Előfizetés

Örömtelen óda

Nehéz ma már európaiságot emlegetni köztársaságpárti magyarként, úgy, hogy egy évtized után világosan látszik: Európa mindvégig itt volt, az orrunk előtt. Csak éppen egy beltenyésztett sunyi, ám annál agresszívebb unokaöcsije képében.  Az egyszerűség kedvéért, csak így, családiasan: Lőrinc. Nem konkrét személyről beszélek, hanem egy posztfeudális állatfajtáról, a nemzeti stróman rendről, Orbán Viktor neuronjainak nagyot markoló tenyérben és tág bendőben végződő kiterjesztéseiről, kokainszagú nihilista politikai menedzserek és susogóra Bocskait húzott üzletemberek szimbiózisáról. Tetszik vagy sem, így, tíz év után tényszerűen ki kell jelenteni, hogy ezek a Lőrincek a német adófizetőknek és a Deutsche Telekomnak köszönhetően vásárolták fel az Origót. Az EU fejlesztési forrásaiból szerzett jövedelemből vásárolták fel és záratták be a Népszabadságot. A humanitására büszke Nyugat finanszírozta meg nekik, hogy itt a teljes vidéki laphálózatot megszerezzék és kénköves hazugságot böfögő sárkánnyá alakítsák. A EU-s fejlesztési pénzekből rágták be magukat az Index testébe, mint a májmételykór parazitája és nem rajtuk múlott, hogy a szerkesztőség végül elemi immunreakcióval válaszolt a jelenlétükre. A paraziták ugyanis mindenkoron inkább a lassú döglődésben és elnyújtott rothadásban érdekeltek. Európa pedig saját kényelme érdekében inkább beletörődni látszik az alvégen történtekbe.  Addig is lehet zsíros üzleteket kötni Orbánnal, jöhetnek ide a német tankok, rakéták. Az más kérdés, hogy a magyar köztársaságban, a polgári rendben hívőknek is az EU-ról egyre inkább brüsszeli aparatcsikok semmitmondó közhelyei, letérkövezett placcok ugranak be, és az, hogy az eltelt tíz évben az EU asszisztálásával jóllakatott kormánystrómanból, stadionból, tankból, focistából, kollaboráns egyházfiból egyre több lett, szabadságunkból meg egyre kevesebb.   

Vírusszkepticizmus

Lépjünk túl ezen a vírus őrületen, felejtsük el, mondta a székelyföldi gyógyszerész rokon június utolsó napjaiban, amikor több mint három hónapos blokád után végre megnyílt a magyar-román határ és karantén nélkül meglátogathattam édesapámat. Marosvásárhelyen sem volt ez másképpen, jöttek a rég nem látott rokonok, barátok, persze maszk nélkül, s boldogan öleltek, pusziltak meg a hosszas távollét után. Épp azokban a napokban kezdett el újra vészesen emelkedni a fertőzések száma Romániában, de a Székelyföldtől Nagyváradig rendre abba az elméletbe futottam bele, hogy „szemfényvesztés az egész, kormányzati csalás”, aminek egyetlen célja, hogy a közelgő brüsszeli csúcson „minél több pénzt sajtoljanak ki az Unióból”. Koronavírus meg különben is csak a Kárpátokon túl van, Erdélyben még egyikük sem találkozott olyan emberrel, aki maga, vagy hozzátartozója koronavírusos lett volna. Mi tagadás, sok csodát láttam már Romániában, teljesen kizárni ezt a pénzszerzési kormányzati manővert sem tudtam. Csakhogy az uniós csúcs lejárt, a fertőzésszámok pedig az egekbe emelkedtek. A tengerpartra minden hét végén M7-es balatoni kocsisor araszol, a közösségi médiában egyre nagyobb a felháborodás a korlátozások részleges fenntartása miatt, miközben az intenzív osztályokon rohamosan fogynak a férőhelyek, a súlyos betegek és a halálos áldozatok között pedig egyre több a fiatal. A vírus egyik gócpontja a nagyon is erdélyi Brassó lett. És igen, már van személyes ismerős fertőzött is, köztük olyan is, akinek nem kis létszámú cégét kellett bezárni miután egyszerre több alkalmazottja lett rosszul és derült ki róluk, hogy betegek. Az összeesküvés-elméletek mégis makacsul tartják magukat, mint ahogyan az a tévhit is, hogy csak az Olaszországból és Spanyolországból hazatért vendégmunkások terjesztik a kórt, az egészségügyi szakemberek figyelmeztetése, hogy a közösségi terjedés szakaszában minden vírusszkepticizmus potenciális bomba, falra hányt borsó maradt. Minap, a KÖKI-Érd vonaton hallottam két – maszk nélküli - fiatal beszélgetését: „Szerinted tényleg vannak olyan hülyék, akik elhiszik, hogy van ez a vírus?”

Willy és Nicky

Angolul leveleztek. Két évtized alatt csaknem száz üzenetet váltottak a ritka személyes találkozások között. Rokonok voltak, tagjai ugyanannak a nagy és belterjes családnak. Kapcsolatuk nem mindig zökkenőmentes, ám a hangnem közvetlen, bizalmas. Leveleiket becenevükön írták alá: Willy, illetve Nicky. Szívélyes viszonyukat a politika tette tönkre, jóvátehetetlenül. A végső táviratra sötét árnyékot vet a közelgő szerencsétlenség. Az ifjabbik kuzin utoljára drámai hangon így írt: „Előre látom, hogy hamarosan lebír a rám nehezedő nyomás, és rendkívüli intézkedésekre kényszerülök, amelyek háborúhoz vezetnek. Hogy megpróbáljuk elkerülni az európai háború csapását, régi barátságunk nevében arra kérlek, tedd meg, amit csak tudsz, hogy megállítsd szövetségeseidet, mielőtt túl messzire mennek. Nicky.” Kelt 1914. július 29-én, hajnalban. Ám a balsorsot már nem tudták feltartóztatni. Hiába voltak rokonok, hiába uralkodók. „Willy” II. Vilmos német császár (1859–1941), „Nicky” minden oroszok cárja, II. Miklós (1868–1918). Birodalmaik még aznap hadba léptek egymás ellen. Mindketten a vesztükbe rohantak. A cárt a februári forradalom buktatta meg 1917-ben, a Kaiser a vereség hatására kényszerült lemondani a következő év novemberében. Az összeomló régi világ romjai maguk alá temették a két férfit, a két monarchiát, a két dinasztiát: a Hohenzollerneket és a Romanovokat. A két „utolsó” közül Miklós tragikus sorsa közismert. Angliától remélt menedéket, de a londoni kormány vonakodott, nehogy a rossz hírű despota befogadásával maga ellen hangolja a honi közvéleményt, netán újabb lázadást provokáljon az írek húsvéti felkelése után. Oroszországban közben kitört a polgárháború. A puccsal hatalomra jutott Leninék attól féltek, hogy az Urálban előrenyomuló fehérek kiszabadítják „Nyikolaj Alekszandrovics polgártársat”, és visszaültetik a trónra. Ezt bármi áron meg akarták akadályozni. Miklóst, feleségét és öt gyermeküket agyonlőtték a jekatyerinburgi „különleges rendeltetésű” Ipatyev-ház pincéjében. Nyolcvan évvel később az orosz ortodox egyház mártír szentté avatta a cárt. Vilmosnak nem esett bántódása. Száműzetésben élte hátralévő két évtizedét, tisztes körülmények között. Hollandiai kastélyában emlékiratokat írt és asztaloskodott, korfui nyaralásain pedig másik kedvtelésének, a régészkedésnek hódolt. Özvegyemberként még újra meg is nősült. Megvetette a weimari köztársaságot, lenézte a nácikat. Mégis vendégül látta Göringet, hátha hazahívják császárnak. Hiú ábránd volt, de hát Vilmos se lángelme. Élete alkonyán, úgy szól a fáma, mélységesen lesújtotta egy kínos közjáték. Sétája közben odalépett a Hollandiát megszálló Wehrmacht egy ifjú katonájához, kegyesen üdvözölte, ám döbbenetére a fiatalembernek fogalma sem volt, ki ez az öregember. Hiába, megváltozott a bajuszdivat odahaza… Vilmos röviddel halála előtt még sürgönyözött Berlinbe, gratulált Párizs elfoglalásához. Válaszában Hitler Őfelségének titulálta, szűk körben viszont idiótának nevezte. Willynek többé nem szólította senki.