Előfizetés

Mérgező hatalmi szerepek: hol húzódik a még tolerálható túlkapás és a bűnelkövetés közti határvonal?

Csejtei Orsolya F. Szabó Kata
Publikálás dátuma
2020.07.26. 08:08

Fotó: Balogh Zoltán / MTI
Úgy megütött a biztonsági őr a Nyugati pályaudvaron egy idősebb férfit, hogy megtántorodott, majd elveszítette az egyensúlyát; kicsivel később pedig a társán taszajtott egy akkorát, hogy az ráesett a már földön heverő, tehetetlen emberre. A hatalmi szakmák által elkövetett visszaélések és túlkapások, illetve a kényszeresen hierarchizáló hivatali erődemonstráció csak nem akar kikopni a kultúránkból, sőt mintha épp hogy újra erőre kapna mostanság.
Bár Philip Zimbardo pszichológus-szociológus stanfordi börtönkísérletéről kiderült, hogy némi manipuláció hatására született meg az eredménye – vagyis a modellezett börtönszituációban az őrszerepben lévőket keményebb viselkedésre ösztönözték a pszichológusok a rabszerepbe bújt résztvevőkkel szemben –, azzal a tézissel lényegében továbbra sem vitatkozik senki, hogy a hatalmi alá-fölérendeltség mindenki lelkét megmérgezi. A University of Denver pszichológiaprofesszora, Dacher Keltner ezzel némiképp összefüggésben állítja egy tanulmányában, hogy a hatalom megléte, egy jól működő demokráciában például, nem jelent szükségszerűen hie­rarchizáltságot is. Szerinte ideális körülmények között az ember a szociális intelligenciája, empátiakészsége és vezetői erényeinek köszönhetően kellene, hogy bármiféle hatalom birtokába jusson. Azért, mert képes rá, hogy értékrendet és másokat képviseljen vagy másokkal jót tegyen, és nem pedig azért, hogy a hatalmát fitogtatva brutálisan és könyörtelenül járjon el. Persze azt is hozzáteszi, az emberi természetből alapvetően adódik, hogy minél masszívabbnak érzi valaki a hatalmát, annál inkább kezdenek tompulni az erényei. Keltner szerint egyszerűen nem vagyunk képesek ellenállni a hatalom kísértéseinek. Ha viszont az ember, nagy általánosságban, nyilván néhány kivétellel, ilyennek mondható, akkor nincs más lehetőség a hatalom kordában tartására, mint a szabályozottság, az intézményesített átláthatóság és ellenőrizhetőség, valamint a nyitottság a visszacsatolásra. A kölni egyetem szociálpszichológus professzora, Joris Lammers a fentie­ket eggyel egyszerűbben fogalmazza meg: szerinte a hatalommal való visszaélés elleni leghatékonyabb eszköz maga a demokrácia. A hatalomnak, hogy ne szabaduljon el, egyfelől szüksége van legitimációra, másfelől ellenőrzésre. Jó, ha aki birtokolja, tisztában van vele, hogy mások szavaztak neki bizalmat, ami ha megrendül, jön a „népi ítélőszék”, és visszavesz minden ráruházott jogosultságot. Egy másik szaktekintély, Susan Fiske, a Princeton Egyetem pszichológusa szerint azért nagyon fontos, hogy az átláthatóság és az ellenőrizhetőség meglegyen, mert a hatalom természetéhez tartozik, hogy növeli a személyes cselekvési szabadságot, a motivációt, nem utolsósorban pedig a társadalmi státuszt. Ahogyan Rudas János szociálpszichológus egy itt, a Népszavában megjelent interjúban utalt rá, különösen kapóra jön bárminemű hatalom egy olyan társadalomban, amelyben „a társadalmi csoportok kasztrendszerszerűen vannak elzárva egymástól”, és a társadalmi mobilitás minimumra csökkenése miatt kevés az esély, hogy valaki átkerüljön egyik csoportból egy másikba. Kompenzáló erőfitogtatás Ezzel a gondolattal nagyjából el is érkeztünk ahhoz a helyzethez, amelyben egy biztonsági őr úgy gondolhatja, nyugodt lelkiismerettel megütheti és fellökheti a Nyugati pályaudvaron akármit is csináló vagy nem csináló embert, majd mintha mi sem történt volna, továbbsétálhat. „Nyilván minél centralizáltabb egy hatalmi rendszer fent – mondja Kálid Igor szociálpszichológus –, annál több lehetőség van a visszaélésre lent. Minél inkább azt látja az egyszeri biztonsági őr – de ugyanígy működött a kommunizmusban a házmester is –, hogy akinek a kezében hatalom van, az dirigál, irányít, akár gondolatokat is, ítél és kegyelmez, illetve, hogy következmények nélküli minden túlkapása, annál inkább hiszi azt, hogy az ölébe pottyant hatalom valamiféle igazságosztó erő. Amelyben az alapos agymosással a fejekbe vetített cél olykor bizony szentesíti az eszközt. Közhely, hogy Magyarország ház­mes­ter­­ország, azt gondolom, ez nem magyar specifikum, sokkal inkább a totalitárius vagy afelé haladó társadalmak sajátja. Kompenzáció és erőfitogtatás zajlik, ami látszatra és belülről megélve emeli a társadalmi státuszt. Durva hasonlat, de kicsit olyan ez, mint amikor a szegénytelepről kiszabadult munkanélküli fiatal roma srác luxusautó előtt pózolva fotózkodik, majd tolja fel a közösségi oldalra, afféle önlegitimációként. Azt kommunikálva, hogy több vagyok annál, aki valójában vagyok. A hatalommal bíró emberek hajlamosak túlbecsülni a képességeiket, nagyobb kockázatot vállalni, illetve más nézeteket és más embereket figyelmen kívül hagyni. Nehogy megrendüljön az illúzió!” – véli a szakember. A már említett Rudas János-interjúban a szociálpszichológus azt is mondja, hogy a pszichológiai és kultúrantropológiai tapasztalatok szerint adott kultúrához tartozó érték-, norma- és viselkedésrendszer mozdulása nagyon-nagyon lassú és nehézkes. A rangkórság, a házasodási szokások, a dörgölőzés, a ravaszkodás, a gazsulálás, a csókosok helyzetbe hozása, a karizmatikus vezető iránti rajongás, a teljes alárendelődés a dualizmus korában éppoly gyakori és általános jelenség volt, mint manapság. Egészen pontosan úgy fogalmaz, hogy „a népesség jelentős része beszorult egy alárendelődő, autonómiahiányos sorsba, ami nehezen változtatható”. Főleg úgy, hogy szándék is csak ideig-óráig volt meg rá a rendszerváltás óta eltelt 30 évben. Strici vagy fegyveres őr Csoportosan és felfegyverkezve elkövetett garázdaság, súlyos testi sértés kísérlete és más bűncselekmények miatt vádat emelt az ügyészség négy biztonsági őr ellen, akik gázriasztó fegyverrel és vascsővel támadtak egy társaságra; egy német autógyár 57 éves vezető menedzserét verték meg biztonsági őrök a VII. kerületi bulinegyed egyik étterménél, annyira, hogy az arccsontja eltört; három biztonsági alkalmazott egy 15 éves fiút bántalmazott egy szórakozóhelyen… – különösebben keresgélni sem kell, hogy az ember ilyen és ehhez hasonló hírekbe botoljon a világhálón az elmúlt egy-két év merítésében. De nemcsak az elmúlt egy-két évről van szó. Irk Ferenc, az Országos Kriminológiai Intézet tudományos tanácsadója a hatalommal és az erőfölénnyel való visszaélés kriminológiai vonatkozásait vizsgálta egy tanulmányában, melyben többek között arra is kitért, hogy a jelenségre afféle „haladó hagyományként” tekint a kriminológiai történetírás. Vagyis, hogy „nélküle az ókori civilizációk imperiális harcai csakúgy elképzelhetetlenek, mint a későbbiek­ben az iparosodás vagy napjaink világrendje. Abban az esetben széles körben tolerált tevékenység, ha bizonyos játékszabályok betartásával zajlik. A szabályok, elvárások megalkotásában és működtetésében kulturális hagyományok éppúgy szerepet játszanak, mint (a jórészt ezekre alapozódó) morális és jogi normák”. No de akkor hol húzódik a még tolerálható túlkapás és a bűnelkövetés közti határvonal? És mit kezdjünk a büntetéssel nem sújtható, például munkahelyi erőfitogtatással és azok elkövetőivel? Irk Ferenc szerint akkor is messze járunk az igazságtól, ha némiképp elbagatellizálva a helyzet komolyságát, azt mondjuk, „hogy manapság az erőfölénnyel való visszaélés, következményeit tekintve, meg sem közelíti, mondjuk, az ókor vagy a középkor nagyurainak ténykedését. És akkor sem jutunk közelebb a valósághoz, ha a jelenségkört elbulvárosítva horrorisztikus helyzetábrázolásba bonyolódunk”. Egy biztos, míg a statisztikák szerint az utóbbi időben egyre kevesebben akarnak például rendőrnek állni, a feketén is működő őrző-védő szakma egyre jobban virágzik. Ha egy romatelepen megkérdezzük a gyerekeket, mik szeretnének lenni, ha felnőnek – mesélte nemrégiben egy borsodi, mélyszegénységgel küzdő, faluszélen ténykedő szociális munkás –, a fiúk szinte kivétel nélkül azt felelik: strici, bokszoló vagy fegyveres őr. Esetleg rendőr… 
Fegyverrel az iskolában  „Csak a legvégső esetben” használhatnak kényszerítő eszközöket, gumibotot, gáz­sprayt, bilincset az iskolaőrök, akik szeptemberben kezdik meg munkájukat, jelen állás szerint közel 500 magyar iskolában. Miközben mi még csak találgatjuk, hogy milyen hatással lehet egy gyerekekkel teli intézmény mindennapjaira egy felfegyverzett egyenruhás, az USA-ban több évtizedes tapasztalatok után egyre több városban döntenek úgy a tankerületek, hogy megszakítják az együttműködést a helyi rendőrséggel. Ott ugyanis a helyi rendőrségek látják el az iskolai „rendfenntartói” feladatokat is. Míg Magyarországon főleg a tantermi, diákok és tanárok között az utóbbiak kárára kialakuló atrocitásokkal indokolják a rendszer bevezetését, Amerikában a tragikus iskolai lövöldözések, fegyveres erőszak megfékezését várták tőle. Ebben viszont az elmúlt évek statisztikái szerint kevés sikert értek el, sőt az iskolai erőszak megfékezését kutatók szerint semmi bizonyíték nincs arra, hogy csökkentek volna az esetszámok. Az iskolarendőrök leginkább a szülők és a személyzet biztonságérzetére hatottak pozitívan, de a hatás a diákok esetében már nem ilyen egyértelmű, sőt az ő megítélésük vegyes a témáról. Mint arra civil jogvédő szervezetek rámutattak, a rendőri jelenlét az oktatási intézmények fekete diákjait érinti leginkább, ők jóval nagyobb arányban kerülnek az igazságszolgáltatás rendszerébe már iskolásként, mint korábban. A George Floyd-gyilkosság nyomán elindult mozgalmak hatására Minneapolis, Portland, Seattle, Denver, Oakland után Chicagóban és New Yorkban is gondolkoznak az iskolaőri rendszer megszüntetésén. A támogatók és ellenzők közötti vita viszont még távolról sem zárult le. Ez a vita nálunk még csak most kezdődik – az iskolaőrség ellenzői szerint az iskolai konfliktusokra elsősorban pedagógiai válaszokat kell adni, szerintük inkább több oktatási, szociális és gyermekvédelmi szakemberre, prevenciós programokra lenne szükség, az erőszakot ugyanis inkább megelőzni kellene, mint utólag beavatkozni.

Heti abszurd: A magyar ráció nevében

Nagy B. György
Publikálás dátuma
2020.07.26. 07:49

Centralizálás és racionalizálás, ez a kormány két pillérszava, melyre politikáját építi. (Utóbbi esetében a kabinet nem ragad le az elsődleges jelentésnél – lásd észszerűsítés –, inkább másodlagos tartalmáért ég, ami egyfajta pénzügyi hatékonyságnövelésként írható le.) A szószeretet oka pedig nem az, hogy két latinból átmentett kifejezésről van szó, és a hatalom csillapíthatatlanul szomjazza az antik kultúrát, sokkal inkább az, hogy e két betűsor adja ki a harmadikat, ami véletlenül szintén az ókorból ívelt át: a profitot. Eredetiben még profectus, de ahogy sűrűsödött a szókép, úgy változott jelentése is, a siker/előrehaladás helyett a köznyelv tiszta jövedelemként/haszonként kódolta. És ebben a formájában mindent felülír, legyen szó uniós pénzről, idős emberekről vagy vasúti átjáróról. Persze ha már szóba került a közösségi forrás, akkor farizeus tempó lenne nem ideírni, hogy a maximalizálás – tök mindegy, hogy politikai vagy gazdasági haszonról van szó – uniós népszokás. Noha rendre felhorgadnak tagállami prominensek a honi demokratikus intézményrendszer gyalázatos állapotát látva, és ígérik, hogy EU-s dotáció akkor, és csakis akkor adatik a jövőben, ha a magyar kormány kikalapálja a behorpadt jogállamot, most az uniós gazdasági mentőcsomag elfogadásakor senki nem forszírozta, hogy a pénzosztást a jogállami normák betartásához kössék. Hiszen minden döntéshozó miniszterelnök egy célra fókuszál: a saját újraválasztására. Ehhez pedig a lehető leggyorsabban a lehető legimpozánsabb summával kell hazamennie. Ha a pénz megszerzésének ára az, hogy az autoriter Orbán-rezsimnek is csurranjon, hát csurranjon. Az persze más kérdés, hogy az unió törvényhozása hajlandó-e szentesíteni a szavazatmaximalizáló hozzáállást, legalábbis az Euró­pai Parlament számos képviselője azt ígéri: harcra készül. Persze ők könnyen engedik szabadon eszméiket, újraválasztásuk nem függ közvetlenül az otthoni politikai eredményektől, merhetnek haragosak lenni. De álszent gyakorlat ide-vagy oda, az eredmény mégis az, hogy Orbán Viktor rengeteg pénz ígéretét hozhatta haza, amit centralizáltan és racionálisan oszthat el – szigorúan baráti alapon. És ugyanezt a két elvet tartja szem előtt a kormányzat, amikor átalakítja/bővíti az idősotthonok rendszerét. Hogy lépni kell, nem kérdés, több tízezer nyugdíjas zsúfolódott össze a várólistákon, türelmetlenül topogva, hogy helyet kapjon egy ilyen idősellátó intézményben. A kabinet megoldási ötlete azonban visszás. Emlékeztetőül: az állami gondozásban élő gyerekek esetében a végrehajtó hatalom ráébredt, a szakmának igaza van, azaz nem a lehető legjobb, ha ezeket a lányokat és fiúkat tömegével szuszakolják nagy-nagy intézményekbe, talán jobb életminőséget és -lehetőséget biztosít, ha nevelőszülőkhöz adják őket. A kiüresedő épületeket azonban nem hagyná parlagon az állam, idősekkel népesítené be. Holott, ha valamit drámaian egyértelművé tett a koronavírus-járvány, az az, hogy az idősotthonok – függetlenül attól, hogy állami vagy önkormányzati, netán ma­gán­fenntartásúak – nagyon gyorsan egyetlen járványkatlanná változhatnak. De a centralizáció elve azt diktálja, hogy az államnak könnyebb így kézben tartania az idősgondozást, és racionálisabb is így, hiszen kevesebb beszerzést kell mutyialapon menedzselni. Nem beszélve ar­ról a morbid gondolatról, hogy egy, a kaszát két kézre markoló vírus borzasztó rentábilis: csökkenti az egészségügyi, a szociális és a nyugdíjkiadásokat egy­aránt. Márpedig ennek a pénznek mindig kerül helye. Például, ha Mészáros Lőrinc építkezik. Márpedig mindig építkezik. Hogy drágán, az már nem hír – de azért írjuk ide: Pusztaszabolcsnál összesen 27,9 kilométernyi sínt korszerűsít 87,5 milliárd forintért, azaz mintegy 3,1 milliárdot kér kilométerenként –, miközben egy hasonló lengyel produkció harmadából megoldja ugyanezt. De a centralizáció miatt teheti, Mészáros Lőrinc az óriáspók a közbeszerzési háló közepén. És ez a racionális pók a fillérre is lecsap – például a vasútépítés egyik legköltségesebb elemét (már a kanyargó sínhez képest), az átjárót is kisebbre spórolja. Hét méterről 6-ra kurtítván. Márpedig így két busz sem képes eloldalazni egymás mellett biztonságosan, nem véletlen, hogy a nemzeti közlekedési hatóság balesetveszélyesnek nyilvánította, és nem is enged megnyitni egy átkelőt. Ezzel lényegében sikerült kettévágni a várost. Az összeszűkült átjáró sem jelentett volna gondot, ha érvényben marad az eredeti projekt, ami aluljáróval is számolt. Csakhogy az eredeti terveket kimiskárolták, kikerültek belőle az ilyen életkönnyítő luxuselemek, hiszen ha meg kell építeni egy aluljárót, szelídül a haszon, sérül a ráció, és az megengedhetetlen.

Mindent behálóz a máltai polip

Bártfai Gergely
Publikálás dátuma
2020.07.25. 19:15

Fotó: MATTHEW MIRABELLI / AFP
A Daphne Caruana Galizia oknyomozó újságíró meggyilkolása ügyében zajló eljárás csupa drámai fordulat. Kínos részletek derülnek ki a földközi-tengeri szigetországot behálózó korrupcióról, potyognak a csontvázak a szekrényből.
Maffiaszerű leszámolás, furcsa módon megkéselt (vagy öngyilkosságot megpróbáló) koronatanú, krimibe illő fordulatok, gyanúsan tétlenkedő igazságszolgáltatás – ez nem valamelyik Scorsese-film jellemzése, hanem maga a valóság – Máltán. A héten nyaki és hasi szúrt sebekkel vitték kórházba azt a taxisként dolgozó férfit, akinek másnap lett volna bírósági meghallgatása, mégpedig a kaszinókirályként emlegetett vállalkozó ellen készült tanúskodni. A taxis egykor a milliomos „ügyintézője” volt, és – állítása szerint – a kaszinókirály volt az, aki megbízást adott Daphne Caruana Galizia oknyomozó újságíró három évvel ezelőtti megölésére. 
Melvin Theuma kedd este ügyvédjével egyeztetett a másnap reggelre kitűzött bírósági meghallgatásáról. Elbúcsúztak, ám az ügyvéd hamarosan riasztotta a rendőröket, mert a koronatanú – szokásával ellentétben – nem telefonált neki, hogy hazaért. Fél 10 körül a fürdőszobájában találtak rá, vértócsában, nyaki és hasi szúrt sebekkel, kezében késsel. A rendőrség szerint öngyilkosságot kísérelt meg, és ezt meg is erősítette egy nyomozónak, mielőtt kórházba vitték. A 42 éves férfit megoperálták, lapzártánkkor állapota „kritikus, de stabil”. Hogy nélküle megállna-e a vád a perben, amely még el sem kezdődött, erősen kétséges. Rendszeresen fenyegették, legutóbb meghurkolt kötelet találtak a lakása mellett, egy közlekedési táblára akasztva. Őrei a társasház bejáratánál álltak, miközben vérbe fagyva feküdt a harmadikon; felfoghatatlan, hogyan történhetett meg ez az „állam tanújával”.

A koronatanú titkai

A taxis Theuma eredetileg pitiáner bűnöző volt, uzsorakölcsönnel és tiltott szerencsejátékkal foglalkozott. Idővel Yorgen Fenech milliomos vállalkozó „ügyintézőjévé” nőtte ki magát. Letartóztatásakor 2 millió eurónyi elrejtett készpénzt foglaltak le a lakásában. A merénylet után, elmondása szerint, félteni kezdte az életét. „Életbiztosításként” bizonyítékokat gyűjtött, titokban felvette a főnökével folytatott beszélgetéseit. Ezek alapján tavaly novemberben vádalkut kötött, büntetlenségért cserébe részletes feltáró vallomást tett. Azt mondta, a kaszinókirályként emlegetett Fenech adott megbízást Daphne Caruana Galizia oknyomozó újságíró megölésére, amit ő (Theuma) közvetített a végrehajtóknak. A riporter, aki korrupciós botrányok feltárásával befolyásos és dühös ellenségeket szerzett, maffiaszerű leszámolás áldozata lett, a kocsijában robbantották fel 2017. október 16-án. A következményekbe azóta belebukott Joseph Muscat munkáspárti miniszterelnök kormánya és több rendőri vezető. Július közepén a merénylet utáni ezredik napon, gyertyagyújtással emlékeztek az újság-íróra. „Daphne jelzőtűz volt a sötétségben, és mi fogadjuk, hogy tovább visszük a fáklyát, amíg fény derül a teljes igazságra”, fogalmaztak üzenetükben a civil szervezők. A gyanúsított milliomos novemberben jachton próbált külföldre szökni; akciófilmbe illő tengeri üldözéssel fogták el. Yorgen Fenech jellegzetes figura a szigetországban. Érdekeltsége van a legzsírosabb ágazatokban: vendéglátás, ingatlan, kaszinó, energia. Az övé a szigetország legmagasabb épülete, a Portomaso Business Tower. Nem csinált titkot politikai kapcsolataiból, kormánypárti és ellenzéki vezetők, főrendőrök (voltak) a barátai. Fenech tagadja, hogy köze van a gyilkossághoz. Helytelen volna külsőségek alapján ítélni, ám óhatatlanul az jut róla az ember eszébe: kopaszra borotvált fejjel, napszemüvegben, drága öltönyben, Rolls-Royce-ban cigarettázva (így szeret mutatkozni) Scorsese-filmbe illene.

Panama és Acapulco

A járványszünet után újra kezdődött bírósági meghallgatásokon előzőleg azt is állította a koronatanú: Christian Cardona akkori gazdasági miniszter 350 ezer eurót (120 millió forint) fizetett a bérgyilkosoknak. A politikus szintén tagad, nevét azonban nem először hozzák kapcsolatba kétes ügyekkel, az azeri részvételű erőmű-építéstől az offshore számlákra menekített, gyanús pénzekig. Caruana Galizia röviddel halála előtt azt írta róla, hogy németországi látogatásán kuplerájba ment. Cardona fenyegetőzött, aztán mégse perelt. A szerző ugyanis magabiztosan megnevezte a bordélyt (Acapulco FKK), a látogatás pontos idejét és a politikus kísérőjét is. A perben pedig kérhette volna, hogy ezeket vessék össze a mobiltelefonok adataival. Szembeötlő, hogy a bíróság a terhelő vallomás hatására sem rendelte el a volt gazdasági miniszter kihallgatását, kommunikációs eszközeinek lefoglalását, pláne őrizetbe vételét. A gyilkossági ügy és a kapcsolódó korrupciós botrányok hálója egyre szövevényesebb, a részletek zavarosak, a vallomások tele ellentmondással. A szemlélőnek az a benyomása, mindenki csak mentegetőzik és ködösít. De végre legalább beidézték Keith Schembrit, az egykor rendkívül befolyásos miniszterelnöki kabinetfőnököt, akit sokáig érinthetetlennek tartottak. Schembri a bíróságon tagadta, hogy „súgott” a gyanúsítottnak, amikor a letartóztatása előtt hosszan beszélt vele telefonon. Állítása szerint a kormányfő nevében óvta a milliomost, ne próbáljon szökni.

A holland nem nyugszik

E hónap elején nyilvánosságra került Peter Grech legfőbb ügyész feljegyzése, amelyet a Panama-iratok kapcsán írt a rendőrségnek (2016). Aggodalmát fejezte ki, hogy az egyik gyanúba keveredett cég, a Nexia BT szervereinek lefoglalása jogilag kockázatos, „drasztikus” és „kontraproduktív” lenne; magyarán leállította a nyomozókat. Ez az a cég, amelynek közreműködésével Schembri és egy másik kormánytag, Konrad Mizzi offshore számlákat nyitott. A meggyilkolt újságírónő fia, Matthew Caruana Galizia úgy reagált: még élhetne az édesanyja, ha a főügyész azt mondja a rendőröknek, „végezzék a dolgukat”. Ugyanez a Grech főügyész tavasszal elutasította, hogy a gyilkosság kivizsgálását nemzetközi nyomozócsoport vegye át az Europol felügyeletével. Pieter Omtzigt, az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének holland rapportőre változatlanul nemzetközi akciót sürget; máskülönben attól tart, sose járnak a végére. Az ezredik nap alkalmából úgy fogalmazott: nem nyugszik, amíg igazságot nem szolgáltatnak, mert „a brutális merénylet továbbra is sötét árnyékot vet a máltai közéletre”. Hozzátette, Daphne számos leleplezése bizonyosodott be, noha annak idején hazugságnak nevezték. Ám a szomszédos Szicília nemcsak földrajzilag közeli Máltához, hanem hagyományaiban is. Könnyen lehet, nem egyetlen személy rendelte meg a robbantást, hanem alkalmi „konzorcium”. A három feltételezett bérgyilkos letartóztatásban van és hallgat. A szigetvilág belterjes klánrendszerének urai maguk között, a maguk módján intézik dolgaikat, nem hiányzik nekik külföldi segítség.

1982: kísért a múlt – maffiagyilkosságok

Pert indított a máltai állam ellen a meggyilkolt Lino Cauchi özvegye és fia. Kártérítést követelnek, amiért szerintük a hatóságok nem vizsgálták ki az ügyet elvárható alapossággal. 38 év elteltével sem azonosították a tetteseket, habár a nyomozást hivatalosan nem zárták le. A háttérben sötét korrupciós ügyek sejlenek fel. Cauchi 1982. február 15-én, mint rendesen, munkába indult a déli szieszta után Santa Venera-i otthonából könyvelői irodájába. Elbúcsúzott várandós feleségétől, Annától, akit soha többé nem látott viszont. Autója a ház előtt maradt, este nem tért haza. A kétségbeesett fiatalasszony bejelentette eltűnését, de a rendőrök arról faggatták, hogy a házasságuk megromlott-e, mert feltevésük szerint a férj egy másik nővel külföldre szökött. A szigetországban arról suttogtak, hogy Cauchi érintett kétes ingatlanügyekben. Ám a hatóságok kitartottak a maguk verziója mellett egészen addig, amíg egy autómosó szemeteszsákba tett emberi testrészeket talált egy félreeső kútban (1985). A laborvizsgálat megerősítette, az eltűnt maradványaira bukkantak. Meglett az az építőiparban használatos kalapács is, amellyel szétzúzták a koponyáját. A holttestet fűrésszel feldarabolták, mielőtt a kútba dobták. A hidegvérű maffialeszámolás Dione Borg oknyomozó újságíró szerint „megdöbbentő hasonlóságot mutat” Daphne Caruana Galizia 35 évvel későbbi meggyilkolásával. Mindkettejüknek azért kellett meghalnia, mert „túl sokat tudott” a mindent átszövő korrupcióról. Gátlástalan bűnözők áldozatai lettek, a nyomozóhatóságok pedig egyik esetben sem törték magukat. Cauchi kapcsolatban állt ingatlanfejlesztőkkel, akik vagyonokat kerestek a virágzó üzletágban. Ugyanakkor ismerte azokat is, akik az építési engedélyekről döntöttek. Az ingatlanosok bagóért vásároltak telkeket ott, ahol tilos volt építkezni, aztán vesztegetéssel megszerezték az engedélyt, földjeik értéke hirtelen megugrott. Ha a későbbi áldozat közvetítő volt, ami életszerű lehetőség, részletesen ismerte a visszaéléseket. Amikor váratlanul meghalt a főnöke, félni kezdett. Életbiztosításának összegét megemelte. Feleségét figyelmeztette egy aktatáskára, amelyben „fontos iratok” vannak. Eltűnésének másnapján egy férfi kopogtatott be a házába; azt mondta, az adóhivataltól jött, és magával vitte a táskát, amit később eldobva, üresen találtak meg. A Times of Malta napilapban az áldozat egyik hozzátartozója ma is csak inkognitóban beszél a történtekről. Cauchit 1989-ben temették el. Sírjánál ott állt hétéves fia, akit sohasem látott. Azóta legföljebb annyi említésre méltó történt, hogy a belügyminiszter kijelentette a parlamentben, a rendőrség folytatja a vizsgálatot (2005). Az özvegy reméli, az állam ellen július 16-án benyújtott keresete felhívja a figyelmet a feledésre kárhoztatott bűntényre. Dione Borg három további esetről is tud: szerinte így legalább öt maffiagyilkosság megoldatlan Máltán a köztársaság kikiáltása óta (1974).