Előfizetés

Történelmi lecke fiúknak, lányoknak

1993. október 26-án Velencéből tartottunk hazafelé. A mobiltelefon luxusa még nem érintett meg, úgyhogy kénytelen voltam százhatvannal rohanni, hogy minél előbb meghallgathassam a Krónikát a Kossuthon. Hatkor értünk a határra, az első mondat, ami már nem recsegett így hangzott: Bánó András, az Egyenleg leváltott főszerkesztője sajtótájékoztatót tartott. Nem emlékszem, hogy jutottunk el Pestig, de arra igen, hogy pontosan tudtam: vége, vesztettünk. Ugyanezen a napon, este tízkor Liebmann Katalin, a Híradó műsorvezetője mosolyogva jelentette be, hogy megszűnt az Egyenleg című hírműsor, de a nézők ne csüggedjenek, mert ők, a közszolgálatiság utolsó bástyái, továbbra is a vártán stb.… Utólag visszagondolva nem az Egyenleg volt az első a sorban, hanem Aczél Endre Híradója, amelyet Nemeskürtyvel és Pálffy G.-vel puccsoltatott meg a kormánypárt, 1990-ben. De már három évvel voltunk a rendszerváltás és kettővel az úgynevezett médiaháború kirobbanása után, amelyiknek sem győztese, sem vesztese nem volt, csak áldozatai. Évekkel később Szegvári Katalin Egyenleg, avagy egy politikai gyilkosság anatómiája? címmel írt könyvet a történetről. Egy évvel később következett a Magyar Rádió, ahol „létszámleépítésbe” burkolt tisztogatással vált meg az MDF a kényelmetlen igazságokat kimondó rádiósoktól. Többek között a Krónika szerkesztőitől. 1998. október 1-én utoljára jelent meg a Kurír. A rendszerváltás utáni idők legnépszerűbb bulvárlapja soha nem félt szembe menni az aktuális hatalommal. Vesztét elsősorban az akkori politikai és gazdasági eliten belüli háború okozta: a lapot (is) tulajdonló Postabank-vezérre, Princz Gáborra kiadott kilövési engedély után csak idő kérdése volt, mikor lesz vége az újságnak, amely utolsó számaiban a Dietmar Clodo pilisszentlászlói bombakészítő és a frissen kinevezett belügyminiszter, Pintér Sándor közötti kapcsolatot feszegette. A 2000-es évek elejére nyilvánvalóvá vált, hogy a magyar sajtó olyan, mint az erdő az egyszeri szovjet viccben, ahol egyik nap a vörösök győzik le a fehéreket, aztán a fehérek a vörösöket, majd jön a csősz és mindenkit hazazavar. 2003-ban néhányan, akik mind ismertük a fenti viccet megalapítottuk a Független Hírügynökséget. Azt gondoltuk, ha kihagyjuk a képletből a politika pénzét, és csak az előfizetőkre koncentrálunk, megvethetjük a lábunkat a piacon. Nem számoltunk a hatalomra készülő Fidesszel, amely megint két lépéssel előttünk járt, és az „ingyenes” MTI ígéretével kihúzta alólunk a talajt. Azt hiszem, ez volt az első eset, amikor egy független hang bedarálását szimpla „gazdasági szükségszerűséggel” lehetett magyarázni. Ahogy 2016-ban a Népszabadságét is. Azt nem állítom, hogy mi magunk tehetünk arról, ami történt, történik és történni fog. De azt igen, hogy nem végeztük el a munkát, ami mindezt megállíthatta volna. Nem húztunk falat a mindenkori sajtó és a politika közé. Engedtünk a mindenfelől érkező csábításoknak, elhittük, hogy csak a javunkat akarják, és másként nem is lehetne. Az is lehet, hogy gyávák voltunk, vagy elhittük, hogy majd lesz, aki megvéd bennünket. Az Index nyolcvanegynéhány valóban bátor újságírója most megmutatta, hogy nem lesz. Ideje volna hinni nekik. 

A sor

Mostanság nem tudok úgy végigállni egy sort, hogy a mögöttem állók közül páran ne előznének be valahogy. Itt ne tessék holmi bunkó tolakodásra gondolni. Alapvetően mindenki tiszteletben tartja, hogy a sor az sor, ami hosszú, a végén pedig én állok. Az utánam érkezők először mégis feszengenek. Tulajdonképpen nem is állnak be. Hisz ők sosem kerülhetnek valaminek a végére. Az a gyengeség jele. Nehogy még meglássa őket valaki. Inkább csak úgy arrafelé lézengenek. Majd, egy fajta sajnálnivaló együgyűséget mímelve, szinte maguk elé motyogják, hogy ők csak ezt vagy csak azt szeretnék elintézni, ami nyilván gyorsabb és fontosabb, mint az én bonyolult, de jelentéktelen problémám. Ha pedig ez nem vezet eredményre, ott vannak a kerülőutak, a hátsó bejáratok. Ahol aztán többnyire el is érik a céljukat, vagy valamilyen régi barátság okán, vagy a bátorság, a rafináltság jutalmaként. Így viszont valahogy mindig én maradok a sor végén, az egykor utánam érkezők pedig rendre előttem végeznek. Hasonló a megfigyelésem a telefonálás, a közlekedés és a többi tudományos találmány kapcsán is. Ezek üzemszerű, méltányos használatára népünk – értsük ez alatt akár a magyarokat, akár a közép-kelet-európaiakat, vagy akár az egész emberiséget – még mindig nem érett meg. Honfitársaim idült tekintetéből rendre azt olvasom ki: miért nem ismeri már fel itt ez a sok lókötő, hogy az én gondom, az én lendületes vonulásom mennyivel, de mennyivel magasabb rendű az ő csipcsup ügyecskéihez képest. A többi ember ilyenkor csak egy idegesítő massza. És akkor még nem beszéltünk a környezetvédelem elvontabb problémájáról: ugyan már, nem ennek a cigicsikknek vagy üdítőspalacknak az elhajításától fognak kihalni a jegesmedvék. (De.) Mi lesz így ezzel a lángosoktól ölelt kis kompótországgal?

Stílustalanság

Manapság a nővéreimmel rendezgetjük a Papám, a két éve meghalt Rónay László írásait. Egy kötetet szeretnénk összerakni a különféle lapokban megjelent munkáiból. Gyerekfejjel fel se fogtuk, milyen csodálatos környezetben nőttünk fel. Ismerhettük Nemes Nagy Ágnest, Weöres Sándort, eljött hozzánk Mándy Iván, a Papa jó barátja, Parancs János költő pedig még tanácsokkal is ellátott, amikor elkezdtem írni. S akkor még nem is szóltam Pomogáts Béláról, Kenyeres Zoltánról, és a többi kortársról, akikkel rendszeresen összejártak. Visszagondolva hihetetlen, milyen szellemi műhely vett körbe bennünket. Ahogy a Papám írásait böngésszük, a kezem ügyébe akadt néhány sora, amely pár éve egy folyóiratban jelent meg. A „Hűség a magyar nyelvhez” című írásában így írt a nyelvünket ért hatásokról. „Nem az új szavakat és kifejezéseket kellene ’magyarítani’, hanem a beszélt és írott nyelvben szembeszállni az elhatalmasodó ízléstelenséggel, amelynek egyik kiindulópontja a parlamentben, a másik a sajtóban (főként a napilapokban) meghonosodott stílus (pontosabban: stílustalanság). Akik úgy gondolják, hogy a durvaság hatásos, lehet, hogy bizonyos körökben sikeresek, de megfeledkeznek arról, hogy beszéd-és írásmódjukkal példát kellene adniuk.” Manapság ez a stílustalanság már politikai fegyverré vált. Már nem csak egyszerű üzeneteket fogalmaznak meg a politikai vezetők, hanem hogy mondandójuknak még nagyobb súlyt adjanak, otrombaságokkal elegyítik, amellyel politikai ellenfeleiket becsmérlik, még akár azokat is, akik eurómilliárdokat folyósítanak az országnak. Az az elkeserítő, hogy egy bizonyos körben tényleg nagyon hatásos a stílustalanság fegyvere, Donald Trumpot például egy bizonyos, a bonyolult összefüggéseket nehezen összerakó kör azért ünnepli, mert „mennyire emberi”. Azok, akik gúnyt űznek a nyelvünkből, hatalmi pozíciójukból kioktathatnak ugyan másokat arról, mit is jelent magyarnak lenni, ám stílustalanságukkal, s rém alacsony színvonalú, egy bizonyos kört célzó kommunikációjukkal, épp ők indították a legdurvább támadást a magyarság egyik legnagyobb értéke ellen.