Felhő úr és a manióka gyökere

Felhő úr a culinaris élvezetekért rajongó olvasó tábor kedvéért mostani tárczájában a manióka (Manihot esculenta) elkészítése kapcsán kíván creativ ötletekkel szolgálni abból az à propos-ból, hogy kedvelt zöldségbeszerző helyén, a Hollán Ernő utcai zöldségesnél friss és egészséges manióka gyökerekre lelt. Az excellens olvasóban e ponton természetesen az a kérdés fogalmazhatódik meg teljes joggal, hogy egy idősödő pesti arszlán – jelesül maga Felhő úr – a maniókához, ehhez az egsoticus kutyatejféle cassávához gondolatban vajh' miféle connexio révén juthatik el oly intensiv erővel, hogy a nevezett növény felkutatására lábát a nyakába veszi, majd otthonába térve idejét és energiáját nem kímélvén a manióka elkészítésére jelentős erőfeszítéseket teend?

A connexio eredete Felhő úr kamaszkori olvasmányélményeiben keresendő egy bizonyos Jules Verne úr munkáiban, ki a tropus vidéken játszódó kalandregényeiben hőseivel folyton manióka gyökeret etet. A valaha vitulus korban lévő Felhő úr számára a manióka lassankint a földi paradicsomban elérhető élvezetek piramisának oly magas csúcsára jutott, hogy phantásiájában a Manihot esculenta oly mesebeli növénnyé változott, mely kizárólag kalandregényekben terem és csakis kalandregényhősök által fogyasztatik, a plebs számára tehát a reáliák világában elérhetetlen. Jules Verne úr szerint, ki amúgy a dél-amerikai tropus vidéken soha nem járt, a hősök a jangada nevű hajókra mindenekelőtt rendkívül nagy mennyiségű manióka gyökeret szoktak fölhordani, mely rendkívül ártalmas mérget tartalmaz, ennek következtében elkészítése exceptionalis szakértelmet igényel; mondanunk sem kell, hogy e tény a csikó korú Felhő úr számára a manióka vonzerejét nagy mértékben növelé. Akárcsak Verne úr azon közlése, mi szerint a bennszülött indiánok a manióka gyökeréből savanykás ízű italt készítettek, melynek neve machachera vala, és ebbe az italba kamaszként Felhő úr olyannyira beleszeretett, hogy álmaiban bennszülött indián vala, aki napközben a machachera gyártásával piszmog, esténként pedig a dzsungelben üldögélve szürcsöli a csodaitalt – amelynek megkóstolását álmaiból felébredvén Felhő úr a következendő dekádokra egyenesen életcélnak tekinté.

E connotatio által az excelles olvasó számára immár bizonyosan nyilvánvaló lehet, hogy idősödő pesti arszlán egy Hollán Ernő utcai zöldségesnél meglátott manióka gyökeret veszni nem hagy, legfeljebb élete árán. Hősünk tehát boldogan hurcolá haza a fél méter hosszú zsákmányt, melyet először is megszagolt, és kissé csalódottan állapítá meg, hogy a mesebéli maniókának – admirandum in modum! – nem hogy illata, de szaga sincsen. Majd zöldségszeletelő kést vett elő, és laza mozdulattal ketté akarta szelni a gyökeret, hogy meghámozza, ám azonban a kés a gyökér felszínét szinte csak megkarcolá!

Oly kemény vala, mint a vas!

Oh, Iupiter, dünnyögé magában Felhő úr, a te isteni erőd költözött tán ebbe a növénybe, hogy ily módon ellenáll?

Elővette hát a Nagy Kését, melyet írásunkba azért jelölünk capitalis kezdőbetűkkel, mert e célszerszámmal szemben – mely kovácsolt német penge ez, nem holmi semmirekellő, hengerelt acél – a kis kezdőbetű merő udvariatlanság, hovatovább sértés volna! És amikor a Nagy Kés a maniókára ráveté magát, és irdatlan erővel lesújtott reá, a manióka meghasadt ugyan, ám ketté nem vált, hanem a késpengét magába zárta: foglyul ejté! Felhő úr egy pillanatra hátrahőkölt a döbbenettől: miféle ördögi szerzemény lehet ez manióka a Növények Országából? Oh, hát minden igaz vala mégis, amit a jeles francia leírt?!

Felhő úr a felismeréstől boldogan esett neki a tropusi creatura feldolgozásának, s immár nem lekezelően könnyed mozdulatokkal nyúlt a dacos növényhez, hanem az őt megillető tiszteletteljes erővel közelíte felé. És sikert aratott! Hamarosan hófehér kis hengerek álltak a konyhapulton, megfosztva barnás héjuktól, és aequo animo fero várakoztak a forró fürdőre. Felhő úr a Hollán Ernő utcai zöldséges dámáktól azt az utasítást kapta, hogy a gyökeret tekintse krumplinak, és úgy is készítse el, meghámozva, enyhén sós vízben főzze, de legalábbis fél órán át, mert a barátságos, domesticált krumplinkhoz képest az idegen manióka veszedelmes, kutyafejű tatár!

S míg a manióka főtt, Felhő úr fokhagymás vajon friss ceruzababot párolt, mert annak most saisonja van, a roppanósra hagyott szálakat citromlével és szerecsendióval meghintette, majd mayonnaise-t kevert, azt ugyanis ő a saját szája íze szerint szereti az előre gyártott, bolti mayonnaise ádáz ellenségeként. E közben finom főtt kukorica illata csapta meg az orrát, amin meglepődött, elvégre édes kukoricát főzni másnap reggel tervezett – ám némi szaglászás után kiderült, hogy a kukorica illata a manióka felől szállta meg a konyhát. Oh, Iupiter, gondolá Felhő úr, ha az ízed is olyan leend, mint illatod, akkor az én növényem te vagy, ezt mondá hősünk a maniókának. Amely fél óra múltán már a szemetesben landolt – ilyen szart Felhő úr életében nem evett.