldog béke” éveiben. Aligha lehet számon kérni rajta vérpiros történetének fekete folytatását. Ámbár, voltaképpen megírhatta volna, hiszen 1956 nyaráig élt. És amilyen remek tollú író volt, talán egy kiváló regény születhetett volna belőle.

Két fordítási apróság

Töttös Gábor
Publikálás dátuma
2020.07.19. 09:02

Fotó: DANIEL MIHAILESCU / AFP
Székelyek mokaszinban Élvezettel hallgattam naponta a Kossuth Rádión Patrick Leigh Fermor Erdők s vizek közt – Esztergomtól Brassóig gyalogszerrel 1934-ben című útirajzának folytatásait. A szerző kellő beleérzéssel s megértéssel issza magába és adja vissza a Kárpát-medence történelemét, s annak hétköznapi jelenségeit biztos kézzel helyezi tágabb összefüggésekbe. Vajda Miklós fordítása gördülékeny és figyelmes, egészen a 13. rész egyik mondatáig. A 2011. július 6-i folytatásban azt hallottam: "a székelyek nemesek, akkor is, ha mokaszinban járnak". Jó magam ugyan – objektív okoknál fogva – nem lehettem 1934-ben a székelyek között, sőt ekkoriból egyetlen fényképem sincs e népcsoportról, de úgy sejtem, nemigen járhattak mokaszinban. Ez ugyanis a Magyar értelmező kéziszótár szerint néprajzi értelemben "az indiánok bőrbocskora", kereskedelmi használatban pedig "papucsszerű cipő", s eredetileg az indián nyelvekből került az angolba. Így még afelől sincs kétségem, hogy az író ezt a szót használhatta leírásában, mert saját fogalmai közül ez a néprajzi jelenség ehhez állt legközelebb az általa látottakhoz. A fordítónak azonban tudnia illett volna, hogy a két világháború közötti székelyek aligha indián mintára készült lábbelit viseltek, sokkal inkább bocskort. Fermor leírása ez esetben még arra is utal, hogy nem csizmát hordtak, ami a tehetősség egyféle jelképe, s ekként szemben áll a jobbágyi-paraszti "felhajtott szélével a lábfejre boruló bőrből álló, szíjjal fölerősíthető kezdetleges lábbelivel". Az angol szerző azt már gondos előtanulmányai ellenére sem tudhatta, hogy Magyarországon az elszegényedett nemességet éppen a bocskoros jelzővel illették. Valaha ez többszörösen sértő megnevezés lehetett, mert a német parasztháború zászlain is a Bundschuh, azaz a bocskor szerepelt – szemben a nemesség csizmáival és a polgárság cipellőivel.

A sült csirke velője Jaroslav Hašek Švejk - Egy derék katona kalandjai a világháborúban (Európa – valójában Madách Könyv- és Lapkiadó –, 1982.) című regényének átültetése magyarra óriási munka lehetett. Nemcsak a több mint nyolcszáz oldalnyi terjedelme, hanem a sajátos német–cseh–magyar katonai kifejezései s az ehhez párosuló nyelvi humor próbára tehették a tolmácsolót. „A fordítás alapjául Jaroslav Hašek: Osudy dobrého vojáka Švejka za světové války (Praha, Státní nakladatelství krásné literatury, hudby a umění, 1953) című cseh kiadása szolgált. Fordította Réz Ádám” – olvasható a tartalomjegyzék utáni lapon. Az már a címoldal hátlapjáról derül ki (ami ez esetben nem az impresszum), hogy a fordító még a megjelenés évében elkészült munkájával. Megszámlálhatatlanul sok a szellemes fordulat, a speciális tudást és találékonyságot igénylő megoldás a lehető legbonyolultabb szakkifejezésekben sem botlik. Ezért meglepő az a tévedés, amely az 508. oldalon található. A hadszíntérre vonatozó katonák egyike, Chodounskỳ meséli: „amikor a háború elején Szerbiába mentünk, minden állomáson torkig telezabáltuk magunkat, mert mindenütt csak úgy hordták az ételt. (…) Amikor átutaztunk Magyarországon, minden állomáson sült csirkéket dobáltak be nekünk a vagonba. Ezekből semmit se ettünk meg, csak a velőt.” Anélkül, hogy csehül tudnánk, s anélkül, hogy láttuk volna az eredeti szöveget, biztosak lehetünk benne: a kiemelt mondat tévedés. Biológiailag ugyan igaz, hogy a csirke vékony kis csontocskájában üregében van némi kis csontvelő, ez azonban sem nem olyan csemege, sem nem olyan mennyiség, hogy érte érdemes volna – leginkább foggal – feltörni a csontot. Akkor vajon mit takarhat az itt leírt velő szó? Igen egyszerű: tölteléket. Azt, amivel a lelkes lányok és asszonyok a gyenge csirkét megtöltötték. S vajon miért ezt ették csak meg a katonák. Azért, mert – a szövegből kideríthetően – a húsra már ráuntak, s a feltételezhetően fűszeres töltelék jobban esett ínyüknek. Nem vállalkozunk még alaprecept közlésére sem, de zsemle vagy kenyér, petrezselyem, bors, só, tojás, máj szokott leggyakrabban előfordulni az alapanyagok között. Úgy is mondhatnánk: ez a dolog veleje, de nem a velője…