Előfizetés

Felhő úr és a manióka gyökere

Bagaszódi Tura
Publikálás dátuma
2020.07.26. 08:09

Fotó: Shutterstock
Felhő úr a culinaris élvezetekért rajongó olvasó tábor kedvéért mostani tárczájában a manióka (Manihot esculenta) elkészítése kapcsán kíván creativ ötletekkel szolgálni abból az à propos-ból, hogy kedvelt zöldségbeszerző helyén, a Hollán Ernő utcai zöldségesnél friss és egészséges manióka gyökerekre lelt. Az excellens olvasóban e ponton természetesen az a kérdés fogalmazhatódik meg teljes joggal, hogy egy idősödő pesti arszlán – jelesül maga Felhő úr – a maniókához, ehhez az egsoticus kutyatejféle cassávához gondolatban vajh' miféle connexio révén juthatik el oly intensiv erővel, hogy a nevezett növény felkutatására lábát a nyakába veszi, majd otthonába térve idejét és energiáját nem kímélvén a manióka elkészítésére jelentős erőfeszítéseket teend? A connexio eredete Felhő úr kamaszkori olvasmányélményeiben keresendő egy bizonyos Jules Verne úr munkáiban, ki a tropus vidéken játszódó kalandregényeiben hőseivel folyton manióka gyökeret etet. A valaha vitulus korban lévő Felhő úr számára a manióka lassankint a földi paradicsomban elérhető élvezetek piramisának oly magas csúcsára jutott, hogy phantásiájában a Manihot esculenta oly mesebeli növénnyé változott, mely kizárólag kalandregényekben terem és csakis kalandregényhősök által fogyasztatik, a plebs számára tehát a reáliák világában elérhetetlen. Jules Verne úr szerint, ki amúgy a dél-amerikai tropus vidéken soha nem járt, a hősök a jangada nevű hajókra mindenekelőtt rendkívül nagy mennyiségű manióka gyökeret szoktak fölhordani, mely rendkívül ártalmas mérget tartalmaz, ennek következtében elkészítése exceptionalis szakértelmet igényel; mondanunk sem kell, hogy e tény a csikó korú Felhő úr számára a manióka vonzerejét nagy mértékben növelé. Akárcsak Verne úr azon közlése, mi szerint a bennszülött indiánok a manióka gyökeréből savanykás ízű italt készítettek, melynek neve machachera vala, és ebbe az italba kamaszként Felhő úr olyannyira beleszeretett, hogy álmaiban bennszülött indián vala, aki napközben a machachera gyártásával piszmog, esténként pedig a dzsungelben üldögélve szürcsöli a csodaitalt – amelynek megkóstolását álmaiból felébredvén Felhő úr a következendő dekádokra egyenesen életcélnak tekinté. E connotatio által az excelles olvasó számára immár bizonyosan nyilvánvaló lehet, hogy idősödő pesti arszlán egy Hollán Ernő utcai zöldségesnél meglátott manióka gyökeret veszni nem hagy, legfeljebb élete árán. Hősünk tehát boldogan hurcolá haza a fél méter hosszú zsákmányt, melyet először is megszagolt, és kissé csalódottan állapítá meg, hogy a mesebéli maniókának – admirandum in modum! – nem hogy illata, de szaga sincsen. Majd zöldségszeletelő kést vett elő, és laza mozdulattal ketté akarta szelni a gyökeret, hogy meghámozza, ám azonban a kés a gyökér felszínét szinte csak megkarcolá! Oly kemény vala, mint a vas! Oh, Iupiter, dünnyögé magában Felhő úr, a te isteni erőd költözött tán ebbe a növénybe, hogy ily módon ellenáll? Elővette hát a Nagy Kését, melyet írásunkba azért jelölünk capitalis kezdőbetűkkel, mert e célszerszámmal szemben – mely kovácsolt német penge ez, nem holmi semmirekellő, hengerelt acél – a kis kezdőbetű merő udvariatlanság, hovatovább sértés volna! És amikor a Nagy Kés a maniókára ráveté magát, és irdatlan erővel lesújtott reá, a manióka meghasadt ugyan, ám ketté nem vált, hanem a késpengét magába zárta: foglyul ejté! Felhő úr egy pillanatra hátrahőkölt a döbbenettől: miféle ördögi szerzemény lehet ez manióka a Növények Országából? Oh, hát minden igaz vala mégis, amit a jeles francia leírt?! Felhő úr a felismeréstől boldogan esett neki a tropusi creatura feldolgozásának, s immár nem lekezelően könnyed mozdulatokkal nyúlt a dacos növényhez, hanem az őt megillető tiszteletteljes erővel közelíte felé. És sikert aratott! Hamarosan hófehér kis hengerek álltak a konyhapulton, megfosztva barnás héjuktól, és aequo animo fero várakoztak a forró fürdőre. Felhő úr a Hollán Ernő utcai zöldséges dámáktól azt az utasítást kapta, hogy a gyökeret tekintse krumplinak, és úgy is készítse el, meghámozva, enyhén sós vízben főzze, de legalábbis fél órán át, mert a barátságos, domesticált krumplinkhoz képest az idegen manióka veszedelmes, kutyafejű tatár! S míg a manióka főtt, Felhő úr fokhagymás vajon friss ceruzababot párolt, mert annak most saisonja van, a roppanósra hagyott szálakat citromlével és szerecsendióval meghintette, majd mayonnaise-t kevert, azt ugyanis ő a saját szája íze szerint szereti az előre gyártott, bolti mayonnaise ádáz ellenségeként. E közben finom főtt kukorica illata csapta meg az orrát, amin meglepődött, elvégre édes kukoricát főzni másnap reggel tervezett – ám némi szaglászás után kiderült, hogy a kukorica illata a manióka felől szállta meg a konyhát. Oh, Iupiter, gondolá Felhő úr, ha az ízed is olyan leend, mint illatod, akkor az én növényem te vagy, ezt mondá hősünk a maniókának. Amely fél óra múltán már a szemetesben landolt – ilyen szart Felhő úr életében nem evett.

A felvilágosodás helyretéve

Márton László (Montpellier)
Publikálás dátuma
2020.07.25. 19:45

Fotó: Marabu
Néhány kérdés válasz nélkül maradt. Az első: milyen lenne a világ a felvilágosodás eszméi nélkül? Milyen lenne Európa arca, ha az alkotmányos monarchia helyett a királyok-királynők ma is isten kegyelméből uralkodnának? Hol tartanának a tudományok, ha a kutatás-oktatás kereteit a Vatikán határozná meg?
A Magyar Nemzetben a trianoni szerződés századik évfordulójának alkalmával cikksorozat jelent meg a szabadkőművesség állítólagos szerepéről. Talán észszerűbb lett volna, ha mondandóm a Magyar Nemzet hasábjaira került volna, de erre nem adtak lehetőséget. Mivel a támadásokat és rágalmakat Romsics Ignácnak a Népszavában megjelent két írása (Trianon okairól – 2020.01.04. illetve 1920. június 4. – 2020.06.06.) váltotta ki, indokolt, hogy ezekre a Népszava adjon választ. Félreértéseket eloszlatandó: nem hasonlítom magam se Romsics akadémikushoz, aki egyáltalán nem szorul védelemre, se a vitában megszólaló Ungváry Krisztián és Karsai László történészekhez. Bár végzettségem szerint magamat akár történésznek minősíthetném, de három publikációval a nevetségességet kockáztatnám. Hogy mégis „bátorkodom”, arra jó okom, hogy ötven éve szabadkőműves vagyok, meglehetős rálátással mind a magyar, mind a francia szabadkőművesség történetére. Azt sem állítom, hogy valamilyen témáról csak az arra szakosodottak tudósok értekezhetnek – de mégsem árt, ha a vádaskodók legalább elemi ismeretekkel rendelkeznek. A Magyar Nemzetben két nagyhangú senki – sajnálom, de enyhébb jelzőt nem találok – Romsics Ignácnak esik, mert „meseszerű és felelősségáthárító magyarázat”-ként jellemzi az összeesküvés-elméletet, „melynek szálai a szabadkőműves páholyokba vezetnek”. A Trianont eredményező összeesküvés meséjét Raffay Ernő, történész végzettségű, nyugalmazott egyetemi tanár terjeszti. Bármennyire avítt és groteszk Raffay úr koncepciója, a Magyar Nemzetben ágáló támogatóknál többet érdemel. Megkockáztatnám, hogy ha ilyen barátai vannak, nincs szüksége ellenségekre… Raffay úr szerint a XX. század elejének szabadkőművessége „a keresztény magyar állam megdöntésére (…) és a bolsevizmus térhódításának előkészítésére” vállalkozott, az általuk támogatott Galilei Kör pedig „politikai gyilkosságok kitervelésével és kivitelezésével foglalkozott”. Mindez magától értetődő. Ugyan ki merné kétségbe vonni, hogy Wekerle Sándor miniszterelnök éjt nappallá téve a keresztény magyar állam megdöntésén mesterkedett, Polányi Károly (a Galilei Kör elnöke) pedig szabad idejében orgyilkosokat képzett ? A Magyar Nemzet megnyugtatta olvasóit: a vita végén Raffay Ernő mindent helyretesz. A helyretétel legjobb módja, ha a távolabbi múltba kirándul leleplezni a leleplezendőt. Megtudjuk, hogy „A modern korunkra hatással lévő keresztényellenes ideológia a felvilágosodás és a kultúra sokak által nagyra tartott Franciaországában alakult ki az 1700-as évek második felében.” Az ember mindig tanul valamit. Én például eddig azt hittem, hogy „A felvilágosodás az ember kilábalása a maga akarta kiskorúságból.” (Immanuel Kant: Válasz a kérdésre: Mi a felvilágosodás? 1784). Kantról sok rosszat lehet mondani, de francia biztosan nem volt. Lessingről is inkább a németség jut eszembe. És ha már itt tartunk. II. Frigyes porosz császárt se nevezném keresztény-ellenesnek. A gond velük inkább, hogy szabadkőművesek (is) voltak. Szerénytelenség magamtól idézni, de már nincs vesztenivalóm: „A felvilágosodást a háborúktól sanyargatott XVII. századi Európa szülte, a felvilágosodás nemzette a szabadkőművességet.” (Előszó Lessing Szabadkőműves párbeszédek című könyvéhez). Eszem ágában sincs Franciaország, Voltaire, Rousseau, az enciklopédisták szerepét kisebbíteni. A forradalomba torkolló felvilágosodás itt (is) hosszú, kanyargós folyamat volt. Egyetlen példa: páholytag volt XVI. Lajos uralkodó, és a fejét követelő Robespierre. Voltaire ugyan a katolikus egyházról leírta: „Taposd el a gyalázatost”, de ateistának nevezni együgyűségbe hajló egyszerűsítés. Halála előtt két hónappal lépett be a Kilenc nővér szabadkőműves páholyba, előtte meggyónt és áldozott. Raffay professzor a francia forradalmat (is) szabadkőműves ármánynak tulajdonítja, de ezzel (sem) mond eredetit. 1738-ban jelent meg XII. Kelemen In Eminenti című pápai bullája, az első pápai megnyilatkozás a szabadkőművesség ellen. A következő két évtizedben harmincegy kiadvány „leplezte le” a szabadkőművességet, Barruel abbé 1797-ben azt állította, hogy a francia forradalmat jakobinusok és szabadkőművesek készítették elő. Ezzel szemben a tények azt mutatják, hogy a terror időszakában a legtöbb páholy tevékenysége szünetelt, csak a konzulátus alatt kezdték újra. A napóleoni korszakot pedig nem csak Franciaországban, de egész Európában a szabadkőművesség aranykorának tartják. A bűnlajstrom itt nem ér véget. Raffay úr szerint „a francia állam szabadkőműves béklyóba került”. Nos, a szabadkőműves Jules Ferry miniszterelnöksége alatt bevezették az általános, ingyenes tankötelezettséget, megszüntették az iskolai vallásoktatást. Az ugyancsak szabadkőműves Émile Combes miniszterelnöksége alatt törvény választotta szét az egyházat és az államot, biztosítva az egyházak közötti békét, a lelkiismereti szabadságot. Raffay fogalmazásában: „Combes lényegében eltörölte a francia katolikus egyházat”. A több mint száz éve „eltörölt” katolikus egyház, köszöni szépen jól érzi magát. A politikai hatalomból valóban nem részesedik többé, de a vallásgyakorlás sértetlen. Ha Raffay úr a politikatörténetet ismerné, bizonyára nem felejtené kifejteni, hogy a katolikus egyház száz egynéhány évvel ezelőtt az isten kegyelméből uralkodó királyság híve volt, a parlament azonban a köztársaság megerősítésében volt érdekelt. A protestáns egyházak és a zsidó felekezet, amely sohasem kívánt a politikai hatalomban osztozni, eleve egyetértett a szekularizációval. A szabadkőműves mozgalom, legrégibb és legerősebb szervezete, a Franciaországi (és nem Francia) Nagyoriens akkor és azóta is a szekuláris állam híve. Véleményét, állásfoglalásait, mint bármely egyesület, ritkán, de határozottan fejezi ki. Vallási kérdésekkel semmilyen formában nem foglalkozik, már csak azért sem, mert tagjai között a hit és gyakorlat különböző formáit éppen úgy megtalálni, mint a közömböst, vagy ateistát. Néhány kérdés válasz nélkül maradt. Az első: milyen lenne a világ a felvilágosodás eszméi nélkül? Milyen lenne Európa arca, ha az alkotmányos monarchia helyett a királyok-királynők ma is isten kegyelméből uralkodnának? Hol tartanának a tudományok, ha a kutatás-oktatás kereteit a Vatikán határozná meg? A második: miféle történész az, aki a valós tényeket környezetükből kiragadva, féligazságokat gyártva, ha ezekkel sem elégszik meg, a múltat mítosszá hajlítva írja le a történteket? A történész szakmából rég kiiratkozott, komoly vitapartnereket nem talál, kénytelen olyan szellemóriások vállveregetésével beérni, mint Boross Péter és Semjén Zsolt. Miért vergődik – kedvenc szóhasználata szerint – béklyóban, amelyet önmaga vert, saját kényszerképzeteiből? A szabadkőműves mozgalom, se Magyarországon, se másutt nem citálja rágalmazóit bíróság elé, nem elegyedik terméketlen vitákba, hallgat, de nem titkolódzik, teszi, amit dolgának tart.

N. Kósa Judit: Tiszta Amerika a körúton

N. Kósa Judit
Publikálás dátuma
2020.07.25. 15:54

Három utcája van mindössze Balatonszéplaknak, amelyet ma ugyanúgy hívnak, mint a telep kiépülésének virágkorában, az 1930-as évek közepén. A Hungária, a Zsigmond és a Klára.
Furcsa gesztusa ez a sorsnak, mert azok, akik a rendszerváltásokkor az átnevezésekről döntöttek, aligha tudták, kiről-miről keresztelték el pont így ezeket a közterületeket. Nos, a Hungária a magyar szépségkirálynők tiszteletére kapta a nevét; míg a telep első vasúti megállójától a piactérhez vezető főutca, a Zsigmond Szűcs Zsigmond, a belőle kiágazó, Széplak egyik végétől a másikig futó Klára utca pedig felesége, Eckstein Klára emlékét őrzi. Szűcs Zsigmond Kirschnernek született Sümegen, aztán húsz éves korában, 1886-ban Pesten Szűcsre magyarosított. Így járt el mind a négy fiútestvére is, Alfréd, Ödön, Izidor és Béla, míg a két leány, Vilma és Sarolta maradt a régi névnél – ők úgyis a férjükét hordták már. 1893 augusztusában jegyezte el Zsigmond Klárát, „Eckstein Vilmos nagybecskereki gőzmalom-tulajdonos bájos leányát”, akivel ősszel már az esküvőt is megtartották. Az ifjú férj ekkor a Nicholson Fülöp és társa gépgyár hivatalnoka volt, de hamarosan átigazolt vezérképviselőnek a Bächer Rudolf és Melichar Ferenc céghez, akik Bécstől a Balkánig amerikai mezőgazdasági gépekkel kereskedtek: olyasfélékkel, mint a magas kerekeken futó Hollingsworth 27 aczél fogas gyűjtőgép vagy a Johnston-féle fűkaszáló, amelyet változtatható kaszagyorsasággal kínáltak.
Negyed század alatt aztán Szűcs Zsigmond nemcsak a saját mezőgazdasági gépkereskedelmi vállalatát hozta létre, hanem 1913-ban a Caritas Önsegélyező Egyesülettől megvásárolt egy két utcára néző, elegáns bérházat, a Teréz körút 26-ot, ahol a saját lakása mellett az irodáját, sőt később a legkülönfélébb földművelő masinák bemutatótermét is berendezte. (Ekéket, tárcsás boronákat, tengeridarálókat és kapáló gépeket aligha lehetett kisebb helyiségben a nagyérdemű elé tárni, mint az a hatalmas üzlet a mai Teréz körút 28. alatt, amelyet az idősebb budapestiek Kátayként, a maiak Spar áruházként ismernek.) Ennek a biznisznek még a világháború sem ártott, amit fényesen igazol, hogy 1918 novemberében több lap is hírt adott a gyermektelen pár nemes gesztusáról: „Szűcs Zsigmond gépgyáros (sic!) százezer koronát ajánl fel egy balatoni gyermeknyaraló megteremtése céljáért, házasságának 25 éves évfordulóján”. 1921 nyarán pedig belevágott élete addigi legnagyobb üzletébe: a gépkereskedő cég fuzionált a Magyar Földtulajdonosok és Földbérlők Kereskedelmi Rt.-vel, Szűcs Zsigmond az új, Pyramis előnevű részvénytársaság igazgatósági tagja és a mezőgazdasági géposztály irányítója lett. Olyan gyártók bízták meg vezérképviseletükkel, mint a Weiss Manfréd, így nem csoda, hogy az 1922-es árumintavásáron Horthy Miklós kormányzó is figyelemre méltatta az általa árusított vetőgépeket és szecskavágókat, majd „a látottak felett a legmagasabb elismerését fejezte ki”. A Teréz körúti házba bejegyzett részvénytársaság egyre csak bővült, még egy bankba is bevásárolta magát. Ám a jelek szerint a Pyramis név rossz ómennek bizonyult: 1927-ben ráomlott a részvényesekre a rengeteg hitel, és a cég – egyes számítások szerint 60 milliárd (elinflálódott) korona adóssággal – krachot jelentett. Szűcs Zsigmond folytatta ugyan az amerikai gépekkel és vetőmagokkal való kereskedést, de hogy ezen a terepen valamelyest háttérbe vonult, mutatja, hogy a bemutatóteremre a következő januárban játszási engedélyt kapott a fővárostól egy gyermekszínház, Tündérvásár név alatt.
Bár a kisrészvényesek követelésére indult vizsgálat ólomlábakon közelített a per felé, Szűcs Zsigmond alighanem jónak látta valami egészen mással foglalkozni egy ideig. Az amerikai életérzésen nevelődött lelke a szűz földek feltörésére és a reklámra is igen fogékony volt, ráadásul villatulajdonos lévén már jó ideje jeleskedett a siófoki fürdőegyletben. Nem csoda hát, hogy miután Kelenföldön, a „Gellértfürdőtől 6 percnyi villamos távolságra” kitanulta a parcellázás csínját-bínját, páratlan üzletbe fogott: megállapodott a veszprémi székeskáptalannal, hogy a Zamárdi fürdőtelep és Siófok közé ékelődő, Kilitihez tartozó 220 ezer négyszögölnyi homokbuckás zsombékot lakhatóvá teszi, parcellázza, és telkenként eladja. A terület egyik része a Balatonújhely, a másik a Balatonlidó nevet kapta Szűcs keresztségében. Balatonlidó – egy szigorú levéltári főigazgató vétója miatt: végül Balatonszéplak – megszületéséről már meséltem önöknek (Missek a Lidón, 2017. október 7.), akárcsak arról az elképesztően nagyszabású reklámkampányról, melynek keretében Szűcs a korabeli Miss Hungáriáktól a reklámipar tehetségein át Európa autóklubjaiig mindenkinek telkeket ajánlott föl, a pesti középosztályt pedig arra bátorította, hogy négyszögölenként egy pengő kezdőrészlettel csak vigye a házhelyeket, és építkezzék. A ma is látható épületekből úgy tűnik, két afféle házi építészt is tartott: Göbl Miklós a konzervatív ízlésűeknek kis neobarokk nyaralókat, Rathing Ferenc a modern gondolkodásúaknak Bauhaus beütésű bungalókat és emeletes házakat tervezett. 1935-re már egészen jól alakultak a dolgok, Siófokról sínautó szállította a nyaralókat a 124-es őrházhoz, kezdtek nőni a fák, épültek a házak, lett kaszinó és fürdőegyesület, és bár a látványterveken szereplő kikötő, strand és parkfüzér megépítését a beruházó ráhagyta az új tulajdonosokra, nem panaszkodott senki, mert Szűcs Zsigmond elnézte a részletekkel való késlekedést, és a Balaton is lágyan hullámzott. Azonban épp, amikor a nagy reklámértékkel bíró Albrecht királyi főherceg is feltűnt a széplaki nyaralók között (A siófoki pilóták emléke, 2017. október 28.), végkifejletéhez érkezett a Pyramis-per. A tárgyalás annyira megviselte Szűcs Zsigmondot, hogy még a felmentő ítéletet is kénytelen volt a lakásán, a betegágya mellett ismertetni vele a bíró. A kereskedő, aki ekkor már a főváros legnagyobb adófizetői között volt, egy évvel később azt a nyolchengeres, hatüléses Packard túraautót is dobra verte, amelyen korábban a szépségkirálynőket furikázta Balatonlidón. 1941 augusztusában, „hosszú betegeskedés után” hunyt el, „eszményi férjét” és „legboldogabb házasságukat” siratta vele Eckstein Klára. Őróla ezen túlmenően már csak egy adattal rendelkezünk. 1945. január 3-án jelent meg a Szabadságban az az apróhirdetés, amelyben feleségét és sógornőjét keresi Langer Simon. Mint írja, Eckstein Margit Kovács Mihályné, Eckstein Klára pedig Pacsinta Zsuzsi néven szerepelt, amikor december 28. és 31. között egy este, kilenc óra tájban a Kossuth Lajos utca 3-ból elhurcolták őket a nyilasok.