A sor

Mostanság nem tudok úgy végigállni egy sort, hogy a mögöttem állók közül páran ne előznének be valahogy. Itt ne tessék holmi bunkó tolakodásra gondolni. Alapvetően mindenki tiszteletben tartja, hogy a sor az sor, ami hosszú, a végén pedig én állok. Az utánam érkezők először mégis feszengenek. Tulajdonképpen nem is állnak be. Hisz ők sosem kerülhetnek valaminek a végére. Az a gyengeség jele. Nehogy még meglássa őket valaki. Inkább csak úgy arrafelé lézengenek. Majd, egy fajta sajnálnivaló együgyűséget mímelve, szinte maguk elé motyogják, hogy ők csak ezt vagy csak azt szeretnék elintézni, ami nyilván gyorsabb és fontosabb, mint az én bonyolult, de jelentéktelen problémám. Ha pedig ez nem vezet eredményre, ott vannak a kerülőutak, a hátsó bejáratok. Ahol aztán többnyire el is érik a céljukat, vagy valamilyen régi barátság okán, vagy a bátorság, a rafináltság jutalmaként. Így viszont valahogy mindig én maradok a sor végén, az egykor utánam érkezők pedig rendre előttem végeznek.

Hasonló a megfigyelésem a telefonálás, a közlekedés és a többi tudományos találmány kapcsán is. Ezek üzemszerű, méltányos használatára népünk – értsük ez alatt akár a magyarokat, akár a közép-kelet-európaiakat, vagy akár az egész emberiséget – még mindig nem érett meg. Honfitársaim idült tekintetéből rendre azt olvasom ki: miért nem ismeri már fel itt ez a sok lókötő, hogy az én gondom, az én lendületes vonulásom mennyivel, de mennyivel magasabb rendű az ő csipcsup ügyecskéihez képest. A többi ember ilyenkor csak egy idegesítő massza. És akkor még nem beszéltünk a környezetvédelem elvontabb problémájáról: ugyan már, nem ennek a cigicsikknek vagy üdítőspalacknak az elhajításától fognak kihalni a jegesmedvék. (De.)

Mi lesz így ezzel a lángosoktól ölelt kis kompótországgal?