Bár Philip Zimbardo pszichológus-szociológus stanfordi börtönkísérletéről kiderült, hogy némi manipuláció hatására született meg az eredménye – vagyis a modellezett börtönszituációban az őrszerepben lévőket keményebb viselkedésre ösztönözték a pszichológusok a rabszerepbe bújt résztvevőkkel szemben –, azzal a tézissel lényegében továbbra sem vitatkozik senki, hogy a hatalmi alá-fölérendeltség mindenki lelkét megmérgezi.
A University of Denver pszichológiaprofesszora, Dacher Keltner ezzel némiképp összefüggésben állítja egy tanulmányában, hogy a hatalom megléte, egy jól működő demokráciában például, nem jelent szükségszerűen hierarchizáltságot is. Szerinte ideális körülmények között az ember a szociális intelligenciája, empátiakészsége és vezetői erényeinek köszönhetően kellene, hogy bármiféle hatalom birtokába jusson. Azért, mert képes rá, hogy értékrendet és másokat képviseljen vagy másokkal jót tegyen, és nem pedig azért, hogy a hatalmát fitogtatva brutálisan és könyörtelenül járjon el. Persze azt is hozzáteszi, az emberi természetből alapvetően adódik, hogy minél masszívabbnak érzi valaki a hatalmát, annál inkább kezdenek tompulni az erényei. Keltner szerint egyszerűen nem vagyunk képesek ellenállni a hatalom kísértéseinek. Ha viszont az ember, nagy általánosságban, nyilván néhány kivétellel, ilyennek mondható, akkor nincs más lehetőség a hatalom kordában tartására, mint a szabályozottság, az intézményesített átláthatóság és ellenőrizhetőség, valamint a nyitottság a visszacsatolásra.
A kölni egyetem szociálpszichológus professzora, Joris Lammers a fentieket eggyel egyszerűbben fogalmazza meg: szerinte a hatalommal való visszaélés elleni leghatékonyabb eszköz maga a demokrácia. A hatalomnak, hogy ne szabaduljon el, egyfelől szüksége van legitimációra, másfelől ellenőrzésre. Jó, ha aki birtokolja, tisztában van vele, hogy mások szavaztak neki bizalmat, ami ha megrendül, jön a „népi ítélőszék”, és visszavesz minden ráruházott jogosultságot.
Egy másik szaktekintély, Susan Fiske, a Princeton Egyetem pszichológusa szerint azért nagyon fontos, hogy az átláthatóság és az ellenőrizhetőség meglegyen, mert a hatalom természetéhez tartozik, hogy növeli a személyes cselekvési szabadságot, a motivációt, nem utolsósorban pedig a társadalmi státuszt. Ahogyan Rudas János szociálpszichológus egy itt, a Népszavában megjelent interjúban utalt rá, különösen kapóra jön bárminemű hatalom egy olyan társadalomban, amelyben „a társadalmi csoportok kasztrendszerszerűen vannak elzárva egymástól”, és a társadalmi mobilitás minimumra csökkenése miatt kevés az esély, hogy valaki átkerüljön egyik csoportból egy másikba.
Kompenzáló erőfitogtatás
Ezzel a gondolattal nagyjából el is érkeztünk ahhoz a helyzethez, amelyben egy biztonsági őr úgy gondolhatja, nyugodt lelkiismerettel megütheti és fellökheti a Nyugati pályaudvaron akármit is csináló vagy nem csináló embert, majd mintha mi sem történt volna, továbbsétálhat.
„Nyilván minél centralizáltabb egy hatalmi rendszer fent – mondja Kálid Igor szociálpszichológus –, annál több lehetőség van a visszaélésre lent. Minél inkább azt látja az egyszeri biztonsági őr – de ugyanígy működött a kommunizmusban a házmester is –, hogy akinek a kezében hatalom van, az dirigál, irányít, akár gondolatokat is, ítél és kegyelmez, illetve, hogy következmények nélküli minden túlkapása, annál inkább hiszi azt, hogy az ölébe pottyant hatalom valamiféle igazságosztó erő. Amelyben az alapos agymosással a fejekbe vetített cél olykor bizony szentesíti az eszközt.
Közhely, hogy Magyarország házmesterország, azt gondolom, ez nem magyar specifikum, sokkal inkább a totalitárius vagy afelé haladó társadalmak sajátja. Kompenzáció és erőfitogtatás zajlik, ami látszatra és belülről megélve emeli a társadalmi státuszt. Durva hasonlat, de kicsit olyan ez, mint amikor a szegénytelepről kiszabadult munkanélküli fiatal roma srác luxusautó előtt pózolva fotózkodik, majd tolja fel a közösségi oldalra, afféle önlegitimációként. Azt kommunikálva, hogy több vagyok annál, aki valójában vagyok. A hatalommal bíró emberek hajlamosak túlbecsülni a képességeiket, nagyobb kockázatot vállalni, illetve más nézeteket és más embereket figyelmen kívül hagyni. Nehogy megrendüljön az illúzió!” – véli a szakember.
A már említett Rudas János-interjúban a szociálpszichológus azt is mondja, hogy a pszichológiai és kultúrantropológiai tapasztalatok szerint adott kultúrához tartozó érték-, norma- és viselkedésrendszer mozdulása nagyon-nagyon lassú és nehézkes. A rangkórság, a házasodási szokások, a dörgölőzés, a ravaszkodás, a gazsulálás, a csókosok helyzetbe hozása, a karizmatikus vezető iránti rajongás, a teljes alárendelődés a dualizmus korában éppoly gyakori és általános jelenség volt, mint manapság. Egészen pontosan úgy fogalmaz, hogy „a népesség jelentős része beszorult egy alárendelődő, autonómiahiányos sorsba, ami nehezen változtatható”. Főleg úgy, hogy szándék is csak ideig-óráig volt meg rá a rendszerváltás óta eltelt 30 évben.
Strici vagy fegyveres őr
Csoportosan és felfegyverkezve elkövetett garázdaság, súlyos testi sértés kísérlete és más bűncselekmények miatt vádat emelt az ügyészség négy biztonsági őr ellen, akik gázriasztó fegyverrel és vascsővel támadtak egy társaságra; egy német autógyár 57 éves vezető menedzserét verték meg biztonsági őrök a VII. kerületi bulinegyed egyik étterménél, annyira, hogy az arccsontja eltört; három biztonsági alkalmazott egy 15 éves fiút bántalmazott egy szórakozóhelyen… – különösebben keresgélni sem kell, hogy az ember ilyen és ehhez hasonló hírekbe botoljon a világhálón az elmúlt egy-két év merítésében.
De nemcsak az elmúlt egy-két évről van szó. Irk Ferenc, az Országos Kriminológiai Intézet tudományos tanácsadója a hatalommal és az erőfölénnyel való visszaélés kriminológiai vonatkozásait vizsgálta egy tanulmányában, melyben többek között arra is kitért, hogy a jelenségre afféle „haladó hagyományként” tekint a kriminológiai történetírás. Vagyis, hogy „nélküle az ókori civilizációk imperiális harcai csakúgy elképzelhetetlenek, mint a későbbiekben az iparosodás vagy napjaink világrendje. Abban az esetben széles körben tolerált tevékenység, ha bizonyos játékszabályok betartásával zajlik. A szabályok, elvárások megalkotásában és működtetésében kulturális hagyományok éppúgy szerepet játszanak, mint (a jórészt ezekre alapozódó) morális és jogi normák”.
No de akkor hol húzódik a még tolerálható túlkapás és a bűnelkövetés közti határvonal? És mit kezdjünk a büntetéssel nem sújtható, például munkahelyi erőfitogtatással és azok elkövetőivel? Irk Ferenc szerint akkor is messze járunk az igazságtól, ha némiképp elbagatellizálva a helyzet komolyságát, azt mondjuk, „hogy manapság az erőfölénnyel való visszaélés, következményeit tekintve, meg sem közelíti, mondjuk, az ókor vagy a középkor nagyurainak ténykedését. És akkor sem jutunk közelebb a valósághoz, ha a jelenségkört elbulvárosítva horrorisztikus helyzetábrázolásba bonyolódunk”.
Egy biztos, míg a statisztikák szerint az utóbbi időben egyre kevesebben akarnak például rendőrnek állni, a feketén is működő őrző-védő szakma egyre jobban virágzik. Ha egy romatelepen megkérdezzük a gyerekeket, mik szeretnének lenni, ha felnőnek – mesélte nemrégiben egy borsodi, mélyszegénységgel küzdő, faluszélen ténykedő szociális munkás –, a fiúk szinte kivétel nélkül azt felelik: strici, bokszoló vagy fegyveres őr. Esetleg rendőr…
Fegyverrel az iskolában
„Csak a legvégső esetben” használhatnak kényszerítő eszközöket, gumibotot, gázsprayt, bilincset az iskolaőrök, akik szeptemberben kezdik meg munkájukat, jelen állás szerint közel 500 magyar iskolában.
Miközben mi még csak találgatjuk, hogy milyen hatással lehet egy gyerekekkel teli intézmény mindennapjaira egy felfegyverzett egyenruhás, az USA-ban több évtizedes tapasztalatok után egyre több városban döntenek úgy a tankerületek, hogy megszakítják az együttműködést a helyi rendőrséggel. Ott ugyanis a helyi rendőrségek látják el az iskolai „rendfenntartói” feladatokat is. Míg Magyarországon főleg a tantermi, diákok és tanárok között az utóbbiak kárára kialakuló atrocitásokkal indokolják a rendszer bevezetését, Amerikában a tragikus iskolai lövöldözések, fegyveres erőszak megfékezését várták tőle.
Ebben viszont az elmúlt évek statisztikái szerint kevés sikert értek el, sőt az iskolai erőszak megfékezését kutatók szerint semmi bizonyíték nincs arra, hogy csökkentek volna az esetszámok. Az iskolarendőrök leginkább a szülők és a személyzet biztonságérzetére hatottak pozitívan, de a hatás a diákok esetében már nem ilyen egyértelmű, sőt az ő megítélésük vegyes a témáról. Mint arra civil jogvédő szervezetek rámutattak, a rendőri jelenlét az oktatási intézmények fekete diákjait érinti leginkább, ők jóval nagyobb arányban kerülnek az igazságszolgáltatás rendszerébe már iskolásként, mint korábban. A George Floyd-gyilkosság nyomán elindult mozgalmak hatására Minneapolis, Portland, Seattle, Denver, Oakland után Chicagóban és New Yorkban is gondolkoznak az iskolaőri rendszer megszüntetésén. A támogatók és ellenzők közötti vita viszont még távolról sem zárult le.
Ez a vita nálunk még csak most kezdődik – az iskolaőrség ellenzői szerint az iskolai konfliktusokra elsősorban pedagógiai válaszokat kell adni, szerintük inkább több oktatási, szociális és gyermekvédelmi szakemberre, prevenciós programokra lenne szükség, az erőszakot ugyanis inkább megelőzni kellene, mint utólag beavatkozni.