Előfizetés

A cserdi ellentmondás

Meghalt egy cigány polgármester. Egy nagyon fiatal, nagyon sikeres faluvezető és médiaszereplő, Bogdán László. Az eddigi ismereteink szerint önkezével választotta a kötelet, a kínhalált. Halála megrendítette az országot: ahogy életében is „nemzeti egységet” teremtett, halála is nemzeti gyász. Sikerét és hírnevét egy 350 lelkes baranyai falu „rendbetételével” érte el. Ahogy számos leszakadt, elcigányosodott községben, Cserdiben is az állam által egyedül kínált közmunka révén indult be gyümölcs-és zöldségtermesztő program, itt a piacra való kilépés esélyével. Hatvan-nyolcvan ember dolgozott a polgármester keze alatt, akiknek a paradicsom, paprika, krumpli termesztés mellett a falu takarítása, szépítése is feladatuk volt. A kisközség cigányainak java itt is beállt a sorba, és fegyelmezetten elvégezte munkáját: elfogadta illiberális uraitól, hogy „47 ezer forintból is meg lehet élni”. És Bogdán László bebizonyította, hogy nemcsak meg lehet élni, hanem a bőséges termésből adományozni is lehet, népszerűen: „nem önöktől loptuk, hanem önöknek hoztuk” jelszóval. Cserdit fölkapta a magyar média, a csodaváró ország. Megismerhettük Bogdán Lászlót, a jól kommunikáló, megnyerő és tetszetős cigány férfi világ- és cigányképét. A falusi munkákról, meghökkentő „cigány népnevelő” (és tegyük hozzá, a nemcigány felelősségmentesítő) programjairól készített videóin egy keménykezű, karizmatikus vezetőt ismertünk meg, aki egy párialétbe kényszerített falu ambiciózus, teljhatalmú ura. A magyar kereskedelmi és közmédia csatornáiban már egy ideológiailag egységes „üzleti modell” rajzolódott ki: Bogdán László a tabudöntögető, a problémákkal szembenéző, azokra sikeres (illiberális) válaszokat adó vezető, aki képes megnevelni, munkába állítani, rendre szoktatni a (bűnözőnek, nevelhetetlennek, megbízhatatlannak, de agyafúrtnak láttatott) „cigányságot”. Ráadásul úgy képes erre, hogy a többségnek, a „magyarságnak” ezért semmit nem kell tenni – legfeljebb anyagilag segíteni az „illiberális integrációt”. Nem kell szembenéznie rasszizmusával, megvető, kirekesztő attitűdjeivel, mert a cigány polgármester szájából hangzanak el a néplélek legmélyebb bugyraiban megkövesedett ítéletek: „mivel a cigányok saját hibájuk miatt kívül vannak a jogon, a magyar társadalmon, a saját erejükből kell belakniuk a számukra biztosított teret, a harmadik világbeli cigányfalut”. És végre van olyan vezetőjük, aki elfogadva a többség „faji fölényét”, egyszersmind a cigánymagyarok alárendeltségét, nem akar kitörni a gettóból, hanem pacifikálva az abban lakókat, komfortosítani-csinosítani kívánja azt. Bogdán László nemcsak a magyar értelmiség és média kedvence volt, Kálmán Olgától Bayerig, hanem a teljes politikai osztály népszerűsége is övezte, Gyurcsánytól Vonáig. Föloldhatatlanul szorító ellentmondás ez. A „cserdi modell” jobb- és baloldali rasszistáknak („nemzeti koalíció!”) a cigánybűnözés igazolásának olcsó narratíváját kínálta, továbbá megerősítését hitükben, hogy „a cigányok saját erőből – saját alkalmas politikusaik (vajdáik) által – képesek kihúzni magukat a (saját, jól megérdemelt) nyomorukból, ha akarják – de többnyire nem akarják, ugye”. A nem rasszista baloldal azt az illúziót kapta, hogy „nem kell túl sok a sikerhez, csak jóakarat”, és ezzel nem kell érdemi alternatíván dolgozni, kormányzás esetén sem kell érdemi programokat indítani (lásd Főváros), és a várható ellenállással, a cigányellenesekkel szembemenni. Azaz: nem kell komolyan baloldalinak lenni. Mindezt kevesen tették szóvá, ők is a „kommentszekciókban”. Illetve egyszer kapott nagyobb nyilvánosságot 2017 őszén, a Roma Parlament által szervezett fórumon, ahol vendégül láttuk a polgármester-médiasztárt. Kemény vita alakult ki, amit Bogdán úgy értékelt a leglátogatottabb médiumokban, hogy „volt a goj motorosok, a szkinhedek között, de egyedül a cigányok bántották”. Nagyon szerettük volna megértetni vele, hogy nem lehetünk egyszerre a cigányok apostolai és a rasszisták barátai! Hogy a sikerhez a romák akarata mellett a politikai osztályé is kell, mert a valódi munkához hatalmas állami erőforrások is kellenek, és minőségi oktatás, gyereknek, felnőttnek, egyaránt! S hogy a vágyott együttéléshez, a közös fejlődéshez a diszkrimináció tilalmán, a tilalom érvényesítésén túl, vagy inkább előtt azt kell a többségnek megértenie, hogy a saját problémáin nem javít, ha egy közel milliós tömeget pária létben tart, s hogy a romák, de bármely társadalmi csoport elleni uszítás magát a hazát rombolja le, és stabilizálja a kizsigerelő hatalmat! A sajtó, a magyar elit kritikátlanul melléállt, akárcsak a közönség. Mert erre volt igény. Gyászolom Bogdán Lászlót, s vele hazámat. Haragszom azokra, akik ezt az utat kikövezték számára, akik ennek jobb- és baloldalán tapsoltak, vagy Ikarosz-szárnyat rajzoltak neki. Most már látható és tanítható, hogy ez az út hova vezet. Nyugodj békében, Laci. Halálod a tisztábban látás és a tanulás esélyét nyújtja az országnak.   Horváth Aladár roma polgárjogi vezető

Történelmi lecke fiúknak, lányoknak

1993. október 26-án Velencéből tartottunk hazafelé. A mobiltelefon luxusa még nem érintett meg, úgyhogy kénytelen voltam százhatvannal rohanni, hogy minél előbb meghallgathassam a Krónikát a Kossuthon. Hatkor értünk a határra, az első mondat, ami már nem recsegett így hangzott: Bánó András, az Egyenleg leváltott főszerkesztője sajtótájékoztatót tartott. Nem emlékszem, hogy jutottunk el Pestig, de arra igen, hogy pontosan tudtam: vége, vesztettünk. Ugyanezen a napon, este tízkor Liebmann Katalin, a Híradó műsorvezetője mosolyogva jelentette be, hogy megszűnt az Egyenleg című hírműsor, de a nézők ne csüggedjenek, mert ők, a közszolgálatiság utolsó bástyái, továbbra is a vártán stb.… Utólag visszagondolva nem az Egyenleg volt az első a sorban, hanem Aczél Endre Híradója, amelyet Nemeskürtyvel és Pálffy G.-vel puccsoltatott meg a kormánypárt, 1990-ben. De már három évvel voltunk a rendszerváltás és kettővel az úgynevezett médiaháború kirobbanása után, amelyiknek sem győztese, sem vesztese nem volt, csak áldozatai. Évekkel később Szegvári Katalin Egyenleg, avagy egy politikai gyilkosság anatómiája? címmel írt könyvet a történetről. Egy évvel később következett a Magyar Rádió, ahol „létszámleépítésbe” burkolt tisztogatással vált meg az MDF a kényelmetlen igazságokat kimondó rádiósoktól. Többek között a Krónika szerkesztőitől. 1998. október 1-én utoljára jelent meg a Kurír. A rendszerváltás utáni idők legnépszerűbb bulvárlapja soha nem félt szembe menni az aktuális hatalommal. Vesztét elsősorban az akkori politikai és gazdasági eliten belüli háború okozta: a lapot (is) tulajdonló Postabank-vezérre, Princz Gáborra kiadott kilövési engedély után csak idő kérdése volt, mikor lesz vége az újságnak, amely utolsó számaiban a Dietmar Clodo pilisszentlászlói bombakészítő és a frissen kinevezett belügyminiszter, Pintér Sándor közötti kapcsolatot feszegette. A 2000-es évek elejére nyilvánvalóvá vált, hogy a magyar sajtó olyan, mint az erdő az egyszeri szovjet viccben, ahol egyik nap a vörösök győzik le a fehéreket, aztán a fehérek a vörösöket, majd jön a csősz és mindenkit hazazavar. 2003-ban néhányan, akik mind ismertük a fenti viccet megalapítottuk a Független Hírügynökséget. Azt gondoltuk, ha kihagyjuk a képletből a politika pénzét, és csak az előfizetőkre koncentrálunk, megvethetjük a lábunkat a piacon. Nem számoltunk a hatalomra készülő Fidesszel, amely megint két lépéssel előttünk járt, és az „ingyenes” MTI ígéretével kihúzta alólunk a talajt. Azt hiszem, ez volt az első eset, amikor egy független hang bedarálását szimpla „gazdasági szükségszerűséggel” lehetett magyarázni. Ahogy 2016-ban a Népszabadságét is. Azt nem állítom, hogy mi magunk tehetünk arról, ami történt, történik és történni fog. De azt igen, hogy nem végeztük el a munkát, ami mindezt megállíthatta volna. Nem húztunk falat a mindenkori sajtó és a politika közé. Engedtünk a mindenfelől érkező csábításoknak, elhittük, hogy csak a javunkat akarják, és másként nem is lehetne. Az is lehet, hogy gyávák voltunk, vagy elhittük, hogy majd lesz, aki megvéd bennünket. Az Index nyolcvanegynéhány valóban bátor újságírója most megmutatta, hogy nem lesz. Ideje volna hinni nekik. 

A sor

Mostanság nem tudok úgy végigállni egy sort, hogy a mögöttem állók közül páran ne előznének be valahogy. Itt ne tessék holmi bunkó tolakodásra gondolni. Alapvetően mindenki tiszteletben tartja, hogy a sor az sor, ami hosszú, a végén pedig én állok. Az utánam érkezők először mégis feszengenek. Tulajdonképpen nem is állnak be. Hisz ők sosem kerülhetnek valaminek a végére. Az a gyengeség jele. Nehogy még meglássa őket valaki. Inkább csak úgy arrafelé lézengenek. Majd, egy fajta sajnálnivaló együgyűséget mímelve, szinte maguk elé motyogják, hogy ők csak ezt vagy csak azt szeretnék elintézni, ami nyilván gyorsabb és fontosabb, mint az én bonyolult, de jelentéktelen problémám. Ha pedig ez nem vezet eredményre, ott vannak a kerülőutak, a hátsó bejáratok. Ahol aztán többnyire el is érik a céljukat, vagy valamilyen régi barátság okán, vagy a bátorság, a rafináltság jutalmaként. Így viszont valahogy mindig én maradok a sor végén, az egykor utánam érkezők pedig rendre előttem végeznek. Hasonló a megfigyelésem a telefonálás, a közlekedés és a többi tudományos találmány kapcsán is. Ezek üzemszerű, méltányos használatára népünk – értsük ez alatt akár a magyarokat, akár a közép-kelet-európaiakat, vagy akár az egész emberiséget – még mindig nem érett meg. Honfitársaim idült tekintetéből rendre azt olvasom ki: miért nem ismeri már fel itt ez a sok lókötő, hogy az én gondom, az én lendületes vonulásom mennyivel, de mennyivel magasabb rendű az ő csipcsup ügyecskéihez képest. A többi ember ilyenkor csak egy idegesítő massza. És akkor még nem beszéltünk a környezetvédelem elvontabb problémájáról: ugyan már, nem ennek a cigicsikknek vagy üdítőspalacknak az elhajításától fognak kihalni a jegesmedvék. (De.) Mi lesz így ezzel a lángosoktól ölelt kis kompótországgal?