Előfizetés

A sor

Mostanság nem tudok úgy végigállni egy sort, hogy a mögöttem állók közül páran ne előznének be valahogy. Itt ne tessék holmi bunkó tolakodásra gondolni. Alapvetően mindenki tiszteletben tartja, hogy a sor az sor, ami hosszú, a végén pedig én állok. Az utánam érkezők először mégis feszengenek. Tulajdonképpen nem is állnak be. Hisz ők sosem kerülhetnek valaminek a végére. Az a gyengeség jele. Nehogy még meglássa őket valaki. Inkább csak úgy arrafelé lézengenek. Majd, egy fajta sajnálnivaló együgyűséget mímelve, szinte maguk elé motyogják, hogy ők csak ezt vagy csak azt szeretnék elintézni, ami nyilván gyorsabb és fontosabb, mint az én bonyolult, de jelentéktelen problémám. Ha pedig ez nem vezet eredményre, ott vannak a kerülőutak, a hátsó bejáratok. Ahol aztán többnyire el is érik a céljukat, vagy valamilyen régi barátság okán, vagy a bátorság, a rafináltság jutalmaként. Így viszont valahogy mindig én maradok a sor végén, az egykor utánam érkezők pedig rendre előttem végeznek. Hasonló a megfigyelésem a telefonálás, a közlekedés és a többi tudományos találmány kapcsán is. Ezek üzemszerű, méltányos használatára népünk – értsük ez alatt akár a magyarokat, akár a közép-kelet-európaiakat, vagy akár az egész emberiséget – még mindig nem érett meg. Honfitársaim idült tekintetéből rendre azt olvasom ki: miért nem ismeri már fel itt ez a sok lókötő, hogy az én gondom, az én lendületes vonulásom mennyivel, de mennyivel magasabb rendű az ő csipcsup ügyecskéihez képest. A többi ember ilyenkor csak egy idegesítő massza. És akkor még nem beszéltünk a környezetvédelem elvontabb problémájáról: ugyan már, nem ennek a cigicsikknek vagy üdítőspalacknak az elhajításától fognak kihalni a jegesmedvék. (De.) Mi lesz így ezzel a lángosoktól ölelt kis kompótországgal?

Stílustalanság

Manapság a nővéreimmel rendezgetjük a Papám, a két éve meghalt Rónay László írásait. Egy kötetet szeretnénk összerakni a különféle lapokban megjelent munkáiból. Gyerekfejjel fel se fogtuk, milyen csodálatos környezetben nőttünk fel. Ismerhettük Nemes Nagy Ágnest, Weöres Sándort, eljött hozzánk Mándy Iván, a Papa jó barátja, Parancs János költő pedig még tanácsokkal is ellátott, amikor elkezdtem írni. S akkor még nem is szóltam Pomogáts Béláról, Kenyeres Zoltánról, és a többi kortársról, akikkel rendszeresen összejártak. Visszagondolva hihetetlen, milyen szellemi műhely vett körbe bennünket. Ahogy a Papám írásait böngésszük, a kezem ügyébe akadt néhány sora, amely pár éve egy folyóiratban jelent meg. A „Hűség a magyar nyelvhez” című írásában így írt a nyelvünket ért hatásokról. „Nem az új szavakat és kifejezéseket kellene ’magyarítani’, hanem a beszélt és írott nyelvben szembeszállni az elhatalmasodó ízléstelenséggel, amelynek egyik kiindulópontja a parlamentben, a másik a sajtóban (főként a napilapokban) meghonosodott stílus (pontosabban: stílustalanság). Akik úgy gondolják, hogy a durvaság hatásos, lehet, hogy bizonyos körökben sikeresek, de megfeledkeznek arról, hogy beszéd-és írásmódjukkal példát kellene adniuk.” Manapság ez a stílustalanság már politikai fegyverré vált. Már nem csak egyszerű üzeneteket fogalmaznak meg a politikai vezetők, hanem hogy mondandójuknak még nagyobb súlyt adjanak, otrombaságokkal elegyítik, amellyel politikai ellenfeleiket becsmérlik, még akár azokat is, akik eurómilliárdokat folyósítanak az országnak. Az az elkeserítő, hogy egy bizonyos körben tényleg nagyon hatásos a stílustalanság fegyvere, Donald Trumpot például egy bizonyos, a bonyolult összefüggéseket nehezen összerakó kör azért ünnepli, mert „mennyire emberi”. Azok, akik gúnyt űznek a nyelvünkből, hatalmi pozíciójukból kioktathatnak ugyan másokat arról, mit is jelent magyarnak lenni, ám stílustalanságukkal, s rém alacsony színvonalú, egy bizonyos kört célzó kommunikációjukkal, épp ők indították a legdurvább támadást a magyarság egyik legnagyobb értéke ellen.

Kell ez így nekünk?

Magyarországon két nagy probléma lehet az állami vagyon kezelésével: az egyik, ha a kormány túl nagy vagyont tart a kezében, a másik ha túl kicsit, de bármelyik forgatókönyv valósuljon is meg, egy biztos: az állami vagyon fenntartása inkább viszi pénzt, mind hozná. Adódik a kérdés, hogy kell-e nekünk, adófizetőknek állami vagyon, vagy sokkal jobban járnánk, ha az állam nem is próbálna üzletelni. A Magyar Nemzeti Vagyonkezelő a napokban készítette el a tavalyi gazdálkodási jelentését, amiből sok fontos részlet nem derül ki, de a az igen, hogy tavaly is vitte a tízmilliárdokat az állami vagyon, nem pedig hozta. Az állami vagyon kezelésének két célja van. Egyrészt, hogy ezzel ellásson bizonyos közszolgáltatásokat, olyanokat, amelyeket nem érdemes piaci alapon üzemeltetni. Ilyen például a közúthálózat, az oktatási vagy az egészségügyi infrastruktúra üzemeltetése. A másik cél pedig olyan állami portfólió üzemeltetése lenne, amely profitot termel a természet és a munkavállalók kizsákmányolása nélkül, ezt a profitot pedig a közjó érdekében (például útépítésre, kórházépítésre és -finanszírozásra) fordíthatná a kormány. A boldog államok esetében az állami vagyon kezelésből még jutnak euró milliárdok a jövő generációinak is, de ezt a luxust csak néhány olajban gazdag ország engedheti meg magának. Ezzel szemben a magyar kormány odaadta egyetlen egyetemnek a Mol és Richter 10-10 százalékát, hogy az osztalékokból világszínvonalú képzést hozzanak létre. Egy baj van, az, hogy ez a osztalék az egyetem rendes működésre sem elegendő a rosszabb években, nem hogy a fejlődésre. A beszámolóból az is kiderül, hogy „titkos üzleti projektre” potom 46 milliárd forint tőkét kapott tavaly egy közelebbről meg nem nevezett állami cég, de súlyos milliárdokat nyelt el a tartósan veszteséges állami tokaji borászat is. Milliárdok jutottak az adófizetők pénzéből a Hungexpo pavilonjainak fejlesztésére, annak ellenére, hogy a vásárváros üzemeltetésének hasznát egy külföldi cég fölözi le. Ilyen költekezések mellett nem csoda, hogy tavaly is többe volt a vagyon kezelése, mint annak hozama, ugyanis a kormány láthatóan üzletileg nem működő állami cégekbe tömi a pénzt. Így viszont a nem létező hozamból, nem lesz európai színvonalhoz közetítő egészségügy, sem közoktatás. Ilyen alapon valóban nincs szükség a „vállalkozói” állami vagyonra, de a probléma gyökere mélyebben található. Mert igazából persze nem (csak) az állami vagyonkezelés átláthatatlanságával van baj. Ez csak tünet: a demokratikus vita, közmegegyezéses döntések, a szabad verseny hiányának a következménye. Addig nem lesz hatékony az állami vagyon kezelése, amíg nem állnak vissza a demokratikus működés feltételei, vagyis a kormány politikai és a igazságügyi ellenőrzése. Addig tartósan lesznek olyan kormányzati döntések, amelyekkel szemrebbenés nélkül tömik a pénzt olyan állami pénznyelőkbe, mint a Grand Tokaj vagy a Hungexpo telkét kezelő Expo Park Kft., csak azért, hogy lehessen valahol például vadászati világkiállítást rendezni.